igaz történetek szülésről, születésről

1206. nap: A kilencedik, a legkisebb – „Isten áldja meg ebben a szép állapotban!”

1206. nap: A kilencedik, a legkisebb – „Isten áldja meg ebben a szép állapotban!”

Már az első pillanatban az volt az érzésem, hogy nem lesz könnyű. Arra gondoltam, hogy elkerüljem a nyolcadiknál a harmadik harmadbeli megaláztatásokat, ezúttal elmegyek minden vizsgálatra. Így utólag, egyáltalán nem tudom, hogy jó ötlet volt-e.

Már a legelső ultrahangnál kiderült, hogy valami hézag van: túl vastag a tarkóredő, és a méhlepény nincs rendesen megtapadva. Összecsődítették a kisvárosi kórház összes orvosát, elvégre ők nem láthatnak minden nap ilyesmit. A vérvizsgálat eredménye is rossz lett. Kétségbeesve hívtam fel a férjemet, hogy úgy néz ki, hogy fogyatékos lesz a gyerekünk. Ő a szokott módján azt mondta, hogy nyugodjak meg, amikor eljön az ideje, tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk.

Nem mondták ki, de utaltak arra, hogy ezt a gyereket el kéne vetetni, én pedig világosan megmondtam, hogy engem nem érdekel, hogy milyen lesz ez a gyerek, én meg fogom szülni, így aztán továbbküldtek a megyeszékhelyre. Az ottani főorvos csak addig beszélt velem félvállról, amíg meg nem hallotta, hogy ez a kilencedik gyerekem, és akármilyen, meg akarom szülni, mert hiszem, hogy az életet Isten adja, és csak neki van joga elvenni is, és hogy akik őt szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Elmondta, hogy a jelenlegi tünetek alapján ez a kisgyerek vagy Down-kóros lesz, vagy súlyos szívbeteg, vagy meghal az anyaméhben, vagy három x kromoszómája lesz, vagy pedig teljesen egészséges lesz, biztosat csak a magzatvízvétel után lehetne mondani, de az elől mereven elzárkóztam, mert túl nagy volt a kockázata annak, hogy elveszítem a gyereket. Mindenesetre továbbküldtek Pestre.

Kedden kellett menni, előtte szombaton egyszer csak éreztem egy kis pukkanást, és elkezdett belőlem csorogni valami lé. Sírva kiabáltam a férjemnek, hogy azonnal vigyen a kórházba. Amikor kijöttek a csöngetésre, azt mondtam, hogy azt hiszem, meghalt a kisbabám. Az ügyeletes orvos megvizsgált, megállapította, hogy levált a méhlepény, és szólt a nővérnek, hogy készítsen elő, két óra múlva a műtőben befejezzük, aztán azt mondta, hogy inkább mégis megnézi ultrahanggal is. Hát az én kisbabám vígan játszott odabent a kis kezeivel. Belekapaszkodtam az orvos kezébe: „Nem lehetne valahogy megmenteni, kérem, mentse meg az én kicsikémet!” Befektettek, kaptam gyógyszert, feküdjek nyugodtan, talán akkor megmarad. Van valaki, aki szokott értem imádkozni, amikor nehéz helyzetben vagyok, őt is felhívtam.

Keddre aztán már jobban lettem, elmentünk a genetikai centrumba, addigra a tarkóredőből teljesen felszívódott a folyadék, az orvosnő meg ki volt akadva, hogy milyenek ezek a vidéki orvosok, pedig egy héttel korábban még egészen vastag volt a tarkóredője, én láttam, megmutatták, elmagyarázták, és azt is láttam, hogy mire ő nézte addigra teljesen rendben volt. Az Úristennek igenis van hatalma ma is csodákat tenni. Ez a 12. héten történt.

A 16. heti vérvizsgálatnak ismét rossz lett az eredménye. Azt mondták, nagyon rossz. Hát én kiszámoltam, a nagyon rossz eredményt, ha lefordítom magyarra, akkor az jött ki, hogy 98% az esélye annak, hogy egészséges lesz a kicsikém, és mindössze 2(!), hogy nem. Én úgy gondoltam, hogy ez elég jó arány.

