igaz történetek szülésről, születésről

1070. nap: Megsebzett, kiszolgáltatott vad a vadász előtt (Zoltán születése)

1070. nap: Megsebzett, kiszolgáltatott vad a vadász előtt (Zoltán születése)

Egy év telt el azóta, és most merem csak leírni azt a mérhetetlen traumát, amit ez okozott. Ez nem lesz csöpögős, „hepiendes”, gyönyörű szüléstörténet. Aki olyanra kíváncsi, kérem, lapozzon tovább…

Úgy kezdődött, hogy már a terhesség alatt foglalkoztatott a gátmetszés elkerülése. Sokat olvastam a témában, és sajnos, én nem tudok olyan jól fogalmazni, de az egyik ismerős hölgy fogalmazta meg eddig a legjobban: „Mentem szülőszobát látogatni, s akkor kellett szembesülnöm vele, hogy gátvédelem NINCS, gátmetszés VAN, ha piros hó esik, akkor is. Felháborodással vegyes ellenállással mentem szembe azzal, hogy egy hímnemű szántszándékkal csonkolja a nemi szervemet a »muszáj« mögé bújva, amikor rengeteg forrásból tudható, hogy NEM muszáj.” Meg is kérdeztem erről az orvosomat, naná, hogy fogadtam, mertem volna nem fogadni, gondoltam, akkor sokkal jobban figyelnek majd rám, és jobb lesz minden. (Én kis naiv!!!) Teljesen pozitívan el is fogadtam, ennek így kell lennie, gátmetszés, ha kell, ha nem! Magamat nyugtatgatva, jó kezekben leszek, és tényleg csak annyit vág, amennyit muszáj.

Januárban (direkt nem írok konkrétumokat, rágalmazás miatti esetleges feljelentés kiküszöböléséért. Aki ott volt, tudja, hogy ez volt, de sajnos, a törvény keze sokszor mást mutat, mint ez később is ki fog derülni.) Reggel hatkor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz, és teljesen meg voltam rémülve. Egyből hívtam a dúlámat, álmos hangon felveszi a telefont, hogy mi történt, mire én, miközben rohangásztam egy törülközőért, magyarázom neki, hogy folyik a magzatvíz, kicsit kikelve magamból. Erre a dúla: „Jól van, megyünk szülni.” Majd a páromat, aki teljesen berezelt, végül már teljes nyugalomba a mentőt. A mentőtiszt a központban el sem akarta hinni, hogy első szülésem, olyan nyugodt voltam. Negyed óra, összekaptam magam, majd jött a mentő. Közben anyósom is befutott, de csak idegesebb lettem tőle.

Beértünk a kórházba, kb. nyolc körül, épp aznap éjjel ügyelt a fogadott orvosom. Megvizsgált, majd azt mondta, hogy ebből még nem lesz mostanában gyerek, kétujjnyi, legyek nyugodtan. Be is kísért a nővérke a vajúdóba, de oda nem akartak senkit beengedni, így kiszöktem a váróba, és ott üldögéltem lábam között türcsivel a párommal és a dúlával úgy délig. Ezek az órák nyugalmasan teltek, masszírozás, beszélgetés (sunyiban evés, ivás, mivel az tilos lett volna), homeós bogyók szopogatása, illóolaj, meleg borogatás a hasamra stb.

Aztán dél körül jött vissza a doki, megvizsgált, azt mondta, hogy nem tágultam semmit, és mivel már hat óra eltelt, hogy folyik a magzatvíz, muszáj bemennem a szülőszobára, és oxitocint adnia. Belementem, gondoltam, ő jobban tudja, több szülést látott már, mint én. Feltettek NST-re, bekötötték az oxit, de nem éreztem már akkor sem jól magam. Úgy éreztem magam, mint egy megsebzett, kiszolgáltatott vad a vadász előtt. Egyik nővérke aranyos volt, hozott be nekem egy labdát, „labdáztam” kicsit, közben a dúla végig segített mindenben, meleg borogatás, hátmasszírozás stb. De nem volt jó a labda, az volt jó, ha csak simán ültem. Nyugalmas, meghitt percek voltak, mert minden félórában jött a doki, mindig megvizsgált és tágított a lyukon, persze nagyon fájt, a végén már rimánkodtam neki, hogy hagyja abba!

