igaz történetek szülésről, születésről

1201. nap: A negyedik – elindulhattam az önelfogadás és a gyógyulás útján

1201. nap: A negyedik – elindulhattam az önelfogadás és a gyógyulás útján

Mielőtt állapotos lettem a negyedik gyerekkel, hólyag- és végbélsérvet állapítottak meg nálam, gátrepedést és hüvelyfal-előesést. Ennek az volt a hátterében, hogy amikor a harmadik megszületett, nem feküdtem ki a hat hetet, a gyerek az ágyon volt, én állásból lehajolva pelenkáztam, ülve, támaszték nélkül szoptattam és rendszeresen én ürítettem a kiskádat (felvettem a padlóról, kivittem a szobából a fürdőbe, és kiöntöttem). A lélektani háttere az volt, hogy iszonyúan magányosnak éreztem magam. Nagyon zűrös volt az életünk akkoriban.

Szóval, engem kiküldve (pedig nem is értettem a nyelvet) mondta egy nőgyógyász a férjemnek, hogy nemhogy szülnöm, teherbe esnem sem szabad soha többet ilyen állapotban. Amikor mégis állapotos lettem, kitaláltam, hogy így fogok én meggyógyulni: most újra nagyon kinyúlnak a tartószalagok, és szülés után nyugton maradok, és rendbe fogok jönni.

Hogy jobban érezzem magam, sokan mondták azt, hogy a mostanában fogant gyermekeket el kell vetetni, mert ki tudja, milyen rendellenességgel fognak megszületni az amerikaiak bombái miatt.

Úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy jó lelkigondozó bábára ahhoz, hogy ez után a szülés után ne még rosszabb legyen a helyzet, hanem javuljon. Akkor már úgy voltam, hogy még egy kórházi szülésbe én belehalok. Nagyon nehezen viseltem a vizsgálatokkal járó szemérmetlenséget, a borotválást, a beöntést és a többi „apró” kellemetlenséget.

Összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam a könyvben (A születés művészete) található telefonszámot. Nem emlékszem, hogy az üzenetrögzítő volt-e, vagy Ági felvette, mindenesetre egy olyan hétvégén volt az információs est, amikorra nekünk lett volna valami más programunk, de azt törölték, én meg azt mondtam, hogy ha úgyis elmentünk volna itthonról, hát menjünk el, és hallgassuk meg, mit mondanak.

A férjem rögtön beleegyezett, és annyira tetszettek neki is az elhangzottak, hogy pár héttel később együtt jártuk végig az információs hetet. Úgy volt vele, hogy végül is én szülök, nekem kell, hogy jó legyen, ő pedig mellettem áll és támogat mindenben. Kellett is. A szüleim nagyon rosszul fogadták a hírt, hogy nem kórházban akarok szülni, felelőtlennek neveztek bennünket és az ilyenkor szokásos dolgok.

Körülbelül egy héttel a kiírt idő előtt jöttünk át Magyarországra, akkor már rendszeresen húszperces összehúzódásaim voltak. Igaz, hogy sosem szültem idő előtt, és minden várandósság más, és minden szülés is más, jobb a biztonság. A gyerekeket leadtuk a nagyszülőknél, mi meg bebóklásztuk az összes nagyáruházat, amit találtunk. Akkor már volt autónk is. Jól elvoltunk. Szépen berendezkedtem a majdnem üres születésházban, az ágy elé tettem fehér szőnyeget, bevittem az autóból a piros kockás takarókat, tettem az ágyra díszpárnákat, tettünk ki mécseseket, hogy otthonosabb legyen.

Pár nap múlva megrepedt a burok, de szép tiszta volt a magzatvíz, úgyhogy a szokásos óvintézkedéseken túl nem nagyon foglakoztunk vele. Időnként meglátogattuk a gyerekeinket (ők már szokva voltak a távolléthez, a bombázás idején egy hónapig háborús árvák voltak a nagyszülőknél öt-, három- és egyévesen).

