igaz történetek szülésről, születésről

1199. nap: A második – szégyen és megaláztatás

1199. nap: A második – szégyen és megaláztatás

A másodikat már mindenképpen szerettem volna otthon szülni (az első után én nem azt mondtam, amit olyan sokan, hogy „ha ilyen a szülés, akkor én nem szülök többet”, hanem azt mondtam, hogy én így nem szülök többet. Orvost váltottam, sajnos teljesen érzelmi alapon, azt az orvost, aki első szülésemkor az ügyeletes volt, mert a másik kismama olyan könnyen szült, és szülés után ő megkapta a babáját is. Megvettem a Születés művészete könyvet, de sajnos a hátuljában levő címen nem találtuk meg Ágiékat. A háziorvosom nagyon jó fej volt, azt mondta, hogy ő szívesen levezeti a szülést, csinált már ő olyasmit mentőautóban meg ilyen helyeken, végül is miért ne, majd elhozza a feleségét is, aki végbélsebész, mindenesetre.

Így aztán én teljesen nyugodtan vajúdgattam otthon. Felébredtem éjjel kettőkor, vasaltam két óra hosszát, aztán úgy döntöttem, hogy na, mégsem szülök, visszafeküdtem. Akkor már túl voltam az időn, kétnaponta mentem magzatvíz-nézegetésre, érdekes módon a hétvégi ügyelet után képes volt a nőgyógyász úgy megvizsgálni, hogy sem közben, sem utána nem fájt, pedig amikor az ügyelet elején vizsgált, csillagokat láttam a fájdalomtól.

Aztán a nyolcadik napon néztük este a híradót, egy kis pukkanás, és végigömlött a lábamon a magzatvíz. Értesítettük az orvost, aki meg is jött feleségestül, és tulajdonképpen a feleség volt az, aki igen erősen amellett érvelt, hogy ez már a nyolcadik nap, túlhordás, jobb lenne, ha mégis bemennénk a kórházba, hát végül, hagytam magam meggyőzni (pedig még egy szülőszéket is csináltattam az asztalossal, amilyet a könyvben láttam). A kórházi táska nem volt összerakva, azzal is eltelt valamennyi idő.

Az autóban énekeltem (akkor segített), végül tíz óra volt, amikor felvettek. Szokásos procedúra, egy idő után az orvos rám szólt, hogy most már az ágyon kéne lennem, én meg mondtam, hogy nem tehetek arról, ha a beöntés után még nem végeztem. Akkor egy kicsit magunkra hagytak, hülyéskedtünk, nevettünk, egyszer jól meg is ijesztettük őket, amikor felidéztük az első szülésemet, pedig csak szórakoztunk.

Aztán komolyra fordult a dolog, jöttek az erős összehúzódások. Az orvos felajánlotta a fájdalomcsillapítót, én azt kérdeztem, hogy „de nincs még késő?”– „Nem, nincs” válaszolta. Hát későn volt. Pontosan, amikor arra lett volna szükség, hogy összpontosítsak, mert hanyatt fekve tényleg úgy kell kinyomni a gyereket, akkor nem érdekelt az egész, szedjék ki belőlem, ahogy akarják. Még egy utolsó próbálkozás: „Nem lehetne gátmetszés nélkül?” – „Nézzük: nem, nem lehet. Nagyon feszül.”

A gyermek nézett, mint a csík. Megkaptam, hogy elterelje a figyelmemet a varrásról. Nem jött be. Oda kellett adnom a férjemnek, annyira fájt, hogy nem tudtam tartani és – szégyen, nem szégyen, nem érdekel – sikoltoztam. Addigra már bezzeg elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. Az orvos ideges volt, nem varrt szépen. A gátmetszés állítólag a nők 98 százalékának nem okoz problémát – nem tudom, ki végezte ezt a felmérést, akivel én beszéltem, azok közül egyetlenegy valaki nem érzi az összes időjárás-változást a hegével, pedig én nagyon sok asszonyt megkérdeztem „tudományos kíváncsiságból”. Minden sebem vastag heggel gyógyul, ez sem volt kivétel. És mindig fáj.

Ez lehetett volna egy nagyon jó szülés. Csak egy órát voltam a kórházban, és már világra jött, a legnehezebb része csak percekig tartott, de mégsem tudok így visszaemlékezni rá. Mire a varrást befejezték, és már tudtam volna neki örülni, a kicsit elvitték, a férjem még velem volt egy darabig, aztán hazament, a babát reggel hozták ki, aztán velem volt. A szoba nagyon nem tetszett, hőség volt, de a többiek nem engedték éjjel kinyitni az ablakot, nehogy megfázzunk, nappal meg úgyis csak a meleg jönne be…

Amint lehetett, átkértem magam az egyágyas szobába. Magam mellé vettem a kicsit, kitakartam a sebem, veszettül fájt, amúgy is azt olvastam, hogy előbb gyógyul, ha szellőztetjük. Hőség volt, 38-39 fok meleg. Elvoltunk, mint a befőtt. Egyszer csak, se kopogás, semmi, beront a nővér, meghökken (nem felé volt fordulva pedig az alfelem), rám szól, hogy tegyem vissza a kicsit az ágyba, mert agyonnyomom – ÉBREN, és takarózzam be. Mikor harmadszor törte rám így az ajtót, már teljesen kikelt magából, hogy miért nem vagyok betakarózva, és azt találta mondani, hogy „Nálunk van szemérem!”

Iszonyúan kiakadtam. Egyedül fekszem a szobában, fáj a sebem, hőség van, és egyáltalán nem őt akartam provokálni, ha kopogott volna, betakaróztam volna. Azt gondoltam: Szemérem, itt??? Ha végigerőszakolt volna egy egész társaság, akkor sem vagdaltak volna szét!!! Egyébként, tényleg és egészen úgy éreztem magam, mintha egy egész csoport megerőszakolt volna (noha ilyen „élményben” hála Istennek nem volt részem soha).

Ez után a szülés után kezdődött a kálváriám következő fejezete: nem feküdtem végig a hat hetet, és megsüllyedt a méhem, ráadásul nem tudtam, mi bajom van, mert normális diagnózist csak a következő gyerek után kaptam.

Soha többet nem kértem fájdalomcsillapítást. Nem éri meg.

Ez a második lehetett volna a legszebb szülésem, mégis szégyent és magaláztatást érzek, ha eszembe jut.

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Nyolcadik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.