Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 594. nap: Oroszlán (Csenge születése)

594. nap: Oroszlán (Csenge születése)

Megjelent: 2012. máj. 21.

Hajnali öt, Tamás most jön aludni. Már megint fent volt egész éjszaka. Boldog születésnapot kívánok neki halkan – ma tölti be a 36. évét – és hozzáteszem, jósló fájásaim vannak, és úgy érzem, csordogál a magzatvizem. De nem vagyok benne biztos, hogy ez utóbbi eljut hozzá. Kicsit gondolkodom, mi tévő legyek, felkeljek, vagy sem, kellene egy betét alám, aztán a fáradtság dönt helyettem, és visszaalszom.

Reggel nyolc, irány a vécé, egy menstruációs görcs kíséretében nyálkás rózsaszínes valami távozik, és változatlanul csordogálás. Lehet, ma szülünk? Vagy még egyben maradunk pár napot? Mikor indul a szülés? Az információs héten Ági azt mondta, az, hogy a magzatvíz elfolyik vagy csordogál, még nem jelenti azt, hogy a szülés is megindul. Viszont, ha nem indul, akkor a száradó ruhákat jó beszedni, mert esni fog az eső…

Míg ezen morfondírozom, Tamás felkel, beszélgetünk, ő is emlékszik Ági szavaira, mondja is, ez még nem biztos, hogy az lesz. Én sem tudom, de nem kéne felhívni Ágit? És ha igen, akkor melyik számon? Végül Kingát, a doulámat hívom, annak ellenére, hogy hétvégi tanfolyamon van. Röviden beszélünk, elmondom a jelenlegi helyzetet, és persze, hogy hívjam Ágit. Ági kérdezget, és abban maradunk, hogy ha nem alszom, akkor egy óra múlva jelentkezem.

Míg lezuhanyozom, eszembe jut, hogy a tegnapi vásárlás már mennyire nehezemre esett, pedig máskor olyan jó volt függönyt válogatni, bútort nézni, padlószőnyegeket mustrálni. Meg a kenyér. Nem szoktunk itthonra kenyeret venni, csak nagyon ritkán. De tegnap volt egy olyan érzésem, hogy kellene, hiszen a bábák kérték a szülésfelkészítőn, hogy mindenkinek legyen enni-inni, és hogy nem kell hatfogásos vacsora, elég a vajas kenyér. Valami normális kenyeret akartam venni, hogyha mégsem jön be a megérzésem, akkor legalább ne a kukában landoljon a kenyér, de hiába kerestünk két helyen is, nem volt teljes kiőrlésű. Így sok gyümölccsel, joghurttal, zöldségekkel felpakolva érkeztünk haza, de kenyér, az nem volt.

Lassan eltelik az az egy óra, felhívom Ágit. Változás? Nem, az nincs, csak éhes lettem, és elálmosodtam. Ági azt mondja, nagyon ügyes vagyok, jól csinálom: a szervezetem még feltölti magát energiával és kipiheni magát. Ismét azt kéri, hívjam egy óra múlva, ha nem alszom. De alszom.

Valamikor dél körül hívom újra, aztán talán kettő-három fele. De nincs igazán nagy változás: végigalszom a napot, éhes vagyok és eszem, közben pici fájások jelzik, hogy „valami” készül. Délelőtt valamikor Timit is hívtam, ő a fotós barátnő. Még tavasszal, nyár elején beszéltünk arról, hogy jönne ide, a szülésre fotózni. Az esküvői képeinket is ő csinálta, és nagyon megszerettük egymást, bár nem tartunk napi kapcsolatot, de időnként levelezünk, beszélünk. Örültem neki, hogy szívesen jönne fotózni, azt ugyanis nem szerettem volna, hogy Tamás ezzel legyen elfoglalva, úgy gondoltam, lesz neki más dolga is, velem, velünk, és ne a géppel foglalkozzon. Szóval délelőtt mondtam Timinek, lehet, ma találkozunk, de még jelentkezem. Tamás takarítja a felső emeletet – pedig nem is kértem – és átnézzük a cumókat és alszom.

