igaz történetek szülésről, születésről

1202. nap: Az ötödik – a nagy fej az okosság jele

1202. nap: Az ötödik – a nagy fej az okosság jele

Az ötödik várandósságom nagyon nehezen indult. Iszonyú rosszul voltam az első hat hétben, aztán a hatodik héten éreztem, hogy történt valami, de akkorra már annyira elegem volt, hogy nem érdekelt, és egyszerűen megkönnyebbültem, hogy már jobban vagyok. Nagyon különös magzatka fejlődött bennem: amikor hallotta a testvérei hangját, vígan viháncolt, amikor távol voltak, szinte érezni lehetett, hogy szomorkodik.

A 26. héten voltam ultrahangon, és kiderült, hogy nem lesz női focicsapatunk: ez egy kisfiú. Ami még igazán furcsa volt, hogy az orvos először a fejkörméretét mérte meg, és az alapján 29 hetesnek gondolta, de a többi adat egyértelműen a 26. hétre utalt, csak neki ilyen szép nagy feje van (amikor mi voltunk kicsik, áldott emlékű nagyapám mindig megmérte és dicsérte, hogy milyen szép nagy fejünk van, és örvendezett, mert szerinte a nagy fej az okosság jele – neki is szép nagy feje volt – és egyébként tényleg okosak vagyunk, és a gyerekeink is azok).

A 35. héten a legnagyobb véletlenül lefejelte a hasamat, éreztem is egy kis pukkanást, aztán másnap el kellett utaznunk, ráadásul nagyon rázósan vezetett, aki vitt minket, és este, amikor hazaértünk, elkezdett szép csendesen csorogni a magzatvíz. Nagyon megijedtem, hívtuk Ágit, hogy mit csináljunk. Azt mondta, hogy először is feküdjek. Az ágy végét emeljük meg, és vécén kívül sehova ne menjek, továbbá, hogy milyen injekciót kell beszereznünk, hogy ha tényleg és visszafordíthatatlanul beindul a szülés, akkor ez a szer érleli a tüdejét. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, hogy azt is mondta, hogy ha megszületik, kössük fel pucéran a mellkasom bőrére, amíg meg nem erősödik (ez az úgy nevezett kenguru módszer). A fekvés, Istennek hála, megtette a hatását, és a pici seb, amin keresztül szivárgott a magzatvíz, szépen begyógyult.

Tizennyolcadikán reggel tízperces összehúzódásaim voltak, ezért hazajöttünk Magyarországra. Aznap Érden aludtunk, és éjszaka volt egy másik szülés, aminek a hangjait a két nagy hallotta. Aztán miután kiderült, hogy a méhszájam semmit sem változott (a külső egyujjnyira nyitva, a belső zárva), a két nagyot visszavitte az apja, a két kicsi hazajött velem a szüleimhez.

Ott aztán 29-éig rémesen éreztem magam, és úgy is viselkedtem. Segíteni nem nagyon bírtam, leginkább csak heverésztem, tengtem-lengtem, és közben dühöngtem azon, hogy otthon mennyi mindent meg tudtam volna még csinálni szülés előtt, és ráadásul nagyon hiányzott nekem az én két kis (nagy) tündérem. Huszonhetedikére, 28-ára és 29-ére virradóra voltak eleinte öt-tíz, később öt-nyolc perces összehúzódásaim pár óra hosszat, amik aztán abbamaradtak.

Huszonkilencedikén reggel sikerült olyan korán hívnom Ágit, hogy még rekedt voltam, ő pedig a hangomat hallva azt gondolta, hogy már eljött az időm, ezért megkértem az öcsémet, hogy vigyen el Érdre. Anya haragudott, ő mind a hatunkat kórházban szülte, ott érezte magát biztonságban, és képtelen volt megérteni, hogy én nem akarok kórházban szülni.

Amikor odaértünk délután, Ági megvizsgált. Kétujjnyira voltam nyitva, ami eléggé elkeserített, mert reméltem, hogy már előrehaladottabb állapotban vagyunk. A férjemnek még reggel szóltam, így estére ő is megérkezett. Ez csütörtökön volt. Ági mondta, hogy mivel a két nagy hallotta korábban egy szülés hangjait, lélektani szempontból jó lenne, ha ezúttal látnák a kistestvérük születését. Az igazat megvallva, nem voltam elragadtatva az ötlettől, de világéletemben úgy neveltek, hogy a mások érdekét a magamé elé helyezzem, így beleegyeztem. Megtörtént hát a gyerekcsere: a két nagy velünk, a két kicsi a nagyszülőknél. Ez nagyon érdekes volt egyébként: az édesapám minden áldott reggel megkérdezte az én két kicsi lányomat, hogy aznap születik-e a kistestvérük, ők pedig következesen nemmel válaszoltak addig a napig, és aznap igent mondtak. Kár, hogy olyan hároméves kor körül elkezdünk gondolkodni, és elfelejtünk a megérzéseinkre hagyatkozni.

