Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1232. nap: Jó öreg, kikövezett úton járva (Mikes születése)

1232. nap: Jó öreg, kikövezett úton járva (Mikes születése)

Megjelent: 2014. febr. 18.

Azt mondták Ágiék az információs héten, hogy minden szülésnek megvan a maga témája. Ezen sokat gondolkodtam, vajon a miénknek mi lesz? Pár héttel később ismét eszembe jutott ez a felvetés, és azonnal rávágtam magamban, hogy a türelem. A várandósságnak legalábbis biztosan. Sokkal rosszabbul viseltem ezt, mint az előzőket. Fizikailag is nehezebb volt, lelkileg meg végképp. A tavasz és a nyár még viszonylag könnyen-gyorsan eltelt, tele voltam tennivalókkal, fitt voltam és fürge. Az ősz azonban magával hozott egyfajta depresszív, türelmetlenkedő hangulatot, melyben szülésig nyakig benne voltam. Nehezebben viseltem a hetek múlását, a hasam növekedését, azt hittem, sosem fogok szülni. A két nagylányommal való együttlét, játék sem okozott már felhőtlen örömet, még jó, hogy a férjem fantasztikus apa, és teljesen átvette a számomra már megerőltető dolgokat.

A szülést megelőző másfél hétben kétszer is volt „ugrásra kész” állapot, két-három órán át tartó keményedésekkel. Egyszer délután, a másik alkalommal éjszaka. Mindkétszer azt hittük, eljött a mi időnk. Összepakoltam egy helyre a szükséges dolgokat, feltettem főni egy adag levest, és nézegettem, milyen rendszeresek a fájások. Hát, nem voltak azok és fájdalmasak sem különösebben, inkább csak kellemetlen keményedéseknek nevezném. A forró vizes tusolás mindkétszer lehűtötte a szülési lelkesedésemet és további várakozásra ítélt. Így várakoztunk tovább hol türelmesen, hol türelmetlenebbül.

Egyik nap bejelentkeztem ultrahangra, ez az előző szülésemnél is bejött, mint szülésindító praktika. Ezúttal nem ijedt meg a baba, nem kellett lemondanunk. Jó volt viszont megtudni, hogy normális mennyiségű a magzatvíz, a méhlepény tökéletes állapotban van, az áramlás is rendben, és semmi jele annak, hogy már rossz lenne benn a babának, mint ahogy annak sem, hogy hamarosan meg akarna születni. Akkor most örüljünk, vagy sem? Mindenesetre megnyugtató, hogy minden rendben, és úgy döntöttünk, hogy akkor innentől kezdve békés babavárás lesz, és jön, amikor szeretne.

Eljön a másnap – nagylánynak névnap, Apa hoz pár sütit a közeli cukrászdából, majd elmegy az ovis szülőire. Amíg ott van, mi átmegyünk a lányokkal a szüleimhez névnapozni. Beszélgetünk, a lánykák rajzolnak, sütievés, apavárás. Fél hét körül meg is érkezik, csatlakozik az ünnepléshez, majd együtt hazamegyünk. Én fáradtnak, nyúzottnak érzem magam, így lefekszem az ágyra és bekapcsolom a tévét, míg a lányokat fürdetése, altatása zajlik.

Közben megint elkezdődik valami, de már nem is mondom neki, nem akarok újabb felesleges készültséget. Kilenc tájban kijön a lányoktól, akkorra már érezhetően alakul valami, sűrűbben és erősebben érzem a keményedéseket, és furán alul, egészen a hasam alján, ebben más, mint eddig. Rám néz és megszólal: „Pont ilyen fejet vágtál akkor is… szülünk, ez már biztos!” Megdöbbent a felismerése, ennyire nagyon ismer? Még jó, hisz ő a társam… – Kezdjük el írni, milyen gyakoriak! Nagyjából hárompercenként jönnek és 45-50 másodpercig tartanak, de már nem hiszek a számoknak, megyek, letusolok, jól esik a forró víz, és… nem múlnak el!

Telefon a bábának, hogy valami van, készülődjön, de még telefonálok később. Várunk, még egy fájás, meg még egy, na, ez már valóban elég rendszeresnek tűnik és végre valóban FÁJ! Telefon Áginak, úgy tűnik, eljött a mi időnk! Lassan bekapcsolhatná a laptopot… „Bábáknak szóltatok?” „Persze.” „Akkor hajrá, erre vártál, nem?” „Naná!” Boldog izgatottság lett újjá rajtunk, ez az a nap? Vagy Babácska saját napot követel magának, és átcsúszik a következő napra az érkezése? Mindegy, a lényeg, hogy ezúttal biztosan szülünk!