Valamikor délután három körül abban maradtam Ágival, hogy este hétkor hívom legközelebb, vagy ha érzek bármi változást. Este hétig főzőcskéztem, hogyha már kenyér nincs, akkor legalább valami főtt étel legyen nekik, nekünk. Köleskása zöldséggel, főtt burgonya, sárgaborsó-főzelék – ezek között, gondoltam, biztos talál mindenki magának valót. Az összehúzódások alatt jól megtámasztottam a konyhapultot és szuszogtam. Még egy uborkasalátán töprengtem, de ez már nem készült el. A fáradtság és a fájások azt mondatták velem, hogy már így is elég az, amit összeütöttem. Azért a konyhai függönyöket gyorsan még kivasaltam, így már elfogadható rend volt.

Hat körül leültem a számítógép elé, megnéztem az e-mailjeimet, írtam két kollégámnak egy befejezetlen ügy miatt, hogy most már ezt ők intézzék. Aztán hívtam Ágit, igazából nem éreztem, hogy bármi változott volna, bár így utólag belegondolva a fájások egyre sűrűbben érkeztek és reggel óta erősödtek is. Mivel nem jeleztem változást, jó éjszakát kívántunk egymásnak. Timinek küldtem egy jó éjt-SMS-t azzal, hogy a fényképezőgépét azért tartsa melegen.

Továbbra is ülök a gép előtt, igazából semmi fontos nincs, csak úgy szörfölök, Tamással beszélgetünk. Arra lett figyelmes, hogy egyre gyakrabban nem válaszolok azonnal, meg, hogy furán veszem a levegőt. Elkezdte írni a szuszogások időpontjait. Nyolc percről indultunk, és egy óra múlva már öt percnél tartottunk, erőteljes szuszogással.

Nyolc körül bebújtam az ágyba, változatlanul csordogáló magzatvízzel és azzal a szent elhatározással, hogy most jól kipihenem magam. De nem tudtam elaludni, mintha a testem csak arra várt volna, hogy végre semmi se vegye el a figyelmem tőle. Egyre gyakoribb és erősebb összehúzódások jelentkeztek.

Tamás velem egy időben jött ágyba, ki akarta pihenni magát az elmúlt átvirrasztott éjszaka után. Mintha napközben javasoltam volna neki, hogy jöjjön velem aludni, mert ki tudja, mi lesz itt még éjszaka. Ő azonban arra szavazott, hogy nyugodalmas lesz az éjszakánk, és Picike még várat magára egy kicsit. Ahogy én sem, úgy Tamás sem tudott aludni, hiszen most már nem tudtam csak úgy elszuszogni az összehúzódásokat. Egyre fájdalmasabbak voltak, és én kezdtem hangot adni ennek. Tamás, ha már aludni nem tudott, továbbra is hasznossá tette magát, és írta az összehúzódások gyakoriságát.

20.40-kor újra hívtam Ágit. „Mégis?” – vette fel a telefont. „Igen, úgy tűnik.” – válaszoltam. De még nem kértem, hogy induljon, aminek viszont Tamás nem örült annyira, ő – elmondása szerint – már egy órával ezelőtt szólt volna, amikor még csak a gép előtt sóhajtoztam. Tamás a telefonommal a kezében ölelt át, stopperolta az összehúzódások hosszát is.

Egy óra múlva, 21.42-kor hívtam újra Ágit, igen, igen, ez már biztos az. Én még nem akartam, hogy induljanak, még nem éreztem, hogy szükség van rájuk, de ahogy Tamásra néztem, jobbnak láttam kérni, hogy jöjjenek. „Lassan gyertek.” – mondtam. Majd alszanak itt egyet – gondoltam… Timit is hívtam, nem lepődött meg, hogy mégis szülünk, és a korábban megbeszéltek szerint eljutott Ágihoz. 23.20 volt, amikor Ági autója megállt a ház előtt.