Csütörtök délutánra, mire a férjem megérkezett a két gyerekkel, természetesen minden méhtevékenységem megszűnt. Aznap estétől vasárnapig valami sűrű nyálka csordogált belőlem, de csak kedd este jelentek meg a vércsíkok. A közbeeső időben bebarangoltuk az összes nagyáruházat és adventi vásárt a környéken. Vasárnap istentisztelet után vettünk egy adventi koszorút és egy csuhéangyalt, ami évekig táncolt aztán az autó belső visszapillantó tükrén. Mindenkinek vettünk karácsonyi ajándékot is, igazán jól elvoltunk. Nem tudom már, hogy melyik nap voltunk az Ikeában, de én ott azt hittem, hogy ott helyben, a piactéren megszülök. Végül szerencsére nem így történt, és jó, hogy emlékezni lehet egy érzésre, de újra átélni ugyanazt nem.

Kedden már nagyon furcsán éreztem magam. Nem volt semmihez kedvem, csak feküdni, mint egy macska. Úgy volt, hogy elmegyünk a Vörösmarty térre, ott mindig annyi szép dolog van, de én mondtam a férjemnek, hogy menjenek csak nyugodtan, én elleszek itt. Megmérte a vérnyomásomat, pontosan 120/80 volt (nekem mindig alacsony volt a vérnyomásom, úgyhogy ez valamit jelzett). Valamivel dél előtt kezdődött ez az állapot, émelyegtem is, és nagyon különös volt a közérzetem.

Délután kezdődtek az összehúzódások, erősek, de nem elviselhetetlenek. A korábbi szüléseimmel ellentétben tökéletes rendszer szerint működött az egész: jött az összehúzódás, felültem, aztán kimentem pisilni, pisiltem egy keveset, lefeküdtem az oldalamra, aludtam negyed órát, aztán jött a következő, felültem, és az előzőek szerint ismétlődött minden. Valamikor este tíz körül elhívtam Ágit, mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan, csak legyen itt. El is jött, és le is feküdt az egyik szomszéd szobában.

Félálomban mindig Jézus halála jutott eszembe, az a gondolat fogant meg bennem, hogy nekünk nőknek is igazán ő a Megváltónk, még a szülés kínjait is elszenvedte értünk, csak neki a felsőteste ficamlott szét a kereszten, nekünk pedig a csípőcsontjaink, és hogy nem véletlenül nevezi a Szentírás a megtérést újjászületésnek és a keresztséget az újjászületés fürdőjének, és sokat imádkoztam is. Nagyon békességes éjszaka volt, és bár egész éjszaka vajúdtam, nem merültem ki egyáltalán, a negyedórás alvásoknak köszönhetően.

Hat óra körül, amikor már világosodott, Ági felébredt, és azt mondta, szeretne megvizsgálni, és ha lehet, akkor még hazamegy, hogy iskolába indítsa a gyerekeit. Én mondtam neki, hogy mehet nyugodtan, én nem érzékelek változást, ugyanúgy vajúdgatok, mint előző délután, én nem érzem, hogy bármi változás lenne. Ő azt mondta, hogy azért szeretne megvizsgálni, én meg úgy voltam, hogy hát jó, legyen neki karácsony, ha annyira akar, vizsgáljon meg.

Azt mondta, hogy hét centire nyitva vagyok, úgyhogy nem megy sehova. Előkészítette a papírvattát és mindent, ami kell a szüléshez, és lekuporodott a padlóra. Én próbáltam volna a kedvéért gyorsabban szülni, de nem ment, vajúdtam ugyanúgy tovább negyedóránként, csak annyi volt a különbség, hogy miután a két gyerek felébredt, már nem mindig aludtam el. Valamikor délelőtt bemásztam egy kád forró vízbe, de nem igazán esett jól, felborította az addigi rendemet, úgyhogy hamar ki is szálltam, és újra elhelyezkedtem az ágy szélén az oldalamon.

