igaz történetek szülésről, születésről

1174. nap: A dolgok nem kívülről kezdődnek, hanem belülről (a második: Simon)

Megjelent: 2013. dec. 22.

Ági kezeibe érkezett Ábel születése óta eltelt másfél év, miközben házasságunk válságba került. Aztán újra bizodalom volt bennünk, hogy ez csak megingás, és nem törés. Kis korkülönbséggel szerettünk volna tesót, de még vártunk, ülepedjenek a történések nyomai. Majd utat nyitottunk, és fogant is rögtön Simon. Kezdettől így hívtuk.

Álmodtam is vele, mint Ábellel annak idején. Ábelt szép, barna bőrű, indián férfinek láttam, Simont szőkésen, kék szeműen, fehér bőrű férfiként. Mindketten 30 év körüliek, csak az arcukat láttam ilyenkor, és mosolyogtak. Viccelődtünk is, ha megint az én genetikám „győz”, Simon is barnás színezetű lesz (haj, szem), akkor ennyit a várandós álmodásokról… (az álom szerint lettek).

Várandósság alatt szoptattam végig Ábelt, Ágival megbeszéltem, hogy mire figyeljek. Nőtt szépen a hasam. Kerekedtem-gombolyodtam. Testi gond semmi. Lelki annál inkább. Férjem öt hónapos várandós koromban bejelentette, hogy részéről végét látja kapcsolatunknak. Sok-sok beszélgetés, gondolkodás következett. Elemzések, hogyan is jutottunk ide, és a nagy kérdés, akkor most hogyan tovább. Egyre többet görcsölt a hasam, mint ahogy belül a lelkem… Kialakítottam egy hozzáállást, amivel a helyzetünket kezeltem, hogy a legfőbbet teljesítsem, Simon pocakban maradjon, míg kell, és egészségesen szülessen. Legfőbb most vigyázni őrá. Majd együtt szülünk, utána fél évig még nem költözik el férjem, hogy Simon ismerje, kötődjön hozzá, és hátha közben mi is megújulunk… (Nem újultunk.)

A 37. hetes vizsgálaton elmondtam Áginak, hogy is áll a kapcsolatunk, hogy tudja, a szülésnél a test működésének háttér lelki okait.

Hát így indultam neki a Második Csodának. Szép reggel volt, és hét óra felé jöttek az első ritka, 15, majd 10 percenkénti kontrakciók. Háttérben, lágyan. Sétálgattunk a városban, séta után aludtunk Ábellel.

Decemberben hamar sötétedik, de még mindig nem sűrűsödnek az összehúzódások. Beszélek telefonon Ágival, hogy hogyan állok, a kedves, közelben lakó bábával is, aki vállalta, hogy kísér, míg Ági le nem ér városunkba. Mindenki tudja, hogyan haladok, ez megnyugtató, várakozunk. Felkísérem Ábelt szüleimhez, közben veszek pitéket. (Már nem tudok sütni.) Ahogy elbúcsúzom Ábeltől, egyedül maradok, sétálok a téli estén egyedül, sötét és jóleső a hideg. Sűrűsödnek a kontrakciók, kb. ötpercesek. Áginak telefonálok, bábának is, jönnek mindketten.

Otthon rend, előkészületek, halk zene, és egyre erőteljesebben fáj. De ezek jó fájdalmak, beborítanak. Haladok, jó érzések öntenek el. Beleállok, átadom magam a hullámoknak. Ábellel vajúdásom alatt hiányzott egy labda, most azon ültem, ringatóztam. Ágiékat is előbb szerettem volna hívni, mint Ábelnél. Ez is teljesült, előbb jöttek, este 10 fele lehet.

De most nem jó, hogy ideértek, megtörik kicsit a merülés, még egészen szociális, udvariaskodó vagyok. Messze vagyok még attól a Bent-Léttől, ami Ábelnél volt. Kedves segítőim a vizsgálatok után aludni térnek, én egyedül, táncolok a zenére. Feszült vagyok, úgy érzem magam, mint akinek „teljesítenie” kellene, szülni mihamarabb, hogy mindenki hazatérhessen… Hülye gondolat, mégis elég, hogy kizökkentsen. Mérges is vagyok magamra, hogy miért gondolok ilyeneket. Szeretnék haladni, és nem jutok előbbre. Egyedül táncolok, telik az idő.