Addigra rendszeres, majd egyperces összehúzódásaim voltak, amiket igen fájdalmasnak éreztem. A fájdalomra visszagondolva, korábban nem terveztem el, milyen lesz majd a szülés, hogy mit és hogyan fogok érezni, mit fogok csinálni. Nem akartam tervezgetni, nem akartam előre eldönteni. Minden lehetőséget nyitva hagytam, és magam is nyitottan vártam, elfogadóan, hogy olyan lesz majd, amilyen lesz. Tudtam néhány technikáról, amikkel mások csökkentették, elterelték, számukra elfogadhatóvá tették a vajúdás óráit, könyvekből, filmekről, beszélgetésekből ismertem ezeket. Eleinte próbáltam az összehúzódások fájdalmas pillanatai alatt arra gondolni, hogy a méhszájam, mint egy virág szépen kinyílik, hogy átengedje magán a gyermekünket. Próbáltam várni az összehúzódásokat, azzal a tudattal, hogy ezek egyre közelebb visznek a szüléshez, egyre közelebb visznek ahhoz, hogy a karjaimban tarthassam a gyermekem, hogy ez a fájdalom nemhogy szükségszerű, hanem egyenesen jó. De néhány próbálkozás után világossá vált számomra, hogy ez nem az én utam. Nem tudok ilyesmire figyelni, nem segítenek, sőt, csak a fájdalomra tudok figyelni, ahogy átjárja a derekam, a hasam alsó részét, mindenem, egész az agyamig hatol, és nincs más, csak a fájdalom. Rendben, akkor lássuk, milyen a fájdalom…

Szóval 23.20-kor Ági, Kinga, Timi megérkeztek. Kipakoltak, kaptak papucsokat, Kinga váltásruhát kért és vizet tett föl. A hálószobában lekapcsoltuk a mennyezeti lámpát, és egy kisebb, asztali lámpát hagytunk csak égve. Ági egy összehúzódás alatt meghallgatta a baba szívhangját, és engem is megvizsgált, hogy hol tartok. Még az elején – ahogy sejtettem. Tudtam, hogy korán jöttek. Ági azt mondta, hogy körülbelül háromkor lesz majd rájuk szükség. Addig lemennek, alszanak, ő majd óránként feljön meghallgatni a baba szívhangját. Engem most itt hagynak, mert a tapasztalataik szerint jobb, ha ebben a korai időszakban ők még nincsenek itt, nem zavarnak. Ugyanakkor, itt vannak a földszinten, ha szeretném, hogy itt legyenek mellettem, szóljak, hívjam őket, és jönnek. Ne habozzak szólni, ha szükségét érzem akár csak annak, hogy mellettem legyenek, vagy csak fogjam a kezüket. Éjfél körül jártunk, amikor lementek, Timi a mellettünk levő szobában feküdt le, bár előtte mondta, hogy segít, ha bármire szükségem van, csak szóljak, meg itt marad, ha beszélgetni szeretnék. Nem, dehogy volt nekem kedvem beszélgetni, szerencsére Ági hangosan kimondta a gondolataimat.

Érdekes volt, a kipakolás közben, ahogy Ági és Kinga kérdezgette Tamást, hogy mit hol találnak, lábas, alátét, lepedők és így tovább, ami szükséges lesz. Hallottam a kérdéseket, és a fejemben ott volt a válasz, de kimondani nem akartam, nem tudtam, kezdtem máshol járni. Ugyanakkor az érzékszerveim hihetetlenül kifinomultan vettek minden külső ingert, a segítőim három különböző illatát, a papírzacskó zörgését, azt, ahogy lent kenyeret kérnek, mert enni szeretnének egy kicsit, mielőtt igazán megindul a szülés. És Tamás válaszát is, hogy hát „az nálunk nem szokás”… A fejemben azonnal megjelentek a válaszok, de ahogy jöttek, úgy el is tűntek, kimondatlanul. Szerencse, hogy napközben Tamással végignéztük az összes cumót, ami kellhet a szülés alatt. Összeraktuk végleges formájában a kórházi csomagot, és az otthonszüléshez szükséges mindenfélét is átnéztük együtt. Így Tamás teljesen képben volt, hogy mi hol van, ugyanakkor, amit nem néztünk át, vagy nem mondtam neki, arról nem tudott. Így például, amikor edényalátétet kért Kinga a forró lábasok alá, akkor passzolt. Vágódeszka, hát, van egyáltalán nekünk olyanunk? De megoldották, vagyis megtalálták. Érzékeltem, ahogy Timi tétován álldogál a hálószobánkban, nem is tudja, mit csináljon vagy mit ne. Még nem találta fel magát…

