Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1171. nap: Életem legfantasztikusabb utazása (Zorba születése)

1171. nap: Életem legfantasztikusabb utazása (Zorba születése)

Megjelent: 2013. dec. 19.

Huszonnyolcadikán, hajnali három órakor, egy hűvös, őszi, szombati napon rendszertelen méhösszehúzódásokra ébredtem. A 40. terhességi hét elején jártunk akkor, és én már pár napja határozottan éreztem, hogy a hétvégén meg fog érkezni közénk a kisfiunk, Zorba, akit a lehető legtermészetesebb módon, mindenféle beavatkozástól mentesen akartam a világra hozni.

Egy órát még az ágyban töltöttem a visszaalvás reményében, majd belátván, hogy ez nem fog menni, birtokba vettem a fürdőszobát, tudván, hogy egy meleg fürdő könnyen tisztázhatja, hogy jósló fájásokról, avagy igazi, babát elhozó hullámokról van-e szó. Balázs is éppen ekkor ébredt és nem akarván lemaradni semmi jóról, bevette magát a fürdőkád mellé. Beszélgettünk, vártunk, és mértük az időt, mialatt a kontrakciók határozott ötperces ütemet vettek fel. Közel másfél órát töltöttünk el így, majd kétségünk nem lévén, felhívtuk Balázs nővérét, akivel már előre lebeszéltük, hogy ha beindul a szülés, ő vigyáz majd a kétéves lánykánkra. Ezután értesítettük segítőinket is, akikkel megállapodtunk abban, hogy amennyiben valamilyen nagyobb változás nincsen, úgy óránként hírt adunk majd magunkról. Kislányunk ébredéséig bevonultunk a hálószobába, és pihentünk még egy kicsit. Ezt követően még hajat mostam, tettem-vettem, pakolásztam, és a biztonság kedvéért összeállítottam a kórházi pakkot, amire teljes szívemből reméltem, hogy nem lesz szükségünk.

Minden egyes „fájásért” hálás voltam, igazából nagyon nem szeretem ezt a szót, jobb a kontrakció vagy hullám elnevezés, mert a fájás már eleve egy rossz, félelmet keltő történésre utal, aminek igyekszik minél jobban ellenállni az ember lánya, holott ha teljesen bele tudunk lazulni, és engedni, hogy tegye a dolgát, akkor rá kell jöjjünk, hogy ez egy olyan intelligens erő, ami egyre mélyebbre visz önmagunkba, elménk zakatolását leállítva, a jelen pillanatra terelve a figyelmünket. Amint együttműködünk vele, jó szörfösként meglovagolva a hullámait, a fájdalom minden egyes illúziója szertefoszlik, és helyette a tiszta öröm és extázis ütik fel a fejüket.

Ezt a semmihez sem hasonlítható, különösen áldott állapotot a kórházi rutin igyekszik teljesen gépiesre, mechanikusra színezni, azt hazudva, hogy a természet annyira ostobán alkotott meg egy nőt, hogy annak a teste képtelen mindenféle cseppet sem veszélytelen, de annál inkább szükségtelen beavatkozások nélkül életet adni egy új embernek. Az ott végzett műtétek, csonkítások, siettető eljárások, illetve kitolásnál a legelavultabb és legelőnytelenebb fekvő pozíció sem az anyának, sem a születendő babának nem kedveznek, sokkal inkább az orvosok és egészségügyi dolgozók kényelmét szolgálják. Első gyermekünk születésekor mi is ennek lettünk az áldozatai, a „biztonságra” törekvő kórházi gépezet minket is bedarált. Persze tudom, hogy ha akkor nem úgy történtek volna a dolgok, ahogy, akkor ma nem ez az ember lennék, aki, nem sodort volna az élet az otthonszülés felé, és nem úgy tekintenék az egész szülés folyamatára, mint a világ legtermészetesebb, ősi, alapvető, pucér valóságára, amit, ha sikerül minél befogadóbban megélnünk, akkor nem „csak” egy gyermek jön létre általa, hanem mi magunk is újjászülethetünk… sokkal nagyobb bizalommal élve utána a mindennapjainkat. Bizalommal a saját testünk, létünk, lényünk felé.

