igaz történetek szülésről, születésről

1276. nap: Oxigén (Artúr)

Megjelent: 2014. ápr. 3.

Köszönöm Nektek, hogy vagytok és küzditek ezt a harcot. Hogy lehet így szülni, megszületni.

Nehezen született meg bennem a döntés. Valahogy olyan sűrű volt a várandósság. Vágytam otthon szülni, de akkor még azt hittem: ehhez tényleg bátornak kell lenni. Most meg úgy sajnálom, igazán tiszta szívből, hogy olyan sok nőnek nem adatik meg ez az érzés, ez a tapasztalás, az otthonszületés, csupán azért, mert a kórház adta egyetlen hamis biztonságtudatban nevelkedünk.

Szóval, nagyon jó nőgyógyászhoz jártam most, második gyermekemet várván, és nem tudtam elengedni a kételyeimet magammal kapcsolatban (első fiam születése után orvost váltottam – nem voltunk mi egy hullámhosszon, akkor tudnom kellett volna ezt sokkal inkább, és nem vele szülni, de most már késő). Jeleztem neki az elején, hogy gondolkodom az otthonszülésen, de nem merek belevágni.

Aztán elmentem Hozzátok az információs estre októberben, majd már a nyolcadik hónap tájékán voltam, amikor elkezdtem az információs hetet decemberben, előtte Ágival találkoztam. És az olyan jó volt. Jöttek az ünnepek, és lassan a döntés is megérlelődött, addigra abbahagytam a munkát mindkét helyen, lenyugodtam kicsit. Emlékszem, éjjel sokszor nem tudtam aludni. De nem a pocakom keltett fel. Nyugtalanság. Amikor aztán eldőltek bennem a dolgok, olyan jókat aludtam.

Januárban mentem volna megbeszélni az orvosommal a szülést, decemberben látta rajtam, hogy nem tudok, nem vagyok még ráhangolódva a dolgokra, majd januárra halasztottuk. Januárban mondtam hát el neki, hogy otthon szeretnék szülni, és tényleg jól fogadta. Végig mellettem volt, onnantól nem a magánrendelésére jártam, hanem mindig a kórházba hívott és biztatott. Levette gyorsan a Streptococcust, mert hát a törvény, az törvény. Szurkoltam, hogy negatív legyen, jaj, mi lesz, újabb dilemma, ha pozitív – úgy örültem: negatív, bejelenthetjük hát mindenütt és hivatalosan. Védőnőnk tájékozottan, enyhe szorongással fogadta, gyermekorvosunk egy kis „Juj!” felkiáltással. Ági azt mondta, a háttérkórház kedves e-maillel reagált.

Kilencedikére voltam kiírva. Január elején nagyon izgultam: csak töltsem be a 36. hetet…, de aztán elmúlt a 36., aztán szépen a többi, én meg csak jártam, jártam a CTG-re, betöltött 40. héttől kétnaponta, áramlásvizsgálatok: minden rendben. Csak hát mindjárt betöltöm a 41. hetet!!! Futkározás, lépcsők, el kell indulnia!

Kétségbeesetten hívtam Ágit, mi legyen hát, bábakoktél??? Maradtunk a karácsonyi teánál, és az intenzív szexuális életnél az urammal (mi már csak prosztaglandinprojektként aposztrofáltuk), de mindhiába.

Az orvosom mondta, hogy bemutatásra kell mennem a főorvoshoz a kórház protokollja szerint, segített számolgatni, hogy kicsit kitoljuk a terminust, és minden korábbi vizsgálat után úgy köszönt el: „Küldjön majd egy SMS-t, ha megszületett!”

Tizennyolcadikán, hétfőn kimondatott: másnap be kell feküdnöm, tágítás, és szerdán harmadnapra megindítják, aminek meg kell indulnia. Telefon Áginak: lehet azt, otthonszülésbe törvényileg belefér, hogy várjunk a 42. hét betöltéséig? Kis haladékot azért kaptam, terminus: 12! Kockázatokról érdeklődöm, úgy szeretlek Benneteket, nem mondtok tutit, a döntés a miénk, elmondja Ági a tényeket. És akkor elköszöntem az orvosomtól, meg attól a kórháztól, ami vésztartalékként mégis kellett nekem addig valamiért (ami nem azonos a háttérkórházzal, mert messzebb van).