Éjfélre járt, amikor mindenki elcsendesedett, Tamás örült, hogy mint mindenki más, ő is aludhat. De jó lett volna, ha nincs erre szüksége! Odakucorodtam az ágy fejtámlájához, sok párnát gyűrtem magam köré, és vártam az összehúzódásokat. Tamás nagyon fáradt volt, hamar elaludt, és én egyedül maradtam. Csukott szemmel ültem a félhomályban, csendesen hangot adva fájdalmaimnak. Néha ránéztem az órára, és nagyon, nagyon egyedül éreztem magam. Nem akartam, hogy Ági vagy Kinga feljöjjön, de az jó lett volna, ha Tamás legalább körbeölel, ha simogat, vagy bíztat egy kicsit. De arra gondoltam, hogy ez még csak az eleje, had aludjon, később talán még ennél is nagyobb szükségem lesz rá.

Érdekes, hogy életemben annyiszor éreztem úgy sorsdöntő helyzetekben, hogy magamra maradok, hogy egyedül vagyok. Amikor annyira szükségem lett volna valakire, egy szóra, egy bíztató mosolyra, de nem volt senki a közelben, és felhívni sem lehetet senkit. Talán a sors? De ezen nem tudtam filozofálni. (Utólag érdekes párhuzam, még a várandósságom elején egyik reggel nagyon rosszul éreztem magam. Görcsölt a hasam és fürdéskor majdnem elájultam a felismeréstől: vérezgettem. És hiába volt reggel, amikor Tamás még otthon szokott lenni, sőt, aludni szokott, most hajnalban vidékre kellett mennie. Nem is számíthattam arra, hogy szükség esetén 20 perc alatt hazaér a munkahelyéről, mert jó messzire, valahova az Alföldre utaztak. Ugyanakkor ez volt az első eset, amikor váratlan segítséget kaptam. Egy barátnő jött hozzám, és volt támaszomra, egy igazi Tündér.)

Az első óra valahogy eltelt, Ági jött, és szívhangot hallgatott, aztán lement. A fájások egyre erősödtek, én pedig egyre gyakrabban pillantgattam az órára, mikor lesz már hajnali három? Egyre kevésbé éreztem magam jól, és megértettem a vajúdó anyákat, akik érzéstelenítést, fájdalomcsillapítást kérnek a vajúdásuk alatt. Nagyon, nagyon megértettem őket. Voltak pillanataim, amikor szerettem volna mindent otthagyni, elmenekülni a fájdalom elől, de csak éppen az elől a fájdalom elől, amiben benne voltam. Az egyszer sem jutott eszembe, hogy mi vár még rám, mi lesz még itt. Talán soha életemben nem voltam még ennyire a jelenben. A legjobb, amit a fájdalmak ellenére nagyon élveztem, hogy ebben az állapotban, ebben a mostban nemcsak a múlt és a jövő várható gondjai nem bukkantak fel, de egész egyszerűen nem volt félelemérzet, aggodalom egyáltalán. Nem tudom szavakba önteni, annyira különleges állapot volt.

Két óra volt, amikor már muszáj volt nagyobb hangot adnom, kicsit azt akartam, hogy Tamás végre felébredjen, hogy végre rájöjjön, a gyerekünket szülöm, és fájok. És Ágit is vártam volna, de nem jött. Hajnali két óra volt, egy órája járt itt fenn szívhangot hallgatni, és azt mondta, hogy óránként jön majd, de most nem jött. Rájöttem: nem is fog, csak ha már én hívom. Ültem összekucorodva, Tamás magához tért, és azt kérdezte, hogy nem akarom-e Ágit hívni. Még nem akartam, még elég erős vagyok, még tartom a frontot – gondoltam, de mindössze két összehúzódás erejéig. Megcsörgettem őket, és jöttek.

