igaz történetek szülésről, születésről

1072. nap: Vállelakadás gátvédelemmel (Mátyás születése)

1072. nap: Vállelakadás gátvédelemmel (Mátyás születése)

Előzmények: Nagyon szerettünk volna a férjemmel még egy babát (egy harmadikat). A lányom nehezen, egy év és három hónap hormonszedés után fogant meg! Mivel policisztás ováriumszindrómás (PCOS) vagyok, gondoltam, előtte kivizsgáltatom magam (ultrahang, vérkép, hormonok stb., mennyire romlott vagy javult az állapotom). Nos, az ultrahangon nagy meglepetésemre egy éppen „kitörni” készülő petesejtet láttunk az orvossal. Rá is csodálkoztunk rendesen (szoptattam még, menzeszem sem volt…), és nevettünk, hogy akkor ma „csiniben” várjam a férjem… Hazaérve meséltem a páromnak, ha ma lesz valami, akkor 90%, hogy abból gyermek fogan! A többit a kedves olvasó fantáziájára bízom…

Tehát, nem kell nagy „ész”, hogy akkor a szülés várható ideje kilenc hónap múlva várható. Első, nyolchetes ultrahangon már nagyobbnak mérték, de nem változtattak a számolt időn, de a következőnél igen, és kilenc nappal korábbra módosítottak, minden igyekezetem ellenére…

Hogy, hogy lett Mátyás? Istentiszteleten voltunk, és egy gyermeket szólítottak így a szülei. Már akkor felfigyeltem rá, de el is felejtettem. Majd jött a névkeresési „hercehurca”, és akkor, mint „kanálban a mélyedést”, újra „megtaláltam”. Rákerestem, és a jelentése: „Isten ajándéka”. Nem volt kérdéses számomra. A férjem egyszer megvétózta, de belátta, hogy „ez az IGAZI”!!!

Július elejétől rendszeresen jóslóztam… És a várva várt nap… (vagy mégsem?) Kilencedike este… már nem jóslózom, „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, de még nagyon ritkák, el-eltűnnek. Éppen annyira jönnek csak, hogy mire elaludnék, jön egy. És a reggeli nap első sugaraival el is vesznek… végleg… Én hullafáradtan indulok neki a napnak.

Tizedike: vészjóslóan csendes minden… se fájás, se jósló… Tán csak nem vihar előtti csend??? Meglátjuk… (A lányommal ugyanígy volt… „rápihent” a nagy útra!)

Másnap… 14.00-körül… Útban a fogorvos felé (páromat kísértem volna el), én pedig addig barátnőztem (volna)… A kocsiban üvöltve énekeljük István a királytól a „Nem kérdem én, anyád hol szült világra, nem kérdem én, apád ki volt…” Nos, ekkor éreztem, hogy csorog valami. Mondom a páromnak, álljál meg!!! Kérdezi, mi van? Mondom, nem tudom, de álljál meg!!! (Először a nyákdugóra tippeltem.) Megáll a kocsi (alig vártam), kiszállok, és egy adag magzatvíz folyik el. Mondom a páromnak, folyik a magzatvíz, menjünk egy bokros részhez, hogy tudjak egy betétet betenni. Megtörtént. Majd csendben visszafordulunk. Mondom, le kéne mondani a fogorvost. (Persze fájás sehol!!!) Felhívom a fogorvost, mondom neki, hogy egy „váratlan családi esemény miatt a párom nem fog ma odaérni”, erre beleszól a férjem, hogy mondd azt, hogy „elfolyt a magzatvized!” Én kínos csendben ülök, a vonal másik végén kuncogás, majd gratulálnak. Megbeszéljük, hogy akkor egy másik, alkalmasabb időpontban elmegyünk…

Hazaérünk, fájás még mindig sehol… Felhívom a szülésznőnek tanuló barátosnémat (akivel az első fiamat szültem), hogy ilyenkor mit tegyek. Mondta, hogy várjak nyugodtan, két órán belül meg fognak „érkezni” a fájások is. Elkezdtem összepakolni a hiányzó dolgaimat a pakkba, majd miután a dúlámnak is szóltam, hogy készüljön, mert ma BIZTOS lesz valami, kiültem a házunk elé a hintába, és „vártam” a fájásokat… (Édesanyám, aki lejött nekem segíteni, elvitte a gyerekeket sétálni, hogy ne zavarjanak.) A párom eközben füvet nyírt.

