Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 431. nap: A nyugalom és a béke (Ábris)

431. nap: A nyugalom és a béke (Ábris)

Megjelent: 2011. dec. 10.

Már várandós koromban úgy gondoltam, hogy Ábris a nyugalom és a béke. Bár igen sokat és erőteljesen izgett-mozgott, mégis a türelem és a nyugalom költözött belém. Emellé olyan testtudatosságot is kaptam, ami nem volt rám jellemző.

Bora itthon indult útnak, de kórházban jött világra. Rögtön hazajöttünk, de sosem tudtam magamnak megbocsátani, hogy nem sikerült, nem tudtam teljesíteni az elvárásaimat. Köldökzsinórcsomó miatt esett a szívhang, így biztonságosabbnak tűnt a kórházi közeg. Marcangoltam magam, hetekig beköltözött hozzánk az újszülött mellé a szomorúság. Minden sírásánál úgy éreztem, nem vagyok elég, nem vagyok jó. De idővel a szeretetétől, ragaszkodásától megjött az önbizalmam. Ábrisnál ezzel már nem kellett küzdenem.

Hajnal volt, Bora átjött, hogy velünk aludna. Volt egy megállapodásunk, miszerint világosban átjöhet. Mindig velünk ébredt, sokáig velünk aludt. Most viszont igényt tartottam a külön alvásra, ami amúgy sem volt már egyszerű. Nagy has, kevesebb hely, és úgyis gyerek lesz megint az ágyunkban a közeljövőben, legalább egy. Erősen hangot is adtam ennek, de Feri engedékenyebb volt, így Bora már be is bújt. Dühbe jöttem, nem divat nálunk a „ketté nevelés”. Mérgeskedtem, hogy nem számít, én mit akarok, és az utolsó napokban sem alhatok nyugodtan. Fogtam a cókmókomat, és átköltöztem egy másik szobába. Rettentő ideges voltam, nem tudtam, hogyan fogjuk megoldani ezt a helyzetet. Bora előtt mégsem mondhatom, hogy nem akarok vele aludni, nem akartam megbántani. És Feri? Hogy rendezem el vele, hogy „ellenem” engedett Borának? És nyakunkon a szülés, ilyen légkörben?

Ábris megoldotta, egy órás hánykolódás, tépelődés után hajnali ötkor elfolyt a magzatvíz. Áradat volt, és ez volt az, ami minden mást semmissé tett. Békét hozott, nyugalmat. Lefürödtem, útnak indítottam anyukámat Boráért, majd visszafeküdtem – Bora és Feri közé 🙂 – pihenni. Bora ébredt, megfésültem.

Mire elindultak, jöttek a fájások. Ági éppen rendőrségen volt, de utána rögtön jött hozzánk. Fél 11-re nálunk kávézott Ági és dinnyézett Kinga. Ági pakkokkal jött, bevásárolt a családjának, gondolta haza viszi nekik még. Tőlünk Csepelről Horányba(!), mert hogy még csak három centi, és szociálisan is itt vagyok. Elment. Így volt Boránál is. A fájások erősödtek, hosszúra nyúltak. Kinga mért, üzenetet írt, Ági visszafordult. Mikor nyílt az ajtó, kicsit bejött a külvilág. Fura, hogy minden megy tovább kint. Innentől lendületet kapott a tánc. Most már mindenki itt volt, testben és lélekben.

Hányinger. Levegőt! Nyílt az ajtó, most nem tudott bejönni a külvilág, pedig a szomszéd utcát csatornázták. Térdeltem, kérdeztem, hol tartunk? Mennyi van még? Nem bírom! Még ellenkeztem, hiányzott valami, talán az alázat. Ági mondta, inkább fújjam ki a levegőt, ne tartsam vissza a fájás alatt, ne feszítsek. Figyeltem, próbáltam. Boránál nem tettem, makacs voltam.

Próbáltam, megjött hozzá a hangom is. Minden fájás külön világ, különböző hangok, betűk. Más és más kellett minden fájáshoz, nem volt felcserélhető. Megadtam magam, néha mintha mantra jönne, néha végeérhetetlen ááá-k, dallamban. Néha álltam, a csípőmet ringatva, Feri tartott. Néha elaludtam. Néha feküdtem. Borogatás, még forróbbat! Masszírozás, még erősebben! Már csak Feri bírta. Öklével a keresztcsontomat, öklét pedig a lábával nyomta. Erős, nagy férfi. Szegény Ági, ő is próbálta, de azt mondtam, gyenge, pedig ő a teljes testsúlyával…

Aztán végre nem kellett a borogatás. Tolófájások, kiszakadok, de még fáj a hasam. Boránál is így volt. Szívhangok jók. Boránál nem voltak azok. Ági azt mondta, szépen haladunk. Remélem, tudja, milyen sokat érnek ezek a mondatok! Megvizsgálna, hátha maradt egy kis perem, forduljak meg, kérte. Lehetetlen mozdulnom. Mégis pici mozdulat, már nem is szükséges a vizsgálat, itt a feje egészen lent. Adjak neki erőt.

Erőt. Erőt. Mély guggolás, Feri tart. Neki van ereje. Zsibbad a karom, túl keményen nyugszik, de hát mit csinál Feri, hogy ilyen acélos lett körülöttem minden? Feri, mit csinálsz? „Nyomok”. Az édes, hátha így segít, úgy érezte. De ne nyomj! Ági: „Itt a feje, jól haladunk.” Kiléptem, visszajöttem. Megnéztem Kinga arcát. Megnéztem Ági arcát. Éreztem, hogy meglesz, hogy erre a szünetre emlékezni fogok, hogy tudatomnál vagyok, és megszülöm a fiamat. És nyomtam, majd beleszakadtam, csípett, égett, feszült, szétszakadok. Borával ez nem volt, bár szétszakadtam.

Nagyfejű, nagy férfigyerek! 4 kg felett, kb. 34-es fejjel. Ági azt mondta, elefántbébi. Feri homlokon csókolta Ágit. Már a hasamon, de rövid a zsinór, nem éri el a cicimet. Sebaj. Itt van, már semmit sem akarok, semmit sem teszek. De valahogy mégis szopik.

És tényleg nyugalom. Reggel még egyben, és délután fél háromkor ott fekszik, ugyanabban az ágyban, ahol fogant, ahol reggel feküdtünk, ahol megszültem.

Bora jött a méhlepény után. Fogta az alig négy-öt órás testvérét: „Annyira aranyos, ő a világon a legaranyosabb.” És néztek egymás szemébe, hosszan, mélyen, életre szólóan.

Hosszadalmas volt, régóta készülődött, mindennapi fájásokkal, szülés után pedig három napig az utófájások. Kemények, igazi vajúdósak, ötpercenként vagy folyamatosan, hosszúak, borzasztóak. De köztük csak az öröm, a boldogság, az elégedettség, a béke és a nyugalom.

És most van egy mandulafánk, a lepényre ültettük. Véres volt, pogány volt, zsigerünkből való volt. Megsirattam.

És nem tudom, még mennyi lesz, de ez olyan jó! Várandósnak lenni, szülni. Van valami megfoghatatlan érzés, ami máskor nincs. Ilyenkor sem túl konkrét, de visszaemlékezve van valami, amivel összekacsint a sóvárgásom. Talán a teremtés, talán a teremtő .

V. K.