Erre feltekerte az oxit és kiment. Gondolom, ezért, olyan fájásaim lettek, hogy a görbe már a tetejét verdeste a lapnak, de tágulni nem akartam így sem. Ekkor már nem tudtam a fájásokra „felülni” és vele „ringatózni” (aki normálisan szült, az tudja, mire gondolok), akkorra már küzdöttem ellene, olyannyira megviselt, mert már nem voltak közte szünetek. Mindig visszajött és tágított. El voltam keseredve, hogy annyira fáj, a semmiért, mert nem tágulok, és még jobban fáj, amikor jön az orvos és tágít rajtam. A végén már bőgtem a fájdalomtól, és fájdalomcsillapítóért könyörögtem, amit megtagadott, mondván, hogy ha most ad, azzal leállítja a tágulást. (Ezt nem értem, mert ő tágított ki kétujjnyiról négyre… Akkor mit is állított volna le??? Na, nem értem.) Aztán sokadik kérésemre „összefutott” (így mondta) egy másik dokival, aki beadhat gerincbe érzéstelenítést, így azt kaptam.

Onnantól nem voltam ura semminek. Se magamnak, se a testemnek, semminek. Úgy éreztem, csődöt mondtam, mert nem akar a testem reagálni arra, hogy ennek a kis csöppnek ki kellene bújnia. Kézzel tágított, folyamatosan, aztán volt egy olyan kósza mondata, hogy menni kellene a műtőbe. Mondtam neki, hogy nem szeretnék, mert érzem, hogy én ezt normálisan is meg tudom tenni! Erre olyasmit mondott, hogy meg tudom én akkor szülni ezt a háromkilós gyereket (utólag már bánom, hogy nem mondtam igent).

Amikor már végre kitágultam, nem volt sehol a gyerek… Visszacsúszott a legbelső helyre, ami még létezett. A fejét is elfordította. Nem akart kijönni. Erre bejött egy másik orvos, őt nem ismertem, nem tudom, ki volt, és megfogta a hasamat fent a rekeszizomnál, és gyengéden megtámasztotta, míg a dokim vákuummal megfogta a pici fejecskéjét, és segítette kijönni. Útközben el is akadt a válla, de szerencsére kiszabadult. Nem lett picike, 4180 gramm.

Kitolásnál pláne, hogy vágott (meglepődtem volna, ha nem), és repedtem is, de vágása olyan rosszul sikerült, hogy fő eret ért, és azt átvágta. Spriccelt a vér mindenfele, erre hivatkozva elvitték a picit, pedig megígérték, hogy ideadják nekem. Ekkorra már összefogta érfogóval a doki az eret, de mondta, hogy addig nem tudja összeölteni, amíg bennem van a lepény. Így azt szinte kitépték belőlem, pláne, hogy a hasamba is belemásztak, majd ki is mosták a méhemet. Sok vért is vesztettem, a két zacskónyi infúzió helyett ötöt kaptam. Nem tudom, hány öltés volt, nem éreztem az EDA miatt, de sok volt.

Aztán mindenki elment, ott maradtam egyedül. Két óra helyett négyig voltam lent a megőrzőben, mert műszakváltás volt. Jó, nem???

Harmadik nap reggel a nagyvizit után kivette a varrataimat. Azt mondta, semmi baj nincsen, az ereset felszívódóval varrta, azt nem kell bántani. Meg is kérdeztem tőle: „Nem korai? Három és fél napja szültem!!!” Erre: „Nem, ez a rutin!!!” (A párom elvágta az ujját, majdnem két hétig voltak benne a varratok!!! Akkor hogy is van ez???) Megkapta a pénzt is akkor, így szokás, azt mondták, de így utólag biztos, hogy nem adnék.

Második felvonás

Két napra rá nagyon fájt a varrat (helye), ki kellett hívni az ügyeletes orvost, aki megállapította, hogy nagyon szétnyílt a gátsebem, és jó lenne, ha beszélnék azzal, akivel szültem, mert elég rondán és hosszan. Azt hittem, nem hallok jól! Azt gondoltam, na, láttam előre!!! Ettől féltem!!! De ha nem kérdezek rá!!!

Fel is hívtam, másnap délutánra behívott. Összeöltötte, amiről semmi papírt nem adott. Hazaküldött!!! Semmi papír!!! Állítólag elérzéstelenítette, de nekem úgy fájt, mint az állat. Megkínzott rendesen. Meg azt mondta, hogy rutin eljárásban nem szokták összevarrni a szétnyílt gátsebet, de csak most, csak nekem összevarrja!!! Hát mondom, jól nézünk mi ki.

