igaz történetek szülésről, születésről

1200. nap: A harmadik – nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna

1200. nap: A harmadik – nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna

A harmadikat már igazán és végképp otthon akartam szülni. Addigra már határon túli magyarokká váltunk. A falunkhoz a legközelebbi kórház 30, a kevésbé mészárszéknek tartott 40 km-re volt, így aztán volt olyan bába helyben, akinek volt gyakorlata otthonszülésben, és szívesen is vállalta. Arról nem is beszélve, hogy nem beszéltem az ország nyelvét. Elmentünk egy tőlünk kb. 150 km-re lévő kórházba is, ahol a személyzet elég sok tagja tudott magyarul, de nem tűnt jó ötletnek, hogy oda menjek szülni. „Terhesgondozásra” hazajártam, Magyarországra. Megvásároltuk a szükséges felszerelést, aztán úgy egy héttel a kiírt időpont előtt előbb csak pletykaszinten, később az anyósától, aki személyesen eljött hozzánk, megtudtam, hogy a szülésznőnk, már nem emlékszem pontosan, hogy epe- vagy vesegörccsel kórházba került, és így már nem tud vállalni minket, hiszen az sem biztos, hogy kikerül a kórházból, mire eljön az idő.

Ugyanez nap estefelé telefonált Anya, hogy másnap eljön értem Apa autóval, hogy hazavigyen (nekünk akkor épp nem volt kocsink). Az előzmények után beleegyeztem, mit tehettem volna. Nem emlékszem a pontos részletekre, de ez talán egy héttel a szülés ideje előtt volt, arra sem emlékszem, hogy a két kislány velünk jött vagy végül hétfőn az apjukkal.

Szóval, megállapították, hogy ó, semmi jele még a szülésnek, ezen elkenődtem egy kicsit, felnőttként az ember már nem igazán találja a helyét a szülői házban, ha hosszabb ideig kell maradni, különösen, ha valaki 14 éves kora óta gyakorlatilag nem lakott otthon. A szülők úgy kezelnek, mintha megállt volna az idő, amikor elmentél, és még mindig 14 éves lennél. Végül kedden, azt hiszem, megbeszéltük, hogy mivel pénteken a doktor úr szeretne elutazni, meg Attilának is haza kell menni a határon túlra, ezért csütörtökön szülünk. Majd reggel olyan nyolc órakor menjünk be a kórházba, mondjuk azt, hogy 20 perces fájásaim vannak, ő majd megrepeszti a burkot, és aztán megszületik a baba.

Így is lett. Ami azt illeti, csütörtök reggel nekem az égvilágon mindenhez volt kedvem, csak szülni nem, sőt, szerintem a gyermek sem aznap akart születni, de hát meg volt beszélve, muszáj, akkor muszáj. Elmentünk nyolcra kórházba, tényleg voltak egyébként 20 percenként összehúzódásaim, de harmatgyengék, szokásos procedúra, a vécé elég messze volt attól a helytől, ahol a beöntést kaptam, épphogy odaértem. Burokrepesztés után erősödtek az összehúzódások, minket meg elküldtek sétálni. Én inkább ücsörögtem volna, de a doktor úr nem engedte, csak sétáljunk, hadd segítsen a mozgás és a gravitáció.

Aztán eljött az ideje, hogy már nem volt kedvem (erőm?) sétálni, felfeküdtem szépen a szülőágyra, az orvos és a férjem kedvesen elbeszélgettek fölöttem, egész jól elterelhették volna a figyelmemet, ha a szomszéd ágyon nem lett volna egy először szülő kismama, akinél tízkor repesztettek burkot, és az orvos, ahányszor megvizsgálta (nem az enyém, egy másik), mindig tiszta véres kézzel ment kezet mosni, ő meg üvöltött kínjában: „Nem baj, kedves, most fáj, de órákkal előbb meglesz…”. Arról nem beszéltek, hogy mi lesz, ha a szerteszét szaggatott méhszája mégsem gyógyul meg rendesen, fog-e vagy egyáltalán akar-e még szülni valaha ezek után. Egyébként tényleg hamar megszült, kettőkor már meglett a babája, de én nem cseréltem volna vele sem akkor, sem az egész éjszakás első szülésemkor.

Az én orvosomat nem zavarta, hogy négykor lejár a munkaideje, türelmesen várt. Aztán az egyik vizsgálat után azt mondta, hogy most már nyomhatok, én meg mondtam, hogy de még nem kell, nem baj, csak nyomjak. Hát legyen neki karácsony, gondoltam. Két-három ilyen nyomás után azonban halálra rémítettek: kiszedték alólam deréktól lefelé az ágyat. Később eszembe jutott, hogy Anya, aki a legkisebb húgomat ebben a kórházban szülte, mesélte nekem, hogy itt így szokás, de akkor nem jutott eszembe, és nagyon-nagyon megijedtem.

