igaz történetek szülésről, születésről

1231. nap: Szülésünk rövid története (némi érzelgősségtől nem mentesen)

1231. nap: Szülésünk rövid története (némi érzelgősségtől nem mentesen)

Röviden megpróbálom összefoglalni a második kislányunk születésének történetét. Nem egyszerű elkezdeni, hiszen nagyon sok gondolat jár a fejemben. Talán először nézzünk szét egy kicsit az emlékezetes nap előtti események soraiban. Hogyan jutottam én is az otthonszülést tervezők körébe.

Egy napfényes kora tavaszi napon feleségem egy meglepő kérdést tett fel nekem, ami így hangzott: „Drágám, neked mi a véleményed az otthonszülésről?” Hát, mit mondjak, ismerem már annyira Kis Szívemet, hogy tudjam, ő már ezen gondolkodik, vagy már el is döntötte a kicsi születésének helyszínét. De ebben tévedtem. Még nem döntött el semmit, csak tudni akarta, hogy elzárkózom-e ez elől, avagy nem. Megmondom őszintén, először nagyon megijedtem a kérdéstől, aztán higgadtabb elmével már nem is tűnt a felvetése olyan borzasztónak, tehát azt mondtam, hogy nem ítélem el az otthonszülést. No, ezután megbeszéltük, hogy részt veszünk egy felkészítő információs héten, ami nem is felkészítő, hanem inkább segít meghozni a döntést otthoni kontra „nagyüzemi” szülés közt.

Az információs héten több alkalommal vettünk részt, mert nem akartuk nagyobbik lányunkat egy egész hétig a mamáknál elszállásolni. Az első alkalommal nekem az egész egy kicsit elvontnak, alternek tűnt. Aztán amikor megértettem a lényegét ezeknek az összejöveteleknek, már kezdtem élvezni a dolgot. Nagyon hasznos és informatív „képzés” volt.

A várandósság 20. hete körül már mindketten éreztük (szerintem írhatom így), igen, otthon fog megszületni a kistesó.

Most ugorjunk egy nagyobbat. A várandósság utolsó pár hetében engem már egyre jobban foglalkoztatott, miként kell nekem majd szülés közben viselkednem. Fogalmam sem volt róla, hogy mit és hogyan kell cselekednem. De ezt a kétségemet az utolsó, bábákkal folytatott beszélgetésünk teljesen megoldotta. Azt még a mai napig sem tudom, mi volt az a momentum, ami azt mondatta velem a beszélgetéstől kezdve, hogy nyugodjak meg, és pontosan tudni fogom, hogyan kell viselkednem és mit kell mondanom és mit nem a szülés közben. A lényeg, hogy eltűntek a kérdések a fejemből.

Aztán végre eljött a nagy nap. Már vártuk, egyre türelmetlenebbül, mind a ketten. Bár rajtam ezt párom szerintem nem látta. A Kistesó nagyon szeretett bent lakni az ő kis „kollégiumában”, hiszen a 40 hetes tanévre ráhúzott még két hetet. De így utólag látom, hogy ennek is így kellett lennie, hiszen ekkorra volt készen a helye a földi világban.

A születésének napjára, ami nem mellesleg az én szülinapom is, be voltunk még jelentkezve egy ultrahangvizsgálatra, a kint tesóra várók megnyugtatása céljából. Szokásos módon kezdődött a napunk. Reggel Alíz felébredt hét óra körül, vele együtt én is. Kis Szívem is felébredt egy kis időre, és közölte velem, hogy nem aludt valami jól, túl sokat forgolódott az éjjel. No, ennek én nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, hiszen a babavárás ideje alatt párszor már előfordult hasonló (kb. 40-szer). De ő még visszafeküdt aludni. Mi meg Alízzal készülődtünk a bölcsibe. Reggeli, táskába pakolás, bölcsis autó körbenézése stb. rituálék. Majd negyed kilenc körül elindultunk.

Kilenc előtt nem sokkal értem haza, arra számítva, hogy feleségem már útra készen vár az ultrahangra utazáshoz. Meglepetésemre, ahogyan betoppantam az ajtón, láttam, hogy még hálóingben újságot tartogat a kezében a fotelben ülve. Azért mondom, hogy újságot tartogat, mert a gondolatai már nem az olvasáson jártak. Odamentem hozzá, és közölte velem: „Drágám, ma szülünk!”, és elkezdett pityeregni. Ez a mondat meg a szituáció soha nem fog kimenni a fejemből. Ekkor egy pillanatra kirázott a hideg. Olyan volt, mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy mi kisbabát várunk. Furcsa volt. Megkérdeztem tőle, hogy ezt miből gondolja. Mondta, hogy ilyen fájdalmakat ő még soha nem érzett. Szerinte ez az, amit érezni „kell”. Láttam rajta, mennyire meg van ijedve a helyzettől, ezért elmeséltem Aliz bölcsis megérkezését. Ez enyhített az ijedtségen. Majd párom kérésére közöltem az ultrahangos dokival, hogy már nem megyünk, inkább szülünk egy gyereket.

Kis Szívem ezek után már egyre többször mondta, hogy jönnek a fájások, és erősödnek. Ekkor én elkezdtem papírra vetni az időpontokat. Fájás kezdete – fájás vége módszerrel. Nem kellett nagy matematikusnak lennem, hogy kitaláljam, ezek háromperces fájások voltak. No, ennél a pontnál azért kicsit megijedtem, hogy most mi lesz. Párom azonnal hívta a segítséget telefonon, aki nyugodt hangon azt mondta, hogy tíz perc múlva hívjuk újra, mi lett a fájásokkal. Rendben, gondoltuk, és mértünk tovább.

v2De az eredmény még félelmetesebb és nyilvánvalóbb volt. Már hárompercenként egyperces fájások lettek. Itt feleségem arcán már láttam a pánik kezdeti jeleit, amik nálam is meg voltak, csak titkolni akartam előtte, mert az egyikünknek sem tesz jót, hogy pánikolunk itt rakásra. Gyorsan eltereltem a figyelmét egy, az utcánkban sétáló gyalogosra. Kb. két másodpercig sikerült is. Talán ez elég is volt… Ismét egy telefon a segítőnek, aki mondta, hogy akkor el is indul hozzánk. Ekkor kicsit megnyugodtunk.

