igaz történetek szülésről, születésről

1071. nap: „Villám” Kitti, és az „aranykezű” B. doktor

1071. nap: „Villám” Kitti, és az „aranykezű” B. doktor

Ott kezdem, hogy egy nagyon traumatikus szülés után nagyon szerettem volna még egy babát, bár két helyreállító műtét után nagyon is féltem tőle. Gondolom, mert lélekben még nem „álltam készen” egy babára, így egy év próbálkozás után, amikor már azt mondtuk a párommal, hogy inkább akkor várjunk még egy kicsit, no, akkor a csodával határos módon (közben kiderült, hogy PCO-s vagyok, januárba mentem volna specialistához) karácsonykor fogant meg a pici.

Kicsit sem volt problémamentes a terhességem. Az elején véreztem, majd végig görcsöltem az egészet. Csomó gyógyszer, antibiotikumos kúra, mert három hetet végigköhögtem stb. A kedélyállapotom is hasonlóképp volt. Hol rettegtem a szüléstől, hol vágytam már az én gyönyörűségemre! Egy kislányra, mert mi is foganhatott volna karácsonykor??? („Gömbrugdosósok”, ugye, most nevettek???)

Közelgő dátum előtt már nagyon jóslóztam. Egy hétig minden este, ami rendszerint éjjelre el is múlt, ezzel is csigázva, melyik lesz a mi napunk! Furcsa is volt, mert az általam számított dátum előtti napon már „elcsendesedett” a baba. Először azt hittem, gond van, majd eszem bejutott, hogy a Dédi mama szokta mondogatni, hogy „előpihennek” a nagy útra. Akkor már figyeltem a jeleket. Közeledett az idő, éreztem.

Tizennyolcadikán éjfél után nem sokkal határozott, bár nem rendszeres fájásaim lettek. Gondoltam, beleülök egy kád vízbe, lesz, ami lesz. Húsz perc múlva, amikor kiszálltam, már éreztem, hogy ma baba lesz. Vártam még két órát, de nem akartak rendszereződni a fájások. Ekkor írtam is egy SMS-t a dúlámnak, aki épp messze volt (vizsgázott), hogy most mit tegyek. Visszaírt, hogy várjak, szabályos tízpercesekig. Hát abban a percben, 2.45-kor eldurrant a burok. Nem akartam még egy SMS-t írni, felhívtam. Az indulást javasolta. Innen pörögtek az események.

Mamát felhívtuk, hogy jöjjön, vigye a fiamat, összepakoltam neki a legszükségesebbeket. Közben ujjongott és kiabálta, hogy „jön a Hugi!!!” Majd a Mamával könnyes búcsú után elment. A párom már hozta is a kocsit, betettük a csomagokat. Közben hívta a cégét, ahol dolgozik, és képzeljétek, nem engedték el!!! (Azt mondták neki, kirúgják, ha nem megy be!) Azt hittem, meghalok. Ott helyben. Ezzel a tudattal indultunk, hogy bemegyünk a kórházba, és ott egyedül leszek….

Az út soká tartott, kb. egy óra, mivel 80 kilométerre lakunk a kórháztól… Az elején még hét-tíz percesek voltak, majd hirtelen váltottak öt- és a kórháztól kb. húsz percre hárompercesekre. Neccesnek éreztem a beérést, mondtam a páromnak, hogy taposson bele… Közben írt egy SMS-t a dúlám, hogy csak nyugodtan, rendben lesz minden, és adjam ki magamból az „ősanyát”. Én így is tettem. Lehetőségekhez képest végig „huhogtam” a fájásokat, már-már énekelve.

A kórházba már két-három percesekkel érkeztünk. Nem tudtuk, hol kell jelentkezni, így a szülészet felé vettük az irányt, ahol is „belefutottunk” egy éppen arra járó emberbe, akitől is meg tudtuk kérdezni, hogy mit csináljunk… Nagyon rendes volt a férfi, segített mindenben. Majd elbúcsúztam a szülőszoba ajtajában a páromtól, és ő elment dolgozni.

…Én ottmaradtam az ismeretlen férfival, aki nővérért kiáltott. Megkérdezték, kell-e nyomnom, mert akkor inkább visznek a szülőszobára, de mondtam, hogy még nem éreztem. Akkor a vizsgálóba kísértek, ott megvizsgált az „ismeretlen”, mert közbe kiderült, hogy ő a doki!!! Azt mondta, hogy három (erre én elkönyveltem, hogy három centi…) Mondom, na, akkor még messze a vég, hol van még a nyolc?… Megkérdezte a kórelőzményeket, és én elmondtam neki nagy vonalakban előző szülésem tragikus végkimenetelét, és kértem, ha egy mód lenne rá, NAGYON szeretném a gátvédelmet, inkább repedjek, de ne vágjon! Azt mondta, meglátja, de ez ott fog kiderülni… A szülésznő, aki bent volt, és hallotta, azt mondta, hogy tudom-e akkor, hogy akár a végbelemig is repedhetek? Mondom, nem baj, akkor majd még egyszer kiplasztikáztatom, már rutinos vagyok. A doki mosolygott….