Végül alig tudták megfogni a babámat, mert „nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna”. Esetleg, ha szóltak volna előre… A másik kórházban nem ez volt a gyakorlat. Gyönyörű szép nagy baba volt, de nem adták ide, mert még leejteném. Elvitték az inkubátorba.

Varrni csak egy öltést kellett, mert az előző heg repedt, a doktor úr nem vágott, gátvédelmet alkalmazott (ami annyira azért nem volt kellemes, de jobb volt, mint egy újabb vágás). Ebben a kórházban volt olyan először szülő, akinél nem alkalmaztak gátmetszést!

A két óra „intenzív megfigyelés” alatt majd’ megfagytam, rendkívül hideg volt a szülőszobán, valami 17 fok, mondták is, hogy miért (szándékosan), de elfelejtettem. Végül nagy nehezen adott valaki még egy takarót.

Ja, még a vajúdás elején elhelyeztek a leendő szobámban, ahová rendszeresen bejártam vizet inni (az első szülés után rém rossz volt, hogy megkatétereztek, mert nem tudtam pisilni – mondjuk, nem tudom, mit pisiltem volna, amikor egész éjjel nem engedtek inni, szerintem délután négyig nem ittam estétől kezdve, és akkor pisiljek, össze is szedtem ott valami hólyaghurutot, amire antibiotikumot adtak, nem használt, erre adtak egy másik nevű ugyanolyan hatóanyagú és erősségűt, aminek az összes mellékhatása kijött rajtunk, én is meg a gyerek is tekeregtünk a fájdalomtól – ez csak most jutott eszembe). Szóval, literszám ittam a vizet vajúdás közben, és amikor a már szakértő anyukák mondták, hogy nem szabad, azt mondtam, engem nem érdekel. Enni azért nem ettem. Úgy emlékszem, nem is kívántam az ételt.

Még nem telt le a két óra, kitoltak a folyosóra, ott várakoztunk. A kicsike az ajtó mögött üvöltött az inkubátorban, mondtam az apjának, hogy menjen oda hozzá. Nagyon vicces volt: a gyerek üvölt, mint a sakál, az apja meg a nagyapja meg ott gyönyörködnek benne, hogy milyen szép. Igen nevezetes szülés volt ez: ott volt az édesapám is a kórházban, igaz, a folyosón. Hat gyermeke és 20 unokája közül ennek az egynek a születésénél volt jelen a kórházban (azt hitte, hogy már rég túl vagyunk rajta, és jött, hogy vigye az apát a vonathoz).

Amikor végre betoltak a szobába, addig könyörögtem a csecsemős nővérnek, míg ki nem hozta. Azt mondta, hogy ne szoptassam meg, mert még a gyerekorvos nem látta. Persze, persze, megígértem. Tudtam én, hogy a gyerekorvos már csak reggel jön, mire becsukódott az ajtó, már vígan szopott az én kis drágám. Éjjelente bekéredzkedtem a csecsemőszobába megszoptatni (a többiek elhitték, hogy nem szabad éjjel).

Egyébként meglátszott rajta, hogy nem magától született: nagyon soká fordult meg, nagyon soká ült fel, nagyon soká állt fel, későn indult meg. Jellemző, ami egyszer a kád szélénél zajlott: „Szállj ki a kádból!” „Nem tudok.” „De tudsz.” „Nem tudok.” „Hidd el, hogy tudsz.” „Nem tudok.” „Próbáld meg! Tudod.” – és így tovább fél órán keresztül, akkor végre kiszállt, rám nézett nagy boldogan: „Tudtam!”

Az orvosok közül Ö. volt a legjobb kórházi szülészorvos, akivel valaha találkoztam (ő az egyetlen, akinek a nevét a kórháziak közül megjegyeztem). Jó szívvel ajánlottam őt sógornőimnek is, akik összesen hét gyermeket szültek nála, és hozzám hasonlóan nagyon elégedettek voltak vele. A kórház annyira nem tetszett.

Ez után a szülésem után annyira megbetegedtem, hogy azt mondták, hogy nemhogy szülnöm, de teherbe esnem sem szabad soha többet. Egészen bizonyos, hogy ennek lelki háttere volt, és az okozta a testi tüneteket is, de erről nem szeretnék írni.

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.