Forró vizes, muskotályzsályás borogatás a hasamra, masszírozás, víz, inni. Most jöttem rá, ahogy kiadom a hangokat az összehúzódások alatt, úgy száradt ki a szám, és nagyon szomjas voltam. Fél három volt. Innen kicsit gyorsabban telt az idő, jobban mondva én nem néztem annyit az órára. Térdeltem az ágyon, a fejem, mellkasom alatt paplanok és párnák, ezekre támaszkodtam. Fejemet néha a paplanokba fúrtam, néha felemeltem. Egyszer voltam kint pisilni is időközben, de ott sokkal fájdalmasabbnak éreztem az összehúzódást, úgyhogy örömmel mentem vissza az ágyba a térdelős pozícióba.

Innentől kicsit összefolytak az események, az időpontokban már nem vagyok biztos. Az összehúzódások jöttek, ahogy a borogatás és a masszírozás is. Közben nem tudtam, hogy Tamás merre járt, nem érzékeltem a jelenlétét, bár lehet, ott volt a közelben.

Egyszer Kinga megkérdezte Ágit, hogy „Cseréljünk?” – a masszírozásra értette. Én visszakérdeztem viccesen, hogy velem gondolta-e a cserét. A válaszát, mi szerint velem nagyon szívesen cserélne – azonban – nem tudtam komolyan venni.

Négy körül járhatott, amikor először merült fel bennem, hogy vajon jól haladok-e, hol tartok… Pici gondolkodás után kérdeztem Ágit, hogy hol tartok. Visszakérdezett, hogy szeretném-e, ha megvizsgálna. Igennel válaszoltam. A vizsgálat után azt mondta, hogy nagyon szépen haladok. És itt tört rám először a bizonytalanság. Egyszer egy tréningen a tréning vezetője egy játékos feladat után odajött hozzám, és azt mondta, hogy döbbenetes, mennyire bizalmatlan vagyok. Igen, az vagyok. Valahol tizenévesen megfakult az az ősbizalom bennem, ami pedig segíthetne a problémákban, és így nagyon ritkán érzem azt, hogy minden úgy van jól, ahogy van. A saját önbizalmamról pedig talán ne is beszéljünk, valaha volt, de igencsak megkopott, hogy miért, azt itt túl hosszú lenne leírni, és talán még én sem vagyok teljesen tisztában minden apró részletével…

Tehát hajnali négy, és én nem hiszek Áginak. A legelső gondolatom az volt, hogy ezt most csak úgy mondja, biztatásként. Aztán ki tudja, hogy is állok. Nem tudom, hogy ezt érezte-e rajtam, vagy nem.

A másik, ami ekkorra már meglehetősen sürgetővé vált, hogy vécére menjek. Amikor még tegnap hívogattam Ágit, többször megkérdezte, volt-e könnyű, laza székletem. Nem, nem volt, pedig, de jó lett volna… Már négy előtt is voltam valamivel vécén, „kakilni szeretnék” felkiáltással, de nem sikerült. Most egyre inkább érzem, hogy nagyon, nagyon kellene, és közben tudom, hogy ez még egyáltalán nem a kitolási szak kezdete. Egész egyszerűen szükségletem van, lenne.

Egy idő múlva kimegyek a vécére, Ági is jön velem, persze kakilni nem sikerül, de megvizsgál, és azt mondja, hogy már csak egy pici rész van hátra a tágulásból. Hanyatt kéne feküdnöm és úgy várni néhány összehúzódást. Ha gondolom, simítja vagy ellentart(?) a méhszájnak, szóval segít. Örömmel veszem a segítséget. A hanyattfekvés borzalmas, hihetetlenül erősebbek így a fájdalmak. Azt hiszem, három összehúzódást vártam így végig, talán négyet, aztán kész, felkelhettem, pozíciót változtathattam volna. De egy picit még maradtam fekve, aztán térdeltem csak fel az ágy fejtámlájához, a paplan- és párnahalomra.