„Atomórát” lehetne állítani a gyermekemhez, mert 16.10-kor olyan fájás jött rám, hogy beleremegtem. Majd tíz perc múlva még egy, majd megint. Na, ekkor szóltam a páromnak, hogy MOST!!! indulunk. Olyan hangnemben mondhattam, hogy pakolt is össze és jött a kocsival egyből. (Ez nem jellemző rá!) Útközben felvettük a dúlát (addig elrendezte a saját gyermekeit: bébiszitter stb.), és elindultunk az egyórányira lévő kórházba. Útközben jöttek a fájások, mérték is, szépen „haladtunk”, a kórházhoz már percesekkel érkeztünk. Megbeszéltük, hogy besétálunk. Aztán ott kapaszkodtam mindenbe. Korlátba, kerítésbe, a páromba, nem tudom, de sokszor meg kellett állnunk.

Fél hat fele értünk be a szülészetre, ott a protokoll szerint egy földszinti vizsgálóba kell menni, ahol át kell öltözni hálóingre, majd onnan kell felmenni a szülészetre. Ekkor már sajnos ritkultak a fájások, mert olyat kérdeztek, hogy „mi a legmagasabb iskolai végzettségem”. Hát hirtelen nem tudtam rá válaszolni. Persze, velem senki nem jöhetett be. Felmentünk a szülészetre, ott megvizsgált a doktornő. Szimpatikus volt, mondta, hogy bő háromujjnyi. Egy szabad szülőszoba volt, így oda pakoltunk be. A dúlám jött velem, de a páromnak nem találtak ruhát, mondták, majd jön ő is. A hárompercesek hétpercesekre ritkultak. (Nesze neked, kórház.)

Majd labdát kaptam, dúlám kérte, zuhanyoztunk, de nem voltam nyugodt. Nagyon hiányzott a férjem, és nem értettem, miért nem jön már. Közben sűrűsödtek a fájások, szépen „alakultunk”. Jött a szülésznő, hogy CTG kell. Mondom neki, lehetne ülve? De hát feküdjek le. Lefekszem, rám tette. Jön a fájás, azt hittem, szétszakad a derekam. Mondom neki, hogy nem ülhetek fel? Megmozdultam, elment a szívhang. Mondom neki, ez nem jó, nem érzem jól magam, valamin nem lehetne változtatni? Nem. (Közben jöttek elő a fiamnál átélt dolgok: fekve vajúdunk, végig CTG, kikötözés, gátmetszés, beöntés, hasba könyöklés, oxi – fújj, sicc, SICC!), majd az ígért tíz perc múlva még nem jött vissza a szülésznő, mondtam a dúlának, adok még neki tíz percet, ha nem jön, leszedem magamról a „pórázt”. Így is lett. Nem jött vissza, én meg letéptem magamról, és amilyen gyorsan csak tudtam, leguggoltam az ágy mellé, mélyeket lélegeztem (közben azt gondoltam, nem vagyok én kutya, hogy pórázon tartsanak), és mondogattam, hogy nem tud velem mit csinálni… Körberajzol, mert leszedtem??? Pár perc múlva jött vissza, mondtam neki, hogy nem bírtam tovább, és leszedtem. Bejött a doktornő is, és mondta, hogy nem leszünk így jóban. Magamba „kántáltam”, hogy nem is kell nekem veled jóba lennem… Többet soha nem látlak.

Beért a párom is (nagy nehezen kerítettek neki egy ruhát), és egyből a derekamhoz parancsoltam, hogy márpedig most minden fájásnál masszírozod! A dúla közben muskotályzsályás cseppekkel legyezett, hú de jó volt! Belerévedtem a fájásokba. Zuhanyozni is voltam még egyszer.