De csak kicsit, mert a következő telefonáláskor kiderült, hogy jön a segítség, csak éppen egy dugóban ül a Petőfi-hídon. Ekkor én már készültem a szülés teljes levezetésére. Érdekes módon már nem voltam megijedve semmitől. Olyan volt, mintha valaki „fentről” irányított volna, hogy legyek ura a helyzetnek. Melegítettem borogatós vizet illóolajjal keverve, és készültem a szülésre.

De ezt párom nem szerette volna, ha csak ketten maradunk (én sem), így telcsiztem egy kedves ismerős szülésznőnek, aki 20 perc alatt ideért. Ő már hozott magával egy kosár nyugalmat is. Ránk is fért. Párom beült a kádba, és ott olyan forró vizben üldögélt, hogy az én kezem azt nem bírta elviselni. Azt mondta, ez jó neki. A homlokát pedig folyamatosan borogattuk hideg vizes ruhával.

Aztán láss csodát, egyszer csak megjött a szaksegítség. Egy bába és egy bábasegéd személyében. Innenől megszállta a házat a nyugalom. Rögtön hallgattak szívhangot. Ponotsabban hallgattak volna, ha a három hozott masinából valamelyik működött volna. Feleségem meg azon idegeskedett, hogy meg ne rázza valamelyik kütyü a vízben. Aztán csak meglett az a fránya szívhang. Megnyugodtam én is.

Ezek után a bábák gyorsan átvették az irányítást. Feltalálták magukat egy perc alatt. Mindent megtaláltak a házban, amit kerestek. Nekem nem is kellett otthagyni kis szívemet miattuk. Ez jól is esett.

A fürdőkád kezdett kényelmetlenné válni. Átmentünk az ágyra oldalt feküdni. Ekkor én még hét-nyolc óra vajúdásra készültem, nem úgy, mint a segítők. Ők már (nem is értettem, miért) a kisbaba fogadására készültek. Szerény személyem meg csak csodálkozott, milyen gyorsan és rutinosan megy nekik minden. Érdekes volt látni, ahogy maximálisan a vajúdó anya minden kívánságát lesték, és szinte tudták, érezték a gondolatait is. Ez egy csoda. Nekem semmi teendőm nem volt, csak a borogatás és a párom kezének a szorítása.

A következőkben úgy döntött feleségem, hogy a szülőszéket hívja segítségül. Ez meggyorsította a folyamatot. Megjelent Kistesó haja a külvilágnak. Csodálatos érzés kerített hatalmába engem is ekkor. Szerintem innen már, mint egy láthatatlan vezetékkel összekapcsoltak volna párommal, úgy tudtam, mi és hogyan zajlik az ő testében, lelkében. A bába és segítője teljesen a kicsi feleségem védelméért dolgoztak a szülőszék alatt kuporogva, a szülő nő számára minél észrevétlenebbül, hagyva a dolgokat maguktól zajlani.

Ekkor már párom nem kérte a szülőszéket, hanem guggolva próbálta világra hozni a második csodáját életünknek. Ebben a pózban én tartottam a hónaaljánál fogva. Ez a pár perc volt életem egyik legfelemelőbb pillanata. Itt éreztem, hogy 100 százalékban eggyé válok a szeretett feleségemmel, és minden erőmet átadva neki, megszüli szeretett, várt második lánykánkat. Felemelő érzés volt. Még most is könnyezik a szemem, ahogy írom ezt a gondolatot. Ebben a helyzetben tapasztaltam meg azt, milyen hatalmas energiák lakoznak egy nőben. Komolyan mondom, mi férfiak elbújhatunk mögöttük. Ez egy földöntúli erő, ami ilyenkor elszabadul, és én része voltam ennek az erőnek. Valósággal megmozdult alattunk a Föld.

v3Igen!! Felsírt a lányunk! Megvan, megszületett. Feleségem egy hatalmas kiáltással és egy nagy sóhajjal tért visssza a földi világba, ahová engem is visszahívott egyben. Hú, még leírni is nehéz volt ezt az élményt.

Pontosan 13.50 perckor megszületett Víta nevű lányunk 4700 grammal és 56 centiméterrel természetes úton, mindenféle anyai és csecsemősérülés nélkül.

Majd ezt követően hármasban hagytak minket a segítők kb. egy órán keresztül, még a kicsinek pulzált a köldökzsinórja. Aztán megszületett a lepény is, aminek az állapotáról részletes tájékoztatást kaptunk. Köszönjük.

Majd mikor párom és a kicsi is láthatóan teljes egészségnek örvendtek, össszepakoltak és takarítottak a segítők mindent a szülés után, és nagy, boldog, csillogó, könnyektől nedves szemekkel elbúcsúztak.

Köszönet nekik, hogy megtapasztalhattuk ezt a csodálatos élményt. Megmutatták nekünk is az utat, hogy mi is a szülés valójában. Tudjuk, hogy itthon tényleg gyermek születik, míg a kórházakban sokszor csak csecsemőket távolítanak el a kismamákból.

Sz-H. I.

Alíz születése anyaszemmel > > >
Víta születése anyaszemmel > > >
Mikes születése anyaszemmel > > >
Mikes születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.