igaz történetek szülésről, születésről

1198. nap: Az első – évekig úgy bántam vele, mint egy kistesóval

1198. nap: Az első – évekig úgy bántam vele, mint egy kistesóval

Az egész valamikor 17 hónapos koromban kezdődött, amikor skarlátos lettem, és a három hónapos öcsém védelme érdekében engem tíz napra vagy két hétre kórházba zártak. Látogatni nem volt szabad, csak egy kicsi rácsos ablakon nézhettek be a szüleim. Mivel, ha megláttam őket, mindig iszonyúan üvöltöttem, ezért úgy döntöttek, hogy jobb, ha nem jönnek, nyugodtabb vagyok úgy. Úgy emlékszem, hogy egyedül voltam a szobában. Volt velem egy nővér, akire innen most visszagondolva, azt kell mondjam, hogy nagyon rendes és kedves volt, mert játszott velem és mesélt nekem. Azt hiszem, érzelmileg valamilyen szinten belehaltam ebbe az egészbe, bár az is egy érdekes kérdés, hogy miért nem vagyok képes végigcsinálni egy légzőgyakorlatot, olyan, mintha nem akarnék igazán lélegezni.

A második meghatározó élményem a húgom születése volt 18 éves koromban. Több száz km-re voltunk kollégiumban a másik húgommal, de hazamentünk megnézni a kicsit. Csak nézett ránk az üvegajtó mögül a lila arcocskájával, a fején harmadkoponyányi púp, mint utóbb megtudtuk, a kulcscsontja is eltörött. Miközben néztem őt, akkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy én nem akarok kórházban szülni.

Huszonhárom éves voltam, amikor megfogant az első. Én nem akartam őt kórházban megszülni, de a férjem azt mondta, hogy egy gyerek nem kismalac (középiskolás korában segített egy koca elakadt ellésénél, és szerintem az ő gyöngédségével a babánknak is tudott volna segíteni), és különben is a szülés nagyon veszélyes, és semmit sem tudok róla (ezt már Anya mondta), és mivel mindig jó kislány voltam, hát beleegyeztem, legyen úgy, ahogyan a többség akarja. Ágiékról akkor még nem is hallottam.

Jó kis várandósság volt, eltekintve attól az apróságtól, hogy az elején két hétig egyetlen falat étel nem ment le a torkomon, és iszonyúan lefogytam.

Szülés előtt három nappal szépen levizsgáztam, aztán megvártam a férjemet is, aki két nappal később vizsgázott, de amikor hazaért, este fél tízkor közöltem vele, hogy szerintem én már szülök, és menjünk. Ő szeretett volna aludni, de nekem már nagyon mehetnékem volt.

Bementünk a kórházba, ahol a szokásos procedúrákkal felvettek, aztán otthagytak minket magunkra a szülőszobán. Volt szülőszék, amit korábban a kötelező tanfolyamon bemutattak, milyen jó, segít a gravitáció a kitolásnál, aztán amikor mondtam a szülésznőnek, hogy én azon szeretnék szülni, azt mondta, tiszta fölösleges, mert úgyis hanyatt döntik, amikor a gravitáció segíthetne… Így inkább az ágyat választottam, addigra már én is eléggé elfáradtam, és amikor a fájások hagytak, inkább csak feküdtem, és persze főleg a hátamon.

Nagyon fájt, és egyáltalán nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal. Nagyon kellett volna egy anya, aki segít. Aki már átélte mindezt és tud segíteni, mert, hogy őszinte legyek, amit én tudtam, az éneklés és az imádság nekem ott és akkor nem igazán segített.