Nem félek, nem, egy percig sem. Boldog izgatottság tölt el, mosolygok, és nagyon várom, milyen lesz. Ugyanolyan kis csoda, mint az előző szülés? Olyan varázslatos, mesebeli, új útra lépős, ismeretlen ízű mennyország? És hogy fogom várni? Mit fogok érezni, amikor először megpillantom őt? Fontos lesz azonnal a neme?

És a lányok, akkor maradjanak itthon? Még jó! Az nem lehet, hogy az éjszaka közepén elvigyék őket. Most nem! Aludjanak csak. És majd alakul, minden alakul. Jó lesz minden úgy, ahogy lesz. Ha ott kell lenniük, legyenek ott. Ha alszanak, hát aludjanak. Hagyom, hadd jöjjenek a hárompercesek. Élvezem, ahogy erősödnek, tudom, hogy szépen haladunk. Közben újabb telefon a bábának – nem telt el öt perc sem az előző óta: „MOST induljatok!” 22 óra van ekkor.

A szemem sarkából megpillantom a napok óta felfújt szülőmedencét a nappali közepén. „Ne töltsük fel, nem lesz rá idő.” Imi bólint. A vizet készíti, és a muskotályzsályát. Már kellene? Nem érzem. Fél óra (vagy öt perc?) után másképp gondolom. „Hol van az a zsálya?” Mászkálok a házban, keresem a helyem. Előkerül a labda is, emlékszem rá, hogy ki akartam próbálni. Egyetlen kontrakciót bírok rajta elviselni, szörnyen rossz, mintha odaláncoltak volna. Nem is maradok rajta tovább, de máshol sem. Jólesik mászkálnom. Amikor jönnek a fájások, megállok, és rátámaszkodom valamire. Szeretem, hogy magas a konyhapultunk, pont jó. A hálószobai komód is. Az előtérben lévő viszont alacsony. A párom nagyon jó. Mászkálok tovább.

„Mennyi idő telt el?” „Nem kéne telefonálni?” „Hol járnak már?” „Ez fááááj!” „Hol a tablet? Kapcsold be a skype-ot!” „Igen, most!” „Mi az, hogy nem csatlakozik, csináld már meg! Ugye nem most döglik be az a szar?” Közben fájok tovább és erősebben. „Hozd a gyerekmatracot, igen, itt pont jó lesz.” „Tényleg csatlakozott végre?” „Ó, szia Ági! De jó, hogy itt vagy! Vagyis… kár, hogy csak így. Ááááá, ez egyre erősebb.”

Imi szorgalmasan cserélgeti a forró pakolást a hasamon. Egy ideig kérdezi, hogy mikor, aztán már nem. Ritmusa van, és ő is érzi. Egymásra hangolódtunk, szülésre hangolva – hm, ez még filmcímnek sem rossz. Forrón szeretem és úgy, hogy az egész hasamra teszi. Próbálom ezt elmondani neki, nem nagyon megy, rövidek a szünetek. Letérdelek a matracra, felsőtestem az ágyon, ez jó, érzem, hogy pont jó. „Melegem van, nyitnál ablakot?” Élvezem a beáramló hűs levegőt. Már hangok is társulnak a kontrakciókhoz, ezek szerint jól haladunk, közeleg a Babácskánk. Egészen felvillanyozódom a gondolatra, hogy hamarosan egy édes, meleg, pihe-puha szeretetcsomagot fogok szagolgatni. És ez már biztos, érzem, hogy nagyon jól haladunk. Egyre erősebbek, egyre hosszabbak. Néha rápillantok a képernyőre, Ági feszülten figyel, ritkán szól. Megnyugtató a jelenléte.

Újabb kontrakció, ebből már nem mászom ki. Bevetem a vizualizációt. Nyíló virág, hatalmas tengeri hullámokat meglovagoló szörfös vagyok. Nem jobb. De az igen, amikor átadom magam a kontrakcióknak, áteresztem őket magamon, és tudom, hogy közelebb visznek a Babácskámhoz. Így már van értelmük, és örülök nekik.

Imi becsukja az ablakot, és én nagyon mérges leszek. „Azonnal kapcsold be a ventilátort, megsülök!” Az ágyra dőlve törölgetem a homlokomat, a hajam minduntalan az arcomba bomlik. Igazgatom a csatot benne, amíg lehet. Nem sok időm van, áááá. Basszus, ez mindig ennyire fáj? Ági megnyugtat, hogy igen, és már megint eggyel kevesebb van hátra. A reális agyammal igazat adok neki, amúgy magamban meg elküldöm a fenébe. Most én szenvedek, tessék engem sajnálni!