Aztán szerdán délután Ágihoz készültem CTG-re és úgy kínzott minden, hogy mi lesz, ha nem jól döntöttem, hiszen már megszületett volna, jajjjajjjajjjaj. Hívtam egy ismerőst, aki otthon szült, hogyan is volt vele, mennyivel is később és egyáltalán. Apa velem jön. CTG rendben. Ági olyan nyugodt. Tervet készítünk: mikor érdemes beslattyogni a háttérkórházba, ma szerda van, hétfő lesz az utolsó nap, ami még belefér: az nem jó, olyankor átadás-átvétel, minden a feje tetején, én meg jövök, hogy csókolom, otthon terveztük, de most akkor itt vagyok; legyen vasárnap. Ha addig nem indul el ez a kiskukac. Aztán hazamentünk.

Akkor nagyon vártam már a jó kis összehúzódásokat. Nekem valahogy jólesik fájásnak hívni, de olyan jó fájások ezek. És mennyire örültem nekik, amikor este elkezdődtek!!! Apa is mondta: „Hohó! Jó kis fájás!” Rendszertelenek voltak, de határozottak, úgy, mint Bendegúznál, csütörtök reggelre elmúltak. Még reggel kilenckor volt egy jó erős, aztán szünet. Bendegúznál is előző éjjel kezdődött, aztán másnap éjjel folytatódott.

Délután aludtunk egyet Bendegúzzal, kicsit beteg volt, nem ment oviba, de amúgy is hazahoztam volna már ebéd után. Ritkán aludt délután, de aznap pont sikerült. És délután háromkor újrakezdődött. Elkezdtem hát nagyüzemben gofrit sütni, gondoltam, az a biztos, legyen jó sok gofri, meg van egy kazal körözött, most már szülünk!!!

Hatkor hívtam Ágit, még csak szólok, szerintem szülünk, majd jelentkezzek óránként-kétóránként. Aztán hét után valamikor, még oké minden, akkor ő még elmegy a gyerekért, persze, nyugodtan. Bendegúzt levittük az alsó szintre aludni Tibi anyukájához („mert Anya lehet, hogy nagyon fog kiabálni…”…mintha sejtettük volna).

Erősödtek a fájások, körvonalazódtak szépen, úgyhogy Apa kezdett aggódni: most már akkor tényleg hívjam a bábákat, mert itt leszünk ketten; annyi történetet meséltem neki, hogy a második lehet, hogy ripsz-ropsz itt lesz, ő így nem nyugodt. Kilenc után szóltam, hogy nyugodtan, lassan, de jöjjenek, mert aggódik az uram. (Apa máshogy gondolta: „Mi az, hogy ráérnek??? Hogy mondhatsz ilyet??? SIESSENEK!!!”)

Fél 11 körül értek hozzánk Adriával. És akkor szépen le is állt a folyamat. Mint a vad, kit megzavarnak, tétován nem tudja, biztonsága áll-e még. Én meg megijedtem jól. Éjfélig szinte semmi. Ágiék nyugtatnak, semmiség, sokszor van ez így, ha belépnek egy folyamatba, ami még nem a végkifejlet közelében pilinszkázik. Úgyhogy akkor ők most lefekszenek egy kicsit.

Nos, én a nappalit választom továbbra is színhelyül, kicsit félve, mi lesz, ha mégsem szülünk, de aztán szépen folytatódik minden, Apa békésen szundikál mellettem a földön, én kanapén ülve-állva vajúdok, nem-nem-nem akarom hogy leálljon, de azért két fájás között pihenek kicsit, üldögélve.

Két óra tájban jött ki Ági, mondván, hogy ezek már ötperceseknek tűnnek. Nem is néztem az órát. Úgy fáztam, beültem hát a kádba, forró vízbe. Ági keverte az olajat és masszírozott, beszélgettünk kicsit, mintha a forróság enyhítő közege csillapítaná a folyamatot…, de nem-nem, jön az… szépen közelít, körülölel, maga alá gyűr és elenged. Adria is jött, bekapcsolódott észrevétlen.

Nincs már meleg víz, tűzforró víz kell ide folyton. Vízforraló elő. A vízforraló meg a hősugárzó már sok volt az elektromos rendszernek, felkeltettük hát Apát, fel kellene kapcsolni a biztosítékot. Mindig tudják, hogy hol tartok, szívhangot néznek, és nyugodtak, segítik a folyamatot, olyanok, mint az éltető oxigén. Olyan természetes és olyan észrevétlen jelenlét ez.