Utazásunkban változást fél kilenc tájékán a magzatvíz egy részének az elfolyása jelentett, ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy bábáinknak ideje elindulni otthonunk felé, illetve hamarosan kislányunkat, Mirát is szerettem volna máshol biztonságban tudni.

Sodrásaim egyre fokozódtak, és lassan a teljes figyelmemet követelték. Mindig, amikor hatalmába kerített, egypár alapvető dolgot próbáltam észben tartani. Az első, hogy ne veszítsem el a humorérzékemet, Balázs erről alaposan gondoskodott, mindig jól megnevettetve egy újabb, időszerű poénjával. A második, hogy az ajkaim maradjanak állandóan lazák, mert a laza ajkak laza alfelet eredményeznek. A harmadik, hogy tudatosan érezzem, ahogyan folyamatosan tágulok, erről utólag a viszonylag sűrűn jelentkező tágulásos vérzés is biztosított. S végül, hogy ne álljak ellen a sodrások energiáinak egy picit sem. Tudtam, hogy ezek a dolgok nagyon sokat segíthetnek és kedvezően befolyásolhatják az egész történést. Következő biztató lépésként a szervezet saját, spontán öntisztító rendszere hasmenés formájában jelentkezett, mutatván, hogy milyen tökéletesen végzi a dolgát az emberi test, ha hagyják.

Mira távozása és bizalmasaink megérkezése nagyjából egy időre esett. Kíváncsi voltam, hogy hány cm-nél jár ekkor a méhszájam, így vizsgálatot kértem. Természetesen ők ezt nem erőszakos hüvelyi betekintéssel oldották meg, hanem a gerincoszlopon a csak ilyenkor felszaladó, szabad szemmel is jól látható tágulási vonal szemrevételezésével, ami 7-8 cm-t mutatott ekkor. Emlékszem, Balázzsal mennyire meglepődtünk, mivel nem számítottunk rá, hogy ilyen szépen haladunk. A babánk szívhangja is erős és határozott volt, így az, hogy a végén kiderült, hogy mekóniumos a magzatvíz, nem jelentett problémát, hiszen a szülés ütemesen zajlott, és Zorba is remekül volt.

A meleg borogatás a hátamra és derekamra, a muskotályzsályás illóolajos fürdő, a kellemes, örömteli lágy zene, a korlátlan, szabad evés, ivás és mozgás és az abszolút szeretet- és tiszteletteljes légkör, amelynek a középpontjában én és a születendő gyermekem álltunk, mind-mind teljesen elvarázsoltak. Azóta sem tudok eléggé hálás lenni nekik minden egyes percükért, amit velünk, értünk töltöttek. A biztonság, a szakértelem, az empátia, amit nyújtottak, százszor több volt, mint amit valaha is elképzelni tudtam volna. Mindig minden pillanatban tudták, mit és hogyan kell tenniük. Minden túlzás nélkül két földre szállt angyal vett körül, és leste minden óhajomat és kívánságomat, amivel egy kicsit is még szebbé, komfortosabbá és meghittebbé teheti a vajúdás és kitolás pillanatait.

És Balázs. Aki a kezdetektől fogva mindig, mindenben támogatott, a legerősebb támaszom volt, egy igazi, valódi TÁRS, csupa nagy betűvel, aki életemnek egyik legszebb ajándéka, akivel kapcsolatunk olyan, mint egy kiapadhatatlan, eleven forrás, ami napról napra egyre mélyebb mélységekig tör… most itt volt és velem együtt élhette át az Élet ezen fő állomásának minden egyes pillanatát.

Egyszóval, minden és mindenki a helyén volt, amikor éreztem, hogy már az átmeneti szaknál tartok, vagyis teljes a tágulásom, de nyomási ingerem még nincsen. Ez eléggé ijesztően hatott rám akkor, így kipattantam a kádból, és a bordásfalszerű törülközőszárogatónkon kezdtem el lógva nyújtózkodni, majd egy székre térdepeltem fél lábbal, folyamatosan kerestem a helyem, mint egy megvadult szuka.