A 24. hétig aztán aránylag rendben ment minden, eltekintve attól, hogy szigorúan kímélő életmódra voltam ítélve. Akkor vasárnap rakott krumplit főztem. Szeretem, úgyhogy kétszer is ettem belőle. Előtte pár napja már nem voltam vécén, nem figyeltem annyira oda a helyes táplálkozásra. Hajnalban arra ébredtem, hogy valami nagyon erős összehúzódásom van, és mintha a kicsi is halálra rémült volna bennem. El kellett mennem vécére, de újabb összehúzódások jöttek. Megint rohanás be a kórházba, infúzió, a nagyon erős összehúzódások elmúltak, de én úgy éreztem, hogy továbbra is vannak húszpercesek, csak gyengék. Pénteken úgy bocsátottak el a kórházból, hogy nem vizsgáltak meg.

Hazamentünk, de nekem délutánra már olyan pánikrohamom volt, hogy vissza kellett vinni. Az ápolónő győzködte az orvost, hogy ne vegyen vissza, mert csak rosszabb lesz (előző éjszaka volt egy koraszülés), úgyhogy kaptam egy szem nyugtatót, és beutalót a pszichiáterhez. Én mondtam, hogy inkább pszichológus kéne, mert én nem fogok gyógyszert szedni, sem terhesen, sem szoptatva, de az orvos felülbírált. Hazamentünk, a nyugtatót bevettem, és bealudtam.

A következő héten iszonyú sok dolgom volt, 60 vendéget vártunk vasárnapra, nem értem rá magammal foglalkozni. Az ünnep lezajlott rendben. Állandóan szomjas voltam és rengeteget pisiltem. Még a kórházban meg is említettem ezt az egyik orvosnak, mert a szobatársak szerint nem normális, hogy valaki ennyit iszik és ennyit jár vécére, de ő azt mondta, hogy az ő felesége is várandós, és ő is sokat jár ki, bár ő az első harmadban volt, én meg már rég nem.

A 27. héten kiderült, hogy nem volt véletlen a szomjúság és a szaladgálás: cukros lettem. Újabb kórházi két nap. A hetedik gyerekkel én már azt csináltam, hogy a 20. héttől kezdődően semmi cukor- (szacharóz-) tartalmút nem fogyasztottam, virslit és mustárt se, hogy könnyebben szüljek (olvastam, hogy ez jó, és az ötödik és a hatodik után bármit megtettem volna a könnyebb szülésért). Semmi felvilágosítás, még jó, hogy az interneten mindennek utána lehet nézni. A kórház honlapján találtam táblázatot, vettem egy mérleget, és jöhetett a számolás. Utólag jöttem rá (akkor ez nagyon idegesített), hogy milyen jó volt így: a számolás lefoglalta az agyamat, és nem értem rá pánikolni.

Később azt olvastam valami kedves cikkben, hogy azoknak az anyáknak, akik véreztek a terhesség során, és terhességi cukorbetegségük is lett, nagyobb az esélyük, hogy autista lesz a gyerekük. Szegénykét még néha most is figyelem.

Ezek után aránylag rendben zajlott minden. Szépen lefogytam a napi ötszöri étkezés mellett.

Az utolsó hetekben már sűrűbben kellett vizsgálatra járni, amikor egyszer olyan hasmenést csináltam magamnak a CTG-időpontra, hogy nem lehetett megvizsgálni (túl sok zsírt ettem előző nap, hogy meglegyen a kalóriamennyiség), akkor úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy elinduljak. Ezúttal egy bougainvilleát vettem, és megbeszéltem magammal, hogy annyi komplikációm volt már a várandósság alatt, hogy tutira teljesen egyszerű szülésem lesz. Ja, közben valamikor kiderült, hogy a kicsike lány. Nagyon megkönnyebbültem, mert az jó. A lányok mindent kibírnak. Alig vártam, hogy megszüljek. Néha annyira fájt a köldökömnél a hasam, hogy azt hittem, szétszakad.