Fél öt lehetett, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy a következő összehúzódás a falhoz kent. Ordítottam, nem voltam felkészülve ilyen intenzív fájdalomérzetre. A tolófájáshoz képest a vajúdás korábbi szakasza kutya füle. És jött a következő. „Fááááj! Meghaloooook!” Ági megnyugtatott, hogy igen, de biztos lehetek benne, hogy nem most. Igazából nem tudom, hogy ki mit csinált ebben az időszakban. Borogatásokra már nem volt szükség, masszírozni sem masszírozott senki. Vagy mégis? Ágit és Kingát éreztem magam körül, de hogy a többiek hol voltak, lehet, akár a fülembe is kiabálhattak volna, akkor sem tudok róluk. Tamás mintha ott lett volna néha mellettem, de biztos, hogy nem az ő kezét, hanem az ágy oldalát szorongattam. Az egészben az volt a furcsa, hogy a babát nem éreztem, nem tudtam hol tart, mit csinál, lejjebb jött-e vagy sem. Egy jó ideig azonban még nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, csak vártam a következő és a következő és a következő… összehúzódást.

Az események innentől kezdtek egybefolyni, nem tudom teljes pontossággal visszaidézni őket. Tudom, hogy egy idő után több testhelyzetet is kipróbáltam. Ültem az ágy végében, és az összehúzódásoknál a saját lábamba kapaszkodva próbáltam előrébb juttatni a kisbabát, volt néhány összehúzódásom, amit a vécén töltöttem el, volt, hogy az ágy végéhez térdeltem, volt, hogy álltam, és Tamásra támaszkodtam, volt, hogy „pihentem” az oldalamon. De a kisbabám nem született meg.

Az ágy fejénél térdeltem, amikor megkérdeztem Ágit, miért nem születik már meg. Valami gátja van, valamiért nem tudom elengedni. Sírhatnékom volt, főleg, amikor éreztem, hogy a következő fájás eléri a csúcsát, és nem történt semmi haladás. Tehetetlennek éreztem magam, de minden fájásnak úgy indultam neki, hogy na, most, egy újabb esély, lehetőség. És szörnyű volt, szinte megsemmisültem, amikor éreztem, hogy nem, mégsem tudtam megragadni az alkalmat. Ki akartam szállni, azt akartam, hogy valaki vegye ki belőlem ezt a gyereket – de ennek nem adtam hangot.

Kezdett kivilágosodni, és Kinga lekapcsolta a lámpát. Ekkor az ágy fejénél ültem. Ági próbált kihúzni belőlem valamit, gondolkodásra bírni, hogy mi a baj, mi az akadály. Hogy kiküldjünk-e valakit. De nem tudtam, mi a baj, és nem akartam azt sem, hogy Tamás kimenjen, bár emlékeim szerint nem igen találta a helyét. Ági azt mondta, hogy van egy erő, ami ilyenkor eljön a nőkhöz, és segít nekik abban, hogy erejükön felül teljesítsenek. És én tudtam, hogy ez az erő még messze elkerült engem, de azt nem, hogy miért. Miután semmi értelmesre nem jutottunk így együtt, és kiküldeni sem akartam senkit, Ági azt mondta, hogy jó, akkor kapcsold vissza a lámpát. Tehetetlenséget éreztem a hangjában, olyan sok volt ebben az egy mondatban, főleg, ahogy mondta. De nem tudtam segíteni. Az összes, amit mondani tudtam, hogy azt érzem, nem megy egyedül. Kutattam magamban, de nem bukkant fel semmi, de semmi más. Ugyanakkor éreztem, hogy nagyon nem jó ez így, lassan reggel van, és a fájások már ritkábban jönnek, és én magam is nagyon fáradt vagyok. Egyre gyakrabban remegtem. Ági bíztatott, hogy, dehogynem, hiszen amióta ő ismer engem, miket vittem végbe, hogy mennyi mindenre voltam képes…

Ágiék több dolgot is bevetettek, Rescue, rozmaring-illóolaj szagolgatása, és még a hasamra is kaptam valamiféle kencét, mazsolát majszoltam, de nem hozta meg a várt hatást, baba bent. Pedig a fejecskéje már lent volt egészen, meg tudtam simogatni, kibújni viszont nem tudott, illetve nem tudtam kiengedni őt. Fáradt voltam, de érdekes módon nem volt bennem félelem, aggódás, és nem is gondolkodtam azon, hogy mi lesz akkor, ha… Mintha még mindig a korábbi, vajúdás alatt tapasztalt idő nélküli mostban lettem volna, de azért a különbség tapintható volt.

