igaz történetek szülésről, születésről

1307. nap: Inci pirinka Sámuelem születése

1307. nap: Inci pirinka Sámuelem születése

Míra a születése óta teljesen kitöltötte az életemet. Olyannyira intenzív volt vele, hogy hