igaz történetek szülésről, születésről

615. nap: Szülés-születés-női együttlét misztériuma (Nagymamamese)

615. nap: Szülés-születés-női együttlét misztériuma (Nagymamamese)

Mielőtt bármiről írnék, el szeretném mondani, hogy végtelenül hálás vagyok Neked és Móninak, most már lassan egyéves lesz az unokám, de a „jó születés” mindenképpen látszik rajta most is, nemcsak rajta, hanem az anyján, a kapcsolatukon. Jóval több ez a munka, amit végeztetek, mint a szülés „levezetése” (gondolom, már ez a szó is idegen tőletek, hiszen a támogatás, segítés, vigyázás, együttlét volt a jellemző, semmiféle „vezetés” nem volt benne).

Zsófi előtte is rengeteget tanult Mónitól, és a szülés után is sokféle lelki, érzelmi, gyakorlati támaszt, útmutatást kapott. Több és jobb ez, mint amit a legszeretőbb nagymama adni tud, mert hiába, vannak gyerekeim, voltak nehéz napjaim szülőként, nagyon sok mindent mára egyszerűen elfelejtettem vagy soha meg sem tanultam.

Miki unokám még magzatként édesanyja hasában velünk ünnepelte a születésnapomat harmincadikán, aztán hajnalban már jelezte, hogy ideje volna megszületni. Mire reggel kilenc-tíz körül odaértem, Móni már ott volt. Eléggé kétségbe voltam esve, mert mindenki a családban a lelkemre kötötte, hogy Zsófit vigyem kórházba, Téged akkor már börtönben tartottak, ugyanakkor azt szerettem volna, hogy Zsófi akarata legyen a döntő.

A saját élményeim mind a kórházi körülményekhez kötöttek, bár amikor fiatal voltam, már annyira utáltam az akkori viszonyokat, hogy el voltam rá szánva, bárhol, bármilyen körülmények között megszülöm a harmadik gyerekemet, mert a nőgyógyásszal annyira összevesztem, hogy már olyanokat mondtak nekem: „Mit akar itt, asszonyom, maga úgyis abortálni fog!” – mindezt csak azért, mert nem engedtem, hogy a terhesség negyedik hónapjában bevarrják a méhszájat és fektessenek öt hónapig. Időben és egészségesen megszületett a fiam, de a szülés körülményei és hangulata rettenetesek voltak.

Ezzel szemben Zsófi vajúdása békés volt, jó hangulatú, félelemmentes. Mosolygott, beszélgettünk, főztem neki egy könnyű zöldséglevest, hol ült, hol állt, hol feküdt, hol megfürdött, ha úgy alakult, csendben elvoltunk, zene mellett, ha elborították az érzelmek, sírdogált egy kicsit, vagy nevetgéltünk, beszélgetett a nagymamájával, kapott meleg borogatást a hasára, de minden olyan csendben, nyugodtan, „nőiesen” zajlott. Volt az egészben valami szent, valami türelmetlenségtől mentes, biztonságot adó. Móni végtelenül kedves volt, nem is értettem, hogy tud valaki ennyire halk, szótlan és szakszerű lenni.

Este tíz felé már úgy éreztem, elakadt egy kicsit a szülés, féltettem Zsófit, hogy elfárad, Mónit és magamat (igen, önző módon magamat is, hogy hogyan tudok még három napot Zsófi mellett tölteni a lakásában – hiszen közben édesanyám temetésére készültünk, ami két nap múlva történt), és kértem, menjünk be mégis a kórházba. Zsófi húga is ott volt, aki szintén aznap szült, gondoltam mégis jó lenne, ha az első három napot a két testvér, friss anyukák együtt töltenék ott.

Kicsit féltettem Mónit, hogy nem fognak-e belekötni, de szerencsére nem, őt is, engem is beengedtek a szülőszobába. Valóban volt egy leheletnyi elakadás, Zsófi felidézhette magában a saját születését, és akkor tudott Miki kibújni, amikor a doktornő azt mondta neki: „Zsófi, most Te szülsz, nem az édesanyád” – akkor egy nagy sóhajjal világra hozta a kisfiát.

Bennem ez az egész nap mégis leginkább „otthonszülésként”, szelíd születésként maradt meg. Nem volt jajgatás, sírás, kínlódás, gyönyörű, szeretetteljes és biztonságban megélt vajúdás volt. Bár előtte kételkedtem egy kicsit, azóta megingathatatlanul híve lettem annak, amit Te képviselsz. A kórházban bármilyen kedvesek voltak (azok voltak), bármilyen nagyot is változott a mai szülőszoba azokhoz a rettenetes „ellető üzemekhez” képest, ahol én szültem meg a gyerekeimet, azért mégis idegen környezet volt, idegen emberekkel, idegen szándékokkal és veszélyekkel.

Minden szép, finom, emberséges, természetes: a szülés-születés-női együttlét misztériuma. Valami nagyon nagyot kaptam Tőletek, és ez túl van azon az örömön, hogy Zsófi megszülte az unokámat, és egészséges maradt, hogy Miklós mosolyogva jött a világra. Köszönöm.

Nagyon nagy szeretettel és tisztelettel üdvözöllek, és ha ez vigasztal, tudnod kell, hogy még az utcán is gyakran hallom, hogy az emberek arról beszélnek, milyen végtelenül bátor vagy. Szerintem Semmelweis mellett a helyed a magyar orvosi történelemben, lesz még szobrod is, de most annyival jobb lenne, ha végre nem szenvednél annyit, szabadon élhetnél, dolgozhatnál, taníthatnál!

D. J.

Miki születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.