Végül, amikor a kitolás első hullámai megérkeztek, a megfelelő pózt a hálószobánkban az ágyon ülő párom széttett lábai közé betérdelve, a másik lábammal a padlón félig guggolva találtam meg. Ekkor már nagyon kellett nyomnom. Nem emlékszem a folyamatos gátolajozás és -masszázs közepette, hogy pontosan hányszor toltam teljes erőbedobással, érezve, ahogyan a Fiam jön a csontjaim között lefelé, amikor szóltak, hogy már látszik a feje. Kérték, nyúljak oda, hogy én is megtapinthassam erőt merítve belőle, de én ezzel mit sem törődve csak toltam és nyomtam, mély torokhangot hallatva nem érdekelt más, csak az, hogy legyen már kint a Kisfiam. Életem legintenzívebb, legerőteljesebb munkáját végeztem akkor. És egyszer csak kicsusszant… a szó jó értelmében pofon vágott a hirtelen jött, teljes megkönnyebbülés.

Az előre gumilepedővel beburkolt ágyra fektettek, és őt a mellkasomra tették… Az az érintés… az a friss, magzatmázas édes, meleg illat örökre az emlékezetembe vésődött. A fogadtatása ráhangolódva, számára a legmegfelelőbben történt. Halk félhomályban, abszolút lassan, türelemmel, nem kényszerítve őt hamar-gyorsan semmire. A köldökzsinórt csak hosszú percek után, miután már nem pulzált és nem látott el semmilyen feladatot, vágták el, időt hagyva neki arra, hogy magától, a maga ütemében álljon át a kinti légzésre. Nem dugdostak le csöveket a száján és a torkán, hanem hagyták, hogy maga tüsszögje ki a felesleges váladékot. Az értékes magzatmázat rajta hagyták, nem rohantak lemérni, azt az illúziót keltve, mintha az valamilyen oknál fogva nagyon is sürgős lenne… csak várták, hogy a bölcs természet a maga ütemében elvégezze a dolgát. Úgy gondolom, ezzel Zorba mindent megkapott a „jó kezdéshez”, nem érte őt semmilyen sokkoló, rossz élmény, és ez tisztán látszott is a viselkedésén. Nem sírt. Nem remegett lilán és reszketően. Egyszerűen csak friss, pirospozsgás arccal csendesen és békésen nézelődött… És ehhez nem kellettek milliárdok… sőt, egyáltalán nem kellett hozzá semmilyen extra felszerelés, semmi… csak némi humánusság és az ő igényeinek, emberi mivoltának a figyelembe vétele.

A méhlepény rá két órára a fürdőkádban, a tus alatt született meg, miközben a kisfiam szopni próbált. Termetes volt, és számomra gyönyörű. Egy egyedi csodás „szerv”, ami kilenc hónapon át gondoskodott az újszülöttünk minden testi szükségletéről. Miután megvizsgálták, hogy egyben, egészben távozott belőlem, kérésünkre a gondunkra bízták, s minden gazdag tápanyagával együtt ma már a kertünkben pihen egy hármas fűzfa tövében.

Miután engem a babával együtt kényelembe helyeztek, Balázs segítségével körülöttünk mindent rendbe raktak. Zorba, vagyis inkább az én túlbuzgóságom csak egy minimális gátsérülést hagyott maga után, ami magától, odafigyelve, bő egy hét alatt teljesen rendeződött, összeforrt.

Ma már csak egy dologtól „szenvedek”, a vágy, ami nem hagy nyugodni, hogy a szülés, a maga totalitásában megélve, teljes háborítatlanság mellett, ilyen segítőkkel megáldva maga volt életem legfantasztikusabb utazása, amit szívem szerint számtalanszor átélnék még… akár már ma, holnap és holnapután is… Nem kérdés, lesz folytatás, és az sem kérdés, hogy hogyan.

H. K.

Mira > > >