Aztán ahogy haladt előre az idő, nem tudom, mikor, elkezdett valami megváltozni. Nagyon furcsa és nagyon rossz érzés volt. A legjobban az zavart, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk. Éreztem, hogy a baba a szülőcsatornában van, iszonyúan fájt minden egyes összehúzódás, úgy éreztem, szerteszét reped az arcom. Egyszer csak megrepedt a burok, és elöntötte a lábamat a magzatvíz, ekkor már jó ideje az ágyon térdeltem, de nem emlékszem, mikor térdeltem fel. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat, aki nem tud menekülni. A férjem tartott, Ági pedig bíztatott, hogy már látja, mindjárt megszületik, közben bejöttek a lányok is. Leültek közvetlenül az ajtó mellett a padlóra, és befogták a fülüket. Rettenetesen kiabáltam, de nem segített ez sem ellazulni. Azt kiáltoztam, hogy ettől féltem (vagy két évvel később, amikor már elég nagy, de még elég kicsi volt a fiam, elmondtam neki, hogy nem azért mondtam ezt akkor, mert az ő megszületésétől féltem, azt vártam, és annak örültem – a fájdalomtól féltem).

Mire megszületett a fejecskéje, teljesen kimerültem. Valószínűleg azért volt olyan furcsa ez a szülés, mert csak a legeslegvégén, közvetlenül a fej megszületése előtt repedt meg a burok. Ennek a hátterében az lehetett, hogy nagyon szorosan a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Ott, abban a pillanatban nem volt erőm, hogy tovább szüljem, Ági egy kicsit segített neki, fél egykor született meg.

Nem emlékszem, hogy a korábbi hegem megrepedt-e, a lepény megszületésére sem emlékszem. Arra emlékszem, hogy szerettem volna visszamenni a kádba, de azt mondták, hogy rég kihűlt és már leengedték. Túl fáradt voltam, nem erősködtem. Már bánom. Jó lett volna, ha kicsi fiam a meleg víz ismerős közegében ellazulhatott volna, őt legalább annyira megviselte a születése, mint engem, ha nem még jobban. Két napig csak feküdt rajtam, és ha ki kellett mennem, addig sírt, míg vissza nem értem.

Aztán még arra emlékszem, hogy amikor megszületett a lepény, Ági mondta, hogy a méhlepény alakja arra utal, hogy lett volna egy egypetéjű ikertestvére, aki körülbelül hathetes korában halt el (ez a búzaszemnyi magzatka éppen december 24-én hagyta el végül a testemet – rettenetesen megviselt ez az egész, volt, hogy azt gondoltam, hogy aki megszületett, ő ölte meg, vagy hogy ha jobban vigyáztam volna, ő is megszülethetett volna, és nem egy, hanem két kicsi fiam lenne – sokáig tartott, mire elsirattam és feldolgoztam ezt az egészet).

Négyezer-négyszáz gramm volt és 59 centi. Azt az egyet sajnálom, hogy nem mértük meg a fejkörméretét, szerintem legalább 12 centi lehetett az az átmérője, ami egy átlagos gyermeknél 10. „Vállig érő fekete haja volt”, az arca, mint a nagyanyámé, a teste hosszú és vékony, mint az apjáé. Nekem nagyon szép volt.

Évekig imádkoztam, hogy szülessen még fiam, hogy ne kényeztessem túlságosan el. A mai napig nagyon furcsa viszonyban vagyunk: rendkívül hirtelenharagúak, érzékenyek, fáradtan-betegen hisztisek vagyunk mind a ketten. Mélységesen szeretem őt, ugyanakkor bosszant a tükör, amit a viselkedése elém tart. Kettőnk közül mindig én engedek neki. És senki a világon nem tud úgy felbosszantani, mint ő. Két hónapos korában kapott először dührohamot, mert nem értettem meg, hogy mit akar. Vele kapcsolatban az egyik legfontosabb feladatom, hogy szeressem úgy, hogy biztonságban érezhesse magát, a másik pedig, hogy megtanítsam kezelni a dühkitöréseit, ami persze csak úgy működik, ha én is megtanulom kezelni az enyéimet.

Minden pulóver nyaka kicsi volt rá, egy idő után már előre sírt, ha belebújóst akartam adni rá. Egyszer aztán kifakadtam: „Kisfiam, hát ennyire rossz volt neked megszületni?!” „Igen” – csak ennyit mondott.

Délután elhozták a szüleim a kislányokat is, velük jött a legkisebb testvérem is (18 évvel fiatalabb, mint én), a keresztanyuka, aki aznap lett nagylány. Ott rögtön nagyon megszerették egymást.

Akkor azt gondoltam, hogy a legnehezebb szülésen vagyok túl…

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.