A nagy éppen hogy elkezdte a középiskolát, a hatodik az első osztályba indult, én meg kedvesen leléptem otthonról. Bementem a kiscsoportra beszélgetni, de nem bírtam ott maradni, kijöttem, és csak kuporogtam a kuckóban, nem volt kedvem sétálni sem, plázázni sem (pedig a Mammutban van cukormentes belga csoki). Móni hozott nekem egyszer enni, az nagyon jó volt, két vagy három napig abból éltem, mert kaját venni sem volt kedvem elmenni.

Vasárnap reggel úgy döntöttem, hogy elmegyek istentiszteletre, mert szükségem van Isten áldására szülés előtt. El is indultam, de igen nehezen mentem, egyszer egy férfi rám néz, és azt mondja nekem: „Isten áldja meg ebben a szép állapotban!” Megköszöntem szépen, aztán továbbmentem. Az istentiszteleten sehogy sem éreztem jól magam, kényelmetlen volt a szék, fájt a hasam, nem volt levegő, úgyhogy az igehirdetés még el sem kezdődött, én eljöttem. Visszahúzódtam a kuckóba, és arra gondoltam, hogy megkaptam én az áldást, ott az utcán.

Délután megjött a férjem, éhes is volt szegény, de én nem akartam sehova menni. Valamikor éjjel kettő körül hívtam Ágit, jött vele még valaki (Éva?), én kértem, hogy jöjjön, és nagyon nem szép, hogy nem emlékszem rá. Sétáltam le-föl. A férjem elővette az utónévkönyvet, hogy keressen valami nevet a gyereknek, de én mondtam, hogy most már hagyja, ha eddig nem ért rá.

Olyan elmosódott az egész. Fürödtem is, aztán letérdeltem az ágy mellé, és egyszer eszembe jutott, hogy ha mindig ledőlök összehúzódás közben az ágyra, azzal visszatartom a gyereket, úgyhogy utána igyekeztem egyenes maradni. Amikor letettem a fejem az ágyra, akkor a férjem simogatta a tarkómat, és játszott a hajammal, és ez olyan jó volt.

Egyáltalán nem emlékszem, hogy Ágiék mit csináltak és hol voltak pontosan, csak azt tudom, hogy ott voltak. Arra sem emlékszem, hogy mikor repedt meg a burok, megrepedt-e egyáltalán. És amikor már ott volt, hogy jön a gyerek, akkor hívta valaki pont a férjemet telefonon, én meg kiabáltam neki, mert kiment a konyhába, hogy „Tedd le és gyere be!”, és még épp visszaért, mire megszületett a kicsike.

Ági rögtön a kezembe adta, én meg nevettem: ilyen kicsi babám még sose volt! Ági aztán azt mondta, hogy mutassam gyorsan a tenyerét, megnézte, jól van, nem Down-szindrómás!

Ja, azt kifelejtettem, hogy amikor középidős voltam, az egyik kisfiam elég sokáig volt beteg, és a gyerekorvos talált nála egy kis szívzörejt, és azt mondta, hogy vigyük el kardiológushoz. El is vittük a Bethesdába, ott az ország legkorszerűbb gépén az ország egyik legjobb vagy a legjobb gyerekkardiológusa megnézte, mindent rendben talált, és megkérdezte, hogy megnézze-e a kicsikét is. Az előzmények ismeretében azt válaszoltam, hogy nagyon szeretném. Tökéletesen rendben volt a kicsi szíve. Nagyon örültünk.

Visszatérve a születésre, a kicsi úgy tartotta a lábacskáit, mint egy kis béka, nem szépen összekucorodva volt az anyaméhben sem, azért fájt annyira a köldököm, amikor nekinyomta a talpacskáját. Nagyon szép kisbabának találtam, különben nem volt annyira kicsi: 3 kiló 30 deka, de nekem az összes többi gyerekem jóval nagyobb volt. Felajánlottam az apjának három keresztnévpárt, amiket én gondoltam, abból választott egyet, így a névkérdés is megoldódott.

