igaz történetek szülésről, születésről

1080. nap: A tapasztalat, ami az otthonszüléshez vezetett (Zalán)

1080. nap: A tapasztalat, ami az otthonszüléshez vezetett (Zalán)

Tizenharmadikán délben kezdődtek a fájásaim, de csak délután tudatosult bennem, hogy ezek már nem a szokásos „bekeményedések”, amelyek az egész várandósságomat végigkísérték, hanem ezek azok „A” fájások. Öt-tíz percenként jöttek, de gyengén. Este nyolc körül már erősödtek, de még elviselhetőek voltak. Csendben, főzés közben vajúdgattam itthon. (Azt hiszem, nem ekkor főztem életem legjobb tökfőzelékét!)

Éjfél előtt indultunk el a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgált, közölte, hogy kétujjnyi a méhszáj. Megijedtem, mert előző nap az orvosom szerint másfél ujjnyinál tartottam. (Igaz, mindezt egy megrázó vizsgálat és beavatkozás után mondta. Megkérdezésem nélkül leválasztotta a burkot a méhszájról, ami pokoli fájdalommal és vérzéssel járt. Később tudtam meg, hogy néhány nap múlva konferenciára ment, ezért kellett akkor szülnöm.) Tehát a rengeteg fájás után még csak itt tartok? Mi lesz így?

Kicsivel egy óra előtt érkezett az orvosom. Burkot repesztett, majd bosszúsan közölte, hogy talán reggel lesz baba. Közben kiderült, hogy a pici szívhangja a fájások alatt nagyon rossz volt – az igazsághoz tartozik, hogy végig háton kellett feküdnöm a CTG alatt. Én is szédültem. „Lehet, hogy császár lesz – közölte az orvos –, mert biztos a nyakán van a köldökzsinór.” Sóoldatot kaptam, utána oxitocint ígértek, de arra már nem került sor(?). Orvosom közben, hogy haladjunk, mivel éjszaka hívták be, kézzel tágította a méhszájat. Eredmény? Pokoli fájdalom és háromujjnyi méhszáj. A művelet alatt könyörögtem neki, hogy ne bántson! Közben férjem – akit kiküldtek – az ajtó előtt ökölbe szorított kézzel állt – mivel hallott mindent.

Ez még mindig kevés a szüléshez. Fájásaim a sóoldattól(?) úgy beindultak, hogy közben beszélni sem tudtam. 1.45-kor bejött az orvos, hogy szóljak, ha úgy érzem, kakilnom kell. Már az előző fájásnál is úgy éreztem. Szó szerint szétkapták alattam az ágyat. Ezalatt benépesült a szülőszoba. Újszülött osztály két nővére, másik szülésznő, akinek nem volt dolga, és az osztályos nővér. Mindenki széttárt lábaim közé bámult. Nagyon megalázó volt. Az orvos megvizsgált és közölte, hogy még csak háromujjnyi. Aztán azt mondta, hogy mindegy, majd a fájásnál a baba feje me1.2llé simítja.

Kisfiam három fájással született meg. 3 kiló és 49 cm volt. Nem tudom, miért, de az orvosom az utolsó fájásnál belekönyökölt a hasamba és kinyomta a babát. Erre nem lett volna szükség, nem voltak hiábavaló próbálkozásaim, egyedül is ment volna. Eredmény: törött kulcscsont Zalánnak, nekem pedig tovább repedt a gátmetszésem.

Ordító gyermekemnek még a lábamnál nekiestek, hogy leszívják a váladékot stb. Aztán elvitték fürdeni. Robi, a párom visszahozta, megöleltem, és már vitték is. Robi nem jöhetett vissza. A méhlepény megszületését (úgy húzták ki belőlem), a varrást, ami háromnegyed óráig tartott, inkább nem írom le. Hiányzott a gyerekem, a párom. Pokoli érzés volt, amikor az orvos és a szülésznő a lábam közt a hétvégi programját beszélte meg és a feltett kérdésemre a három ismétlés után kaptam elhessegető választ. Nem is értem, hogy mertem megkérdezni, mennyire repedt tovább a gátam. Üres voltam és csalódott.

Zalán születésekor az orvosom, amikor problémát vélt felfedezni, mindig a férjemmel közölte, mit miért tesz. Ő szegény annyira meg volt ijedve, hogy eszébe sem jutott visszakérdezni a beavatkozások előtt. Az orvost nem hibáztatom azért, hogy rendellenességeket keresett – hiszen évekig a problémák megoldására készítik fel őket –, de azért igen, hogy rólam, rólunk döntött, de a megkérdezésem nélkül. Ilyenkor nem tárgyak vagyunk, nem betegek, hanem szülő nők, akikkel lehet kommunikálni!

Zalánt születése után hét órával kaptam meg, amikor már harmadszor szóltam, hogy kérem a gyerekem. Ez az időszak, ami akkor kimaradt, pótolhatatlan. Alig vártam, hogy hazamenjünk. Otthon a „tükörvizitnél” tudtam meg, hogy az alig továbbrepedt gátam majdnem végbélig tátongott. Hónapokig nem tudtam ülni, és a mai napig érzem a helyét. Sajnos, a lelkemben is nyomot hagyott. Ez a tapasztalat vezetett ahhoz, hogy a következő két gyerekemnél teljesen más utat válasszak.

L. Sz.

Réka > > >
Vetélés > > >
Zselyke > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.