Akkoriban Ágival még nem találtam meg olyan jól a hangot, úgy éreztem, hogy idegesítem, így aztán egyáltalán nem bántam, hogy ő nem tudott kijönni a szülésemhez. Pénteken hajnalban egyszer csak, amikor visszajöttem a fürdőből, olyan erős összehúzódásom lett, hogy összegörnyedtem az ágy előtt, de felszállni már nem tudtam. Néhány ilyen után szóltam, hogy telefonáljunk.

Nem sok mindenre emlékszem a vajúdásból. A bába masszírozta a derekamat, az nagyon jólesett (igen, az érkezésük megzavart, és akkor egy kicsit viselkedni kellett). Aztán a doula megkérdezte, hogy miért vágok ilyen szomorú képet, amikor kisbabám születik. Teljesen kiakadtam. Minden okom megvolt a szomorúságra. Először is iszonyúan sajnáltam magam az erős összehúzódások miatt. Másodszor nem akartam megszülni azt a gyereket. Amíg bent van, biztonságban van, nem fordulhat elő, hogy ott marad egyedül egy idegen országban, mert az anyját lebombázzák és hasonlók. Ha megszületik, többé már nem tudok annyira vigyázni rá, nem tudom megvédeni az emberektől (szegénykém, tényleg sokat szenvedett három-négy éves korában az emberi butaság miatt), és el kell engednem. Szóval, igenis szomorú voltam. Ó, és még azért is, mert eddig egy óvandó kismama voltam, várandós hercegnő, ha megszülöm, mindenki a babával foglakozik, engem meg magamra hagynak, ahogy volt ez korábban is.

Aztán készítettek nekem forró fürdőt, az nagyon jó volt. Végül, amikor úgy éreztem, hogy itt az idő, kiszálltam (annyira jó kád volt ott, hatalmas, kényelmes, nagyon szuper volt), nem akartam vízben szülni. Lefeküdtem az oldalamra, és úgy éreztem, hogy most meghalok. Aztán jött egy hatalmas erő, feltérdeltem, és elkezdtem áriázni, a gyermek pedig kijönni. Amikor megszületett a feje, volt egy kis szünet, mintha akkor még gyorsan meggondolhatnám magam, hogy mégsem szülöm meg, aztán szóltak, hogy ez a gyermek most már nagyon szeretne megszületni, na, akkor elengedtem.

Ó, igen, ebben a szülésben az volt a jó, hogy én nem nyomtam egyáltalán. Csak engedtem, hogy jöjjön, ahogy jólesik neki, kivéve a legvégét, akkor egy kicsit segítettem. Leültem, ölbe adták, de amikor jöttek az újabb összehúzódások a lepény miatt, akkor odaadtam a férjemnek. Amikor ezzel is készen voltunk, akkor visszamentünk a kicsivel a jó meleg vízbe, teljesen ellazultunk mind a ketten, aztán visszabújtunk a jó meleg ágyba, csak egy pelenkát adtunk a kicsire, nehogy én is úgy járjak, mint az apja.

Délelőtt megjöttek a nagytesók, és ami ez után történt, azon aztán teljesen kiakadtam. Másnap, amikor újra eljöttek a szüleim, hoztak magukkal kisruhát, mert az a szegény picike biztosan azért nincs felöltöztetve, mert nincs neki ruhája. Ez nagyon rosszul esett.

Jó kis szülés volt. Mindenképpen tanulságos. 1. Nem félek azóta a haláltól. Egyszerűen csak eljön, és átmegy rajtam, ha itt lesz az ideje. Megtörténik, mint a szülés. 2. Önmagamat a legnehezebb elfogadni. Miért legyek én a leggyorsabb, ha nekem lassan jobb? Na és, mi van akkor, ha tíz nap vagy még hosszabb idő alatt szülök meg egy gyereket? Nekem így jó. Bőven elég az a három óra intenzív szakasz, a többi meg csak hadd legyen apránként. Rá kellett jönnöm, hogy hihetetlenül türelmetlen vagyok saját magammal és a saját korlátaimmal szemben. Egyáltalán nem egyszerű ez. És ami a legfontosabb: elindulhattam az önelfogadás és a gyógyulás útján. Köszönet érte azoknak, akiket illet.

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.