Ági aggódott miattam, mert hosszabb idő telt el, mielőtt megszületett a lepény (pedig nálam az mindig úgy volt, nem a sokadik szülés hatása volt), ezért utána rettenetesen megnyomorgatta a hasamat, később meg is kékült, nehogy elvérezzek.

Hazamentünk még aznap. A majdnem négyéves kisfiam, amikor meglátta a húgát a karomban, elcsodálkozott: „De hiszen ez fiú!” – mert rövid a haja, de aztán amikor bent tisztába tettük, akkor kicsit csalódottan megállapította: „Hát, ez tényleg lány.”

Nagyon gyenge voltam, rögtön le is feküdtem. Nagyon erősek voltak az utófájások is még több héttel a szülés után is. Nagyon nehezen épültem fel, és a pánikrohamokból is hosszú idő után tudtam kigyógyulni, azok még néha visszatérnek (a pszichiáternő azt mondta, hogy ő nagyon tisztel engem, de ha nem fogok gyógyszert szedni úgysem, akkor ő nem tud mit kezdeni a problémámmal, ezért átküldött a pszichológushoz, aki ugyan gyermektelen és férfi, de legalább vallásos).

Részben a nehezen kihordott várandósság, részben a nehéz felépülés, részben az életkorunk miatt úgy láttuk, hogy nekünk ennyi gyermeket adott Isten. Volt egy jel is: a legkisebb fiunk születésnapja két nappal van a legnagyobb fiúé előtt és a legkisebb lányé ugyanúgy két nappal a legnagyobbé előtt. Mintha lezárult volna egy kör.

Nehezen fogadtam el, hogy nem lesz több kisbabánk, néha még most is szinte fuldoklom a fájdalomtól emiatt, ugyanakkor igaza van a férjemnek, hogy akiket megszültem, fel kell nevelni, és érzelmileg nagyon nem hiányozna, hogy elveszítsek egy gyermeket, mert a méhem már elfáradt, és nem tudnám kihordani. Sokáig kínlódtam emiatt, mert úgy éreztem, hogy beleszólunk Isten dolgába.

A kicsi különben jól van. Sokáig sárgabarackillata volt, valami hihetetlen érettbarack-illat. Már nagyobb, már nem olyan az illata. Nagyon vékony, de ezt örökölte, és szelektív mutizmusa van. Felnőttekkel nem beszél, csak gyerekekkel, kivéve minket. A nagyszüleivel néha beszél, néha nem, a testvéreimmel nem. Szerencsére, én jól emlékszem egy kislányra, aki a pipiknek köszönt, a néniknek nem, és csak az anyja elmondása alapján nyilvánították iskolaéretté, mert a vizsgálaton nem szólalt meg. Azóta kilenc gyerek anyja, és elég normális, kevesebbet beszél a pipikkel, és többet a nénikkel…

Örülök, hogy megtaláltuk Ágiékat. Jó volt vele szülni, sokkal jobb, mint kórházban. Amikor meghallják, hogy hány gyerekem van, mindig azt szokták mondani, hogy „akkor te biztosan könnyebben szültél, mint én”. Hát nem. Egy könnyű szülésem sem volt. Mindegyik nagyon fájt, és a negyediktől kezdődően nagyon fájdalmasak voltak az utófájások is. De valahogy úgy voltam mindig, ahogy az Úr Jézus mondta, hogy amikor szül a nő, szenved, de amikor megszül, elfelejti a szenvedést, mert örül, hogy egy új ember jött a világra.

Csodálatos gyerekeim vannak, és én végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy engem használt fel arra, hogy ezeknek a nagyszerű gyermekeknek az anyja legyek. Ágiékkal az volt a legjobb, hogy engedték, hogy eljöjjön az erő és elborítson, hogy megérezhettem és megérthettem, hogy a születés és a halál egyszer csak eljön, és megtörténik az emberrel, és nincsen ebben semmi félelmetes, mert eljön az erő, elborít, mint egy hatalmas hullám, és magával ragad. Köszönöm.

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.