Ági javasol homeós bogyókat. Segít, erőteljesebbek lesznek a kontrakciók. Vizsgálatnál kiderül, hogy nem tűnt el a méhszáj teljesen, Ági javasolja, hogy feküdjek hanyatt, és mindkét oldalon várjak két kontrakciót. Hát ez borzalmas! Minden tiszteletem a kórházban, fekve szülőké! Alázattal fejet hajtok az EDA-t mégis elfogadók előtt. Ábelnél se jutott eszembe magamtól ez a testhelyzet, nagyon fájdalmas. Kínlódom, sírdogálok. Fogom férjem kezét fekve, és megtörök, miért, miért? Kérdezek magamban, kérdezek kint: miért ilyen fájdalmas, miért fáj ennyire? Ábelnél töredékét éreztem ennek a fájdalomnak. Ági válaszol bölcsen, igazat. Értem, hogyne érteném! De nagyon fáj! Tudom én, hisz a „dolgok nem kívülről kezdődnek, hanem belülről”, ahogy a lelkem fáj, a testem is szenvedi a csalódást. De nagyon fáj! Milyen szép szülés volt a másik, milyen elégedetlen vagyok most magammal: nem haladok, csak fájok…

Telik az idő, sok idő, szedem a bogyókat, fáj nagyon, de a tudatommal még itt vagyok, nincs az a határátlépés és tudatmódosulás, mint Ábelnél. Forr a víz, jön borogatás, túl meleg, nem esik jól. Próbálok beljebb, magamba vonulni, nehezen megy. Mindenki nagyon kedves, én meg szülni akarok. Következő gondolat, hogy a nagy akarásommal csak lassítom, persze, hagyjam már a maga tempójában haladni.

Hajnal felé járunk már. Simonnal minden rendben. Ez nagyon jó hír. Ági burokrepesztést javasol, fáradok, elfogadom. Meg se fordul a fejemben, hogy kórházba kellene menni, bízok Ágiban, ha ő azt mondja, hogy jó lenne, hát legyen. Megreped a burok, guggolok háttal az ágynak, férjem fog. Aktívan közreműködöm most, most érzékelem, hogy inkább itt vagyok, Ábelnél vittek a hullámok. Ott nem volt kontroll, nem volt elvárásom magam felé, nem volt kérdés, kétség. Hát igen, hiányzik az EGYség.

Most egyedül érzem magam, túl hosszúnak érzem még mindig a kontrakciók közti szünetet, fájdalmasak hihetetlenül, és mégse elég erősek. „Nem tudom egyedül megszülni” – a Természet ereje most máshogy érkezik, mint korábban. Aktívan nyomok, kiabálok – most meghallom szülő hangjaim, korábban nyöszörgés is alig…

És jön Simon, és mégse kinn, kell még idő. Panaszkodom, hogy nem elég az én-Erő, mi eljött, nem elég, mi itt van velem, egyedül vagyok, siránkozom. (Háttérben, nagyon mélyen, utólag megfejtett foszlányérzések: „Nem fog elhagyni” – „Dehogynem”, kibújik az Új Élet csak nekem, ő majd elmegy. Jaj, mi lesz velünk?!)

Ági nyugodt, nagyon kedves: „Add hozzá az erődet”, „Nem egyedül vagy”. És jön, és bújik, és fáj… és ITT van Simon. Jaj, Istenem, de nagyon szép egy Világra jövetel. Megkönnyebbülés, sírok, örömkönnyek. Együtt vagyunk, még.

És szopizni kezd, gyakorlottan, majd’ másfél órán át. Mintha ő nem is fáradt volna el, vagy ennyi erő kell most neki. (Nagy baba, később megmérve 4,25 kg környékén. És a „most biztos szétrepedtem”-érzés ellenére semmi repedés nem keletkezett. A szülés csodája.)

Fáradt öröm, nézegetem, ismerkedünk, „kis bölcs öregember” megérkezett hozzánk. Belül sóhajok. Ági, Neked mély hála, ahogy kísértél, ahogy értettél, hogy megértettél! Nélküled biztos, hogy nem így lett volna, lélek és test fájdalmasan, de az Otthon békességben, háborítatlanságában, a magam lassú elengedésével… Simonom, Isten – és Ági értő lelke – hozott!

B. K.

Ábel > > >
Róbert Levente születése anyaszemmel > > >
Róbert Levente születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.