Nem tudom, hogy Tamás és Timi mit érzékeltek abból, hogy nem megy minden rendben, hogy már megszülethetett volna a baba. Timit nem is érzékeltem magunk körül, Tamás meg, hát volt egy vicces rész. A reggeli párát törölgette az ablaküvegről egy ronggyal, mert különben lefolyna a víz, és meglátszana a nyoma a falon. Szóval: nagyon nem találta magát, hogy mit is csináljon, hogyan segíthetne.

Nem tudom hány óra volt (talán hét), már kivilágosodott, amikor Ági azt mondta, hogy ilyenkor a kórházban oxitocint kötnek be. Otthonszülésnél ezt nem szabad. Nyolcig kaptam haladékot. Szóba került, hogy kórházba megyünk. De azt nem akartam, főleg nem Székesfehérvárra, ahol szülészeten még soha nem voltunk, egy orvost sem ismertünk. Hétfő reggel Budapestre, a Szent Imrébe utazni nem lett volna tanácsos, túl hosszú ideig tartott volna az út.

A gondolattól, hogy oxitocint kapok, mintha megembereltem volna magam. Minden egyes fájáskor úgy tűnt, hogy kibújik a baba feje, de aztán mégsem. Guggolva próbáltam néhányszor nyomni, Tamás tartott, aztán a fájás végén segített visszafeküdni az ágyra. Hárman együtt bíztattak, hogy látják a baba fejét, hogy mindjárt kint van, hogy ne féltsem a gátam. Tamás a fülembe suttogta, hogy nagyon jól csinálom, hogy ő is látja Picike fejét, hogy nagyon szeret, hogy mindjárt kint van, hogy minden rendben van. És én, az ősbizalmatlan, mindebből azt tudtam, de azt is csak félig elhinni, hogy Tamás szeret. Hülyének éreztem magam, vitatkoztam magammal, hogy térjek már jobb észre, de mégsem tudtam hinni.

Picike szívhangjai rosszak, ki kell jönnie nagyon gyorsan. Gátmetszés. A hátamon fekszem, akár egy kórházi szülőágyon. Lábaimat az ágy végéhez nyomom, a fájásnál Tamás megtartja a fejem, megemeli a hátam, én húzom magam felfele, a lábaimba kapaszkodva. Hang nélkül ordítok és látom. Végre a saját szemeimmel látom, ahogy Picike valóban domborítja a gátat, ahogy már majdnem átjön a feje.

És vége a fájásnak. De nincs vége a kitolásnak. Basszus, tényleg itt van, istenem, most érzem magamban az erőt, igen, igen, ez az, most nem hagyhatom abba, és láss csodát, azonnal jön egy következő fájás. Oroszlán vagyok, fenséges, erős fenevad, senki és semmi sem áll az utamba. Ha most belepusztulok, de dehogy pusztulok, akkor is kint lesz. Látom, ahogy kijön a feje, látom, ahogy kicsusszan az egész teste. Ági karjaiban van, de kérem, igen, kérem, most azonnal.

Isten hozott Picikém, nagyon, nagyon szeretlek – mondanám, de nem jön ki hang a torkomon. Picike halkan nyögdécsel a hasamon. Gyönyörű kisbaba vagy, nem tudok betelni veled. Megszűnik minden és mindenki körülöttem, ketten vagyunk, még összekötve. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben van.

8 óra 14 perc, 9/10 Apgar születéskor. Tamás tudakolja, hogy nézzük már meg, fiú vagy lány. Ági megnézi: kislány. Akkor még nem tudjuk, mi legyen a keresztneve, még tanakodnunk kell. Tamás vágja el később a köldökzsinórt, én pedig egy öltést kapok. A méhlepény egy óra múlva születik meg, a legkisebb mélytányérunkban elfér. Ági megvizsgálja, mindent rendben talál. Mutatja, hogy a lepény gyakorlatilag már elhalt, már nem táplálta Picikét, csak egy nagyon kis része működött még. Valószínű, hogy a végén ezért lettek rosszak a baba szívhangjai, egy ilyen hosszú kitolási szakaszban már nem tudta a lepény megfelelően ellátni őt. A másik, ami miatt nehezen születhetett meg, a köldökzsinór. Nem tekeredett a nyakára, de rövid volt (amíg össze voltunk kötve, Picike nem is tudott mellre jönni). Emiatt is lehetett, hogy sokáig visszacsúszott a baba. De ebben én nem vagyok olyan biztos…