Harmadik felvonás

Két nap múlva újra ki kellett hívnom az ügyeletet, mert megint ronda volt. Be voltak a friss, kétnapos varratok a sebbe vágva! Úgy, mint a kötözött húsvéti sonkába a háló!!! Akkor azonnal a kórházba menetelt javasolta az a doktor, mert teljesen fel volt fertőződve a seb. Azt hittem, meghalok, mikor mondta. Fél órán át ültem és csak bőgtem. Vissza arra a barbár helyre, ahol szétbasztak, és még mindig nem jó???

Visszamentem, gyerekestül, harmadjára, felvett a doktor úr a nőgyógyászati osztályra, és ott egy hétig kezelte a nagyon befertőződött sebemet. Reggel meg néha délben, mert este mindig megkérte az ügyeletest, hogy csinálja meg, mert nem ér rá, és mindig olyan érzésem volt, mintha én tehetnék róla, hogy ez van, és teljesen lekezelőnek éreztem az összes szitut. (A többi doki tökre megértő volt, volt, amelyik még viccelődött is velem.)

A végén, öt napra rá ÚJRA összevarrt. Sajnos, a harmadik varrásnál már nem tudott mit odavarrni, a bevarasodott sebszéleket fel kellett újra vágni, hogy egymáshoz tapadjanak, így a nagyajkam hátsó része van oda huzigatva a sebhez, így a bécsi kapu szindróma van odalent, ami nagyon ronda! (Mellesleg a fertőzésveszély így sokkal, de sokkal nagyobb!!!)

Itthon még tíz napig feküdnöm kellett, és a páromnak mutatta meg, mit is kell csinálnia velem, mert a főorvosnak szúrta a szemét, hogy ott vagyok, egy elfertőződött sebbel, és az semmiség. (Szerinte.) Persze, itt várta volna a hála(?)pénzt, legalábbis az az érzésem volt, de én nem adtam neki!

Negyedik felvonás

A hathetes kontrollon azt mondta, hogy minden rendben van. Rendben is lett volna, de sajnos a házasélet nagyon fájt. Többször megkerestem, telefonon, de azt mondta, hogy ez rendben van. Rondán bevarasodott göbökön ültem, a mosakodás, az ülés is fájt. Úgy gondoltam, ez nem jó így. Elkezdtem másik alternatívát keresni. (Ez egy másik történet.)

Végkifejlet (A király életben marad… sajnos.)

Hát úgy néz ki, hogy kell egy(?) (esetleg több, még nem tudják megmondani) helyreállító műtét, amit szerencsémre fizet az OEP, de se az utána telefonokat, se a Budapestre feljárkálást (sajnos, ilyen műtéteket közelebb nem nagyon csinálnak, vagy rutintalanok, így még egyszer ezt nem mertem bevállalni) nem fizeti. Pláne, hogy ameddig szopizott a gyerek, nem is tudtam volna elmenni, mert hogyan hagyom itt? Minimum egy napig bent kell lennem a kórházban.

Írtam a betegjogi képviselőnek is, akivel leveleztem egy párat, majd leesett, hogy a doki pártját fogja (a doki a második varrást letagadta), így megkerestem egy ügyvédet, aki azt mondta, hogy ehhez egy minimum nagyvárosi sztárügyvéd kellene. Kerestem is egy, erre szakosodott ügyvédet, de amikor megmondta, mennyi a gázsija, majdnem hanyatt estem! De annyit elárult, hogy nyerni nem nyerek semmit. A doki praktizálhat tovább, és az ügyem eltűnik a süllyesztőben. Sehol nem jelenik meg és nem lesz a doki homlokára írva, hogy ezelőtt egy évvel mit tett.

Happy(?) end

Tanulsága is van a dolognak. Szülni kórházban még egyszer??? Na, nem!!! Hálapénz?! NEM! Hát nem nagyon vagyok hálás az orvosnak. Remélem, megértitek. De ezek után egyik sem fog kapni tőlem egy fillért sem, az is biztos. De nincsenek tisztában a pénz értékével. Errefele egy szalagmunkás havi 72-t kap túlóra nélkül három műszakban. És van képük elkérni majdnem egy fizetést „kb. egynapos”(?!) munkáért.

Végül egy üzenet

Ismerős a történet, Doki? Remélem, egyszer megtalálja és elolvassa. Gondolom, azóta is nyugodtan alszik, és nem bántja a dolog. Egy életet tett tönkre örökre. Remélem, most boldog.

Kiegészítés

Abban az évben még két helyreállítóm volt, majdnem olyan, mint előtte.

B. B.

Kitti > > >
Mátyás > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.