Úgy egy vagy két óra körül mondták, hogy ha lenne telefonunk, hazamehetnénk még, mert nagyon lassan halad, de hát nem volt. Egy-két nappal előbb szerelték le, mert aki előttünk lakott a szolgálati lakásban, annak nagyobb szüksége volt rá bizonyára…

Ahogy haladt az idő, egyre rosszabb lett. Amikor az orvos bejött, jobb volt egy kicsit, mert áradt belőle a derű és a nyugalom, de csak percekre jött be, és amikor látta, hogy nem haladunk, ment is vissza aludni. Később, ahogy egyre erősebbek lettek az összehúzódások, hánytam is, epét persze, hiszen üres volt a gyomrom, de nem ihattam még egy korty vizet sem. Amikor harmadszor is hánytam, akkor már nem cserélték ki sem a lepedőt, sem a hálóinget. A férjem egy nedves ruhával törölgette a homlokomat, az jó volt, akkor már, ha akartam sem bírtam volna fölkelni.

Bejött a takarítónő, nem csinált semmit, csak rátette a kezét a térdemre, nagyon jó erő áradt belőle. Ez volt az egyetlen hatékony és jó segítség, amit e szülés során kaptam.

Utólag visszatekintve nagyon örülök annak, hogy az orvos, akinek azóta már sajnos nem emlékszem a nevére, nem avatkozott be, hanem hagyott a saját tempóm szerint vajúdni, és azért is hálás vagyok, hogy amikor fájdalomcsillapítót kértem (már a hányások után), azt mondta, hogy már nem kell, és nem adott.

Aztán felgyorsultak az események, bejött egy csomó ember, belekönyököltek a hasamba, összeszidtak, hogy ne kiabáljak, nyomjak, aztán amikor megszületett A. R., akkor az én kimerültségemre való tekintettel a mellretételtől eltekintettek, csak megmutatták és elvitték az én kicsi babámat. Iszonyú csalódás volt, hatalmas ürességet éreztem (most meg sírok).

Aztán jött a kapkodás, bosszút álltam rajtuk: nem jött ki egészben a méhlepény (na jó, alapvetően nem bosszúból csináltam, egyszerűen azt gondoltam, hogy a varrást én már nem bírom ki, így meg el kellett altassanak). A férjemet elküldték.

Hat óra múlva ébredtem föl. Kivittek a baba-mama szobába, megmérték a hőmérsékletemet, lázas voltam. Aztán kihozták a babámat. Fél nyolckor született reggel, és délután négykor volt először a karomban. Én persze, okos jó kislány, inkább kis hülye, megkérdeztem a csecsemős nővért, hogy szoptathatom-e, ha lázas vagyok. Abban a pillanatban elvitték, engem meg levittek a rendes kórterembe.

Másnap reggel hatkor hozták szoptatni, amit én nem mertem, hiába sírt szegénykém, mert nem tudtam, hogy lázasan szabad-e. Amikor végre visszajött a nővér, nem érdekelte, hogy szopott vagy nem, elvitte. Tizenegy óra felé jött az orvosom, és nagyon felháborodott, amiért átvittek a baba-mama részlegről a kórterembe az ő megkérdezése nélkül, mert a lázamat a betapintás és a burokdarabkák művi eltávolítása okozta, és nem valami torokfertőzés. Visszavittek, és onnantól kezdve nappal együtt lehettünk.

Nem tudom, addig hol volt és mit csinált. Sírt-e, vagy csak ijedten nézett. Csodájára jártak, hogy milyen szép kisbaba. Inkább csak a kiságyban volt, rám szóltak, ha magam mellé vettem. Az apja akkor fogta először a kezébe elsőszülött gyermekét, amikor hazaindultunk a kórházból, addig csak üvegajtón át láthatta.

Nem tudom, hogy a merevségének (soha nem ölelte át a nyakam vagy a lábam, és nem szaladt oda hozzám) és annak, hogy az óvodában és az általános iskolában annyit bántották, van-e köze a megszületéséhez, hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy igen. Az én anyai érzéseim hiányában biztosan szerepe van. Azon túl, hogy szoptattam, velem aludt, tisztába tettem és mindenhova hurcoltam magammal, évekig úgy bántam vele, mint egy kistesóval, és úgy is éreztem iránta. Nem éreztem magam anyának.

Hát röviden ennyi az első szülésem története.

M. B. A.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.