Ágit másik szüléshez hívják, sietve pakolnak, és indulnak. Mi maradunk, immár hármasban, és végtelenül boldogan. Minden a legnagyobb rendben van. „Picikém, vigyázok rád, veled vagyok, te soha nem vagy és nem leszel egyedül.”

Első utóirat:

Csenge két hónapja született. Azóta sokat gondolkodtam a szülésen, visszajátszottam a legfontosabb pillanatokat. Szeretnék rájönni, mi volt az akadály, miért nem tudott „simán” megszületni. Nem nyomtam, amikor jöttek a tolófájások, nem nyomtam, csak a legvégén, amikor végül is megszületett. Emlékszem, amikor Ági valamikor reggel azt mondta, hogy a következő fájásnál pihenjek. „Pihentem”, és közben arra gondoltam, hogy ennek mi értelme, ez semmiben nem különbözik attól, mintha éppen „nem pihennék”. Lehet, pusztán ez hiányzott? És ha igen, akkor vajon miért nem nyomtam, miért nem jött ugyanúgy ösztönből, mint minden más, miért kívülről vártam, hogy „megmentsenek”? Mi volt ez az egész?

Eszembe jutnak a korábbi beszélgetéseink Tamással. Többször elemezgettük őt (is)…, hogy úgy érzem, hihetetlenül védi a komfortzónáját, hogy nem lép túl a „kellemesség” korlátain, amikor pedig nekem vagy más fontos valakinek lehet, erre lenne szüksége. Ezt a vonását boncolgattuk. És miért teszi ezt? Merthogy fél, ezzel valamit fel kellene adni magából, veszítene vele. Nem meri meglépni, még akkor sem, ha lehet, ez sokkal nagyobb boldogságot tudna adni, mint amit most a kellemesség korlátai között élvez.

És akkor én nem adok magamból egy kicsit többet, amikor valaki számomra fontosnak erre szüksége lett volna… De miért? Egyelőre csak a kérdés lóg a levegőben. Idővel, remélem, hogy a kérdések helyére a felismerés költözik, és a rosszérzések, önvád, hogy nem voltam „elég jó” helyét átveszi a boldog megértés.

Második utóirat:

Csenge lassan hároméves lesz. A születése után vagy két héttel Timivel beszéltem. Félve kérdeztem, hogy nem volt neki rossz, ahogy én ott kiabáltam, meg mindenféle hangot adtam a szülés alatt. Azt válaszolta: „Csodálatos voltál, gyönyörű hangokat adtál, és fantasztikusan szép volt az egész szülés, nagyszerű élmény volt, és hálás vagyok, hogy ott lehettem melletted.”

Erre a válaszra nem voltam felkészülve, leesett az állam…, és valami elkezdődött bennem. Lassan, két hosszú év alatt apránként feldolgoztam a szülés eseményeit. Helyére került minden, a félelmeim, a fájdalmak.

Ma már tudom, hogy rettegtem a gyerekvállalástól, féltem, hogy soha nem lesz úgy már, mint azelőtt, hogy fel kell adnom teljesen magam valaki másért, vége a szabadságomnak. Ezzel a tudattal éltem végig a várandósság kilenc hónapját, ezért húzódott el a szülés, nem akartam, hogy megszülessen. Haladékot akartam magamnak, még egy kicsit és még egy kicsit…

És mit mondhatnék? Igen, teljesen megváltozott az életem, és nagyon valószínű, hogy már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. És hogy minden rendben van így, élvezem az anyaság minden percét, kiteljesedtem, új dimenziók nyíltak és nyílnak előttem. És igen, megváltoztam, és újra boldog vagyok, mint „azelőtt”. És, hogy nagyon várom a kistesó születését, hamarosan megérkezik.

K. D.

Kistesó >