Ági végig mellettem a kád mellett, fájásnál masszíroz. Velem van, segít. Adria lámpát olt – erős itt a fény, mindenre figyelnek, én nem tudok, mécseseket gyújt, vizet forral, önti. Egyre hevesebben jönnek a hullámok, jönnek, jaj, de jó, hogy van szünet – mindig lesz, mondja Ági, végig lesz. Igen, de ez nem érvényes, már olyan gyorsan jönnek, a szünet meg olyan rövid, és olyan nagyon erősek.

„Jaj, ez a magzatburok volt?” – kérdem én, valószínűleg, de víz a vízben, és akkor érzem, hogy ki kell jönnöm. Addigra kint minden kész. „Jaj, kiérek-e, itt nem lesz jó, nem kényelmes…” Támogatnak.

Apa, ülj le egy székre gyorsan, én az öledbe, tépem a nadrágod négykézláb, és ordítok, ordítok úgy, ahogyan soha sem gondoltam, hogy valaha fogok. Mert itt nincsenek kérdések, csak a folyamat van, és fáj nagyon, és végre érzem, hogy jön a feje és megkoronáztatik, és tényleg éget, úgy, ahogyan mondták. (Az előző gyermekemet kinyomta belőlem a doktor úr, akkor erről lemaradtunk.) És én érzem, ahogyan jön, és érzem, ahogyan nyomni kell, nem mond itt senki semmit, a születés, az mondja, hogyan, és érzem pontosan, kicsit nyomni kellett volna még, picit visszacsúszik, de szívhang rendeződik, minden rendben, és akkor (van erőm!) nyomom, és jön!!!, és felsír!, és ott van velünk.

Zenét hallgattunk a DVD-n, megállt rég, egy kék tévéképernyő világít ránk a félhomályban, és ő bebugyolálva ott velem, olyan hihetetlen nyíltan, valami hihetetlen bölcs értelemmel vizsgálja a kéket. Csodálatos. Itt van. Mennyi az idő? 4.41, péntek hajnal.

Anyósom szétaggódta magát (és a jó hangszigetelésnek hála hallottak is mindent), gyors telefon neki az alsó szintre, „Fiú vagy lány?” – kérdezi. Tényleg, fiú vagy lány? A várandósság alatt nem akartuk tudni, most meg egyszerűen valahogy nem az volt a legfontosabb. Bevilágít hát Ági a takaró alá: „Nini! Fiú! Artúr!”

Adria lábost hoz, megszületik a méhlepény is. Ági megmutatja, hogyan is volt Artúr odabent a burokban. A méhlepény szépen egészben, nem öreg, a manó meg olyan kis törékeny, nincs túlhordva semennyire. Mellre csatlakozik, már reklamál kicsit a csendes érdeklődő vizsgálódás után. Ági adminisztrál, mert sok mindent kell ám adminisztrálni törvényileg.

Adria segít lezuhanyozni, addig Apán pihen Artúr, majd magamhoz kapom, mert sírdogál, és befekszem vele az Ágiék által előkészített fekhelyre. Éppen a mérés elől oroztam el, no, sebaj kb. tudjuk…

Aztán egy kis reggeli, Apa végig jelen van, segít, amiben tud, amiben hagyom… (Négy körül kérdezte Adriát, csináljon-e reggelit, de Adria mondta, hogy mire megcsinálja és megeszik, már meglesz a gyermek. És tényleg. Tibi csodálkozott, nekünk még nem úgy tűnt. Annyira tudták pontosan, hol tart minden.)

Aztán még Ági ellát egy-két instrukcióval, már reggel van: Bendegúz is megérkezik, kicsit megilletődötten áll, arról nem volt szó, hogy Anya is így kidől egy kicsi időre.

Aztán mennek. Észrevétlen. Két zsák marad, és minden olyan, mint azelőtt a lakásban. És semmi sem olyan. Most már nem. Hála Nektek, megélhettük a születés természetes csodáját a maga teljességében.

Napokig beszéltünk Ágival, levette a PKU-t, aztán még e-mailezünk párat. És most már rég nem beszéltünk. Nem ezen múlik. Az életem részei vagytok most már mindörökre. Itt vagytok legbelül. Köszönöm Nektek, mindnyájatoknak! Kérlek, soha ne adjátok fel, mert akkor az ilyenek, mint én, sosem tudják meg, milyen csoda is ez.

T-L. M.

Bendegúz születése anyaszemmel > > >
Artúr születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.