Ekkor olyan négy óra volt. Bekísértek a szülőszobára, ahol nagyon kellemes és barátságos légkör fogadott. Mondta a doki, hogy nem találják a streptós papírom, és muszáj infúzióban antibiotikumot adniuk. Hiába mondtam, hogy ott van az elején a dossziénak. Mindegy. Tegyék.

Gyors NST, ami nem volt sehogy sem jó, mert hanyatt kellett volna feküdni, de amikor lefeküdtem, annyira előjöttek a régi emlékek, hogy szabályosan tiltakoztam, rosszul lettem… Ekkor felülhettem, mondta a doki, ha úgy jobb, akkor inkább úgy.

Amikor végeztem, mondták, ha van kedvem, mehetek akár zuhanyozni is. Kívántam is a vizet, gondoltam, rossz nem lehet, így elmentem zuhanyozni. Két kontrakciót voltam bent. Maga a zuhany nagyon jólesett, felfrissített. Mintha a fájások is elviselhetőbbek lettek volna. Sajnáltam, hogy hányingerem lett és megszédültem.

Kimentem a franciaágyra, ott leültem a földre, és ráhajoltam az ágyra, és a törülközőmbe „huhogtam”, szabályosan úgy éreztem, ha verték volna a tamtamot és egy indián törzs lett volna körülöttem harci díszben, táncolva, simán adtam volna nekik az „alaphangot”! Sok erőt adott a dúlám SMS-e, azt tettem, ami jó, akkor, amikor jó volt, és kiadtam magamból az „ősanyát”!

A doki közben szinte végig masszírozta a hátamat!!!! Ott volt velem… Két fájás között szinte még beszélgettünk, nevettünk is. „Ápolta” a lelkemet. Közben mantráztam, szólongattam a kislányom, hogy jöjjön csak, várom idekint, jöjjön lejjebb, bújjon ki.

Fél hatkor megkérdeztem, hogy úgy érzem, nyomnom kell. Nyomhatok? Kérdeztem. Majd miután „igen” volt a válasz, nyomtam. Olyan lájtosan, mintha csak egy pukit nyomna ki az ember. Kérdeztem, hogy ez nem korai még? Két órája volt három centi? Azt mondja, már amikor bejöttem, akkor voltam háromujjnyi! Mutatom a mutatóujjam, és kérdezem, hogy akkor „ennyi volt vissza???” Nevettünk. Megvizsgált, és javasolt egy méhszájlazítót. Elfogadtam. Még egy negyed óra kellett, hogy teljesen megnyíljak, majd a szülőágyra feküdtem. (SE beöntés, SE borotválás!!!) Azt hittem, messzebb még a vég, mert „elmaradt” a fiamnál megtapasztalt „sürgés” (tudjátok, a nyolc ember be, három orvos meg a csecsemősök, nővérkék… stb.). Bejött a szülésznő, egy másik, egy fiatal, akinek akkor kezdődött a műszakja, így szerencsére a „beszólóssal” már nem találkoztam.

A doki fogta az egyik lábam, a másikat a szülésznő, aki közben masszírozta a gátamat is. Nem mondom, hogy nem fájt, de nem bántam. Az első tolófájást rendesen elbénáztam, a következő már olyan jól ment, hogy kibújt a feje, de visszacsúszott. Majd a következő tolásnál kint is maradt, megfogta a szülésznő. Közben a doki mondta, hogy nyugodtam fogjam meg a fejét, ott van. Én meg megtapintottam, és hogy ez nekem mekkora erőt adott!!! A következőnél tényleg kicsusszant: 6 óra 10 perc volt ekkor.

Lám, nem vitték el. Egy picit leszívtak az orrából, mert szörcsögött, de mást nem csináltak vele. (8/9-es Apgar, 4100 gramm, 54 centi.) Utána úgy magzatmázasan ideadták nekem, és vagy öt percet ott lehetett a hasamon, majd elvitték. (Nem is bántam, mert még éreztem, hogy bennem a lepény meg minden.)

Lassan megszületett a lepény is, szépen egyben, ahogy illik. Nem tépték ki belőlem, nem ráncigálták, még csak nem is segítettek rá. (Ugye, a fiamnál kitépték belőlem.) Jól megnézték, majd elvittek mindent, alattam is kicseréltek mindent, de mivel nagyon véreztem, így a dokinak várnia kellett, hogy meg tudjon vizsgálni, és muszáj volt adnia még egy oxit. Nem bántam, bár nagyon fájt az összehúzódás. Megvizsgált, de annyira el voltak fáradva az izmaim, hogy „cidrizett” a lábam. Azért sikerült neki, és amikor mondta, hogy külső sérülés nincs, na, akkor nagy kő esett le a szívemről. Amikor mondta, hogy belső sincs, amivel kezdeni kellene valamit, akkor elsírtam magam. Hát, nem gondoltam volna, hogy így is lehet szülni kórházban, azok után, amit a fiammal átéltem.

Amint végzett a doki, már hozták is vissza a kisasszonyt, és egyből mellre is tettem. Nézem az órát, kb. húsz percre vitték el. Azért nem „veszett” el az az aranyóra sem!!! Ekkor olyan érdekes érzésem lett. Mindenki kiment a szobából, felnéztem, épp a felkelő nap sugarai szűrődtek be a szülőszobába.

B. B.

Zoltán > > >
Mátyás > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.