Majd a labdára dőlve éreztem, hogy megváltoznak a fájások. Nem tolók, de mások voltak. Éreztem, hogy nyílik szét a csontom, és mindenem fáj belül. De ezt már elmondani nem tudtam. Csak annyit, hogy nem „jók” ezek a fájások. A következő ilyennél bejött a szülésznő, és mondta, hogy meg fog vizsgálni a doktornő. Nem bántam, reméltem, hogy nincs messze már a vég. Aztán megvizsgáltak, mondták, hogy nem jó, mert be van csípődve egy kis pereme felül a méhszájnak. Na, ekkor kezdődött csak igazán a „tortúra”… Álljak fel, három fájás. Feküdjek le, két fájás, közben próbáljak nyomni, hogy elsimuljon. Kértem méhszájlazítót, nem kaphattam, mert hogy akkor nagyon fogok vérezni. Kértem fájdalomcsillapítót, azt sem adtak. Újra fel, három fájás…

Ekkor már mindenem annyira fájt, hogy csak annyit tudtam mondani, hogy „szétszakadok” és hasonló szavakat, és hogy „nagyon fáj” mindenem és a csontom, és nem tudtam feküdni. Adtak egy branült a kezembe, majd mivel már ki voltam merülve (remegtem), egy cukros infúziót kötöttek be. Amit pedig utólag tudtam meg, hogy ekkor kaptam egy oxis injekciót is!

Majd sokadik próbálkozásra sikerült a doktornőnek visszasimítania a méhszájat és nyomhattam telibe. Nyomtam is, ahogy tőlem telt, közben csinálták a gátvédelmet, és mondták, hogy most fokozatosan nyomjak. Hát én nyomtam, mintha az életem múlott volna rajta. Lila volt a fejem. A kitolásnál az egyik oldalamon a párom fogta a kezem, a másikon pedig a dúlám, de olyan rosszul szúrták bele a kezembe a tűt, hogy szinte „béna” lett. Nem tudtam vele semmit se megszorítani, se fogni. Ekkor kitalálta a dúlám, hogy van nála egy sál, azt fogjam meg a térdem alatt átvezetve, és annyira jó volt így fogni a „térdemet”…

Amikor már majdnem kint volt a gyerek, mondta a páromnak a doktornő, hogy nézze meg, mindjárt kint lesz. Erre a párom odaugrott az ágy végéhez, és kiabálta nekem, hogy „Mindjárt kint van a feje, mindjárt kint a feje!” (Mintha nem tudtam volna… Hihihi… )

Később tudtam meg azt is, hogy volt pár perc, amikor elakadt a válla(???), és a doktornő csak forgatással tudta kiszabadítani. (Ebből én annyit éreztem, hogy többször rángatnak „belülről”, de nem tudtam, miért.)

Majd a feje után szinte „kibuggyant” a teste. 21.19. Ekkor elkezdett „hüledezni” a doktornő, hogy milyen nagy. Nem sírt fel elsőre, de nem volt a nyakán a köldökzsinór. Mivel nem akart levegőt venni, így leszívták a légutakat. Én nagyon véreztem, így kaptam még egy infúziót. Megkaptam a fiam a hasamra, addig kijött a lepény.

Majd elvitték megtörölgetni, felöltöztetni. Engem „rendbe szedtek”, kiderült, hogy nem kell varrni. A doktornő kitörölgette a méhem, mert valami nem volt jól, és nagyon sok vér volt mindenütt. Ez egy picit kellemetlen volt. Hogy nem kellett varrni, annak nagyon örültem! Hálálkodtam is nekik, mindenkinek, és háromszor kérdeztem meg, hogy tényleg 4540 gramm lett??? Igen, teljes gátvédelemben! Ja, és 55 centi.

Még egy órát voltak velem a segítőim, addig remegtem, mint a kocsonya, pedig nem fáztam, de még a fogaim is „cidriztek.” Aztán „megnyugodtam”, lemosdattak, és lekerültem az osztályra.

Összességében egy gyors és a kórházi „protokollokhoz” képest „háborítatlan” szülésem volt. Örülök, hogy mindazok velem lehettek, akik sokat jelentenek a számomra! Hálás köszönetem a doktornőnek, hogy másfél órás kitolás(!!!) alatt végig helytállt, a szülésznőnek a remek gátvédelemért, nem utolsó sorban dúlámnak és a férjemnek!

B. B.

Zoltán > > >
Kitti > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.