Felállok egy fájásszünetben, és kimegyek tusolni. Hát itt sem jobb, de legalább valami más. A zuhanyfalnak dőlve is jó vajúdni. De a forró víz alatt sem jobb, úgyhogy morcosan kitántorgok. Valahogy nem kívánkozom vissza az ágyhoz, de mászkálni sem jó már. Fogy az erőm, egyre erősebbek a kontrakciók, és félek, nem tudom sokáig megtartani magam, így visszamegyek.

Lefekszem az ágyra az oldalamra dőlve. Az előző szülésemnél egész jólesett így vajúdni. Most ez sem jön be, vissza az ágy elé. Térdelve maga a tökély – ki hitte volna? „Hívd már fel őket! Nem kéne már itt lenniük??? Hány óra, eltévedtek, vagy mi???” Imi telefonál, nagykörút. Na, az jó, 20 perc és itt vannak – gondolom magamban, és azon morfondírozok, hogy kitart-e addig a burok. Meg is osztom ezt az aggodalmam Ágival. Tudom, hogy a víz elfolyása után nagyon bedurvulnak a folyamatok, és onnantól nem leszek ura semminek. Nem mintha most én irányítanék, de legalább tudok magamról. Már nem tudom, mit válaszolt.

Újabb kontrakció, és én érzem, hogy valami folyik belőlem. Kevés valami és meleg. Szivárog a víz? De jó! De miért nem jön mind? Vagy ez nem a víz? Akkor mi? Még egy kontrakció, még egy adag valami. Na, ne szórakozzunk már, lassan jöhetne az a víz. De hisz még nincsenek itt! Ez már nem fontos, MOST akarom megszülni ezt a gyereket!

Hopp, csengettek! Imi kimegy, és nem zavar, hogy egyedül hagyott. Tudom, hogy biztonságban vagyok, tudom, hogy akkor is rendben lenne minden, ha így maradnék. Én és Ági. Egy szem kétség sincs. Egy jó öreg, kikövezett úton járok, pontosan tudom, honnan jöttem és merre tartok. Ismerem az út menti fákat, ismerem a felettem lévő csillagokat, az erdő zajait. Megnyugtató, nagyon.

Nyílik a bejárati ajtó, közeleg a kontrakció, és abban a pillanatban elfolyik a víz. Mit folyik – ömlik, zúdul, hömpölyög, és én azon gondolkodom, hogy mi ez a rengeteg víz, és vajon elég lesz-e az a négy-öt dekubitusz és a nagyméretű fólia a matracon? Odavakkantok valami köszönésfélét a bábáknak, akik közben szorgoskodnak körülöttem – ki tudja, mit. Kikerül a térdeim alól a sok dekubitusz, helyükre újak kerülnek, meg papírvatta talán. Jó, hogy itt vannak, megnyugtató. Bár tudom, magunkban is megcsinálnánk.

„Megvizsgálhatlak?” Bólintok. „Van egy kis pereme, sokat térdeltél?” „Elég sokat” – válaszolom egy fájásszünetben. „Lehet, hogy feküdnöd kéne picit.” Elég rémült fejet vághatok, mert gyorsan rávágja, hogy talán nem annyira fontos, de akkor segít a következő fájásnál. Félek, de már jön is és fáááááj, nagyon, de tudom, megkímél így még jó pár fájdalmas kontrakciótól. És alig ocsúdok fel, vége.

Meglepően hosszú szünet következik, már-már arra gondolok, hogy leáll a vajúdás, mégsem szülök, amikor elementáris erővel jön az újabb, és elindul a Babácskánk. Közben előkerül az orbáncfűolaj és masszírozzák a gátam. Érzem, ahogy a Pici milliméterről milliméterre halad előre a szülőcsatornában, és miközben üvöltök, vinnyogok, jajgatok, valami földöntúli boldog, izgatott várakozás száll meg. Tudom, hogy már csak pár perc, és itt lesz velünk. Még egy kontrakció, és csúszik kifele, egészen döbbenetes élmény, hogy minden egyes mozdulatát érzem, fantasztikus, felemelő. Hihetetlen energiákat felszabadító!

És kinn van a feje és nem csak a feje, hanem az egész, szinte kirobbant a teste, és már hangja van, sír, teljes erejéből üvölt, a mi Kisbabánk. Én meg csak ráesek az ágyra, kinyúlva, és érzem, hogy nagyon elfáradtam. Eltelik vagy egy perc is, mire hátranyúlok, keresem az erős hang forrását, szeretem, hogy sír, mert jól van, nagyon jól.

Ahogy magamhoz ölelem és felemelem, megszólal a férjem: „Kisfiú!” És abban a pillanatban én is megpillantom, és boldog vagyok, nagyon boldog. Megcsináltuk, és itt van ő, a harmadik gyermekünk.

Felsegítenek az ágyra, lefekszem. Érzem, hogy fájnak a térdeim, és én is kimerültem, de jóleső fáradtság ez. Leveszem a pólóm, és cicivel kínálom. Nehezen talál rá, de utána nagy lelkesedéssel szívja. Gyönyörű, kisimult és nagyon-nagyon tiszta. Sehol egy vérfolt, magzatmáz, mintha frissen zuhanyozva érkezett volna közénk. És ez az illat, évekig tudnám szagolgatni.

Kissapka kerül rá, és jól betakargatjuk pihe-puha takarókkal. Ismerkedünk, hát Te voltál itt benn sok-sok hónapig? Te rugdostál, csuklottál olyan sokat? Kis gombócfejű bogárka. Keresem az órát, mikor született? 0 óra 21 van, de negyedkor született. Akkor hát választott magának saját napot! Jobb is talán, hogy nem a nővére névnapján bújt ki. „Akkor Mikes?” Imi bólint. „Nem is olyan nagy, igaz?” Mindenki egyetért, helyes, arányos feje van, és jóval kisebbnek tűnik a 4700 g-mal született nővérénél.

Szopizunk, alig bírom levenni a szemem róla, meseszép, formás, arányos. El is feledkezem Ágiról, de az egyik bába odatartja a tabletet fölénk, hogy ő is láthassa a párperces fiúnkat. Gratulál és elbúcsúzik. De rossz ez, hát milyen búcsú ez? Hirtelen nagyon mérges leszek, miért nem lehetett ő is itt fizikálisan??? Pont ő!

Ekkor kis lábak csattognak, és belép a nagylányunk! Dörzsöli a szemét, kicsit zavarban is van, de közelít. Nem érti, mi ez a felfordulás. „Hallottam, hogy valaki sír, de ez nem Víta! Megszületett végre a Kistesó?” Elragadtatással nézi, és egy szempillantás alatt nagyon éber lesz. Odabújik mellénk, és csak nézi-nézi az új családtagot.

Közben kezd összeszűkülni a köldökzsinór, Imi elvágja, én meg nem sokkal később leguggolok az ágy elé, hogy megszüljem a lepényt. Teljesen ép, megnézzük tüzetesen, fotók is készülnek róla. A nagylány is érdeklődik, egy szemet sem borzasztja a látvány. „Ez volt a Kistesó kispárnája, látod? És ezen keresztül kapott enni.” Bólogat, és látszik, hogy érti.

Átadom Iminek Mikest, és kimegyek tusolni. „Addig megmérjük, jó?” Jólesik a forró víz, és mennyivel más így, pocak nélkül! Szinte fel sem fogom, hogy vége, hogy ilyen gyorsan vége, és ennyire fantasztikus volt minden – de tényleg vége? Ez akkora csoda, akkor miért csak eddig tart?? Akarom még, szülni jó, nagyon jó!! Gyorsan visszarángatom magam gondolatban a kisfiamhoz, magam köré tekerem a törölközőt, és visszamegyek a hálóba.

„Hallottad, hogy mekkora?” „Nem.” „Na és, mit gondolsz?” „4200 körül, vagy ilyesmi, tutira kisebb, mint Víta volt.” Vigyorog (na, mondom neee, az nem lehet, hogy nagyobb), és megszólal, hogy 4800! Na, az tuti, hogy nem, elmértétek! Nem, először 4770 volt, de átbillent 4800 grammra. Döbbenet ül az arcomra, aztán teljesen jelentéktelenné válik ez az információ.

Összebújunk, ismerkedünk tovább, Mikes szopizik, Alíz áhítattal nézi a kistesóját. Néha kérdez egyet-egyet, de inkább csak figyel. Eltelik vagy két óra is szülés óta, mire egy újabb babasírásra kiszalad Víta is. Csodálkozik ő is, odabújik hozzánk. Látszik, hogy kicsit zavartabb, nem érti, hogy került most ki hirtelen Kistesó Anya hasából. Álmos is, így hamarosan visszaterelgetjük az ágyba.

A bábák pakolnak, de még egy gyors vizsgálat: minden rendben odalent, egy apró repedés sincs. Imi segít pakolni, és lassan szedelőzködnek. Szememben hála tükröződik, megköszönök mindent. Elmennek, mi még ismerkedünk.

Mindenki boldogságfelhőben úszik. Lányok ismét az ágyukban, Mikes is szép lassan elalszik. Mi pedig reggelig csak gyönyörködünk a pici fiúban, és próbáljuk feldolgozni, hogy mekkora csoda történt velünk az éj leple alatt.

Sz. H. L.

Alíz születése anyaszemmel > > >
Víta születése anyaszemmel > > >
Víta születése apaszemmel > > >
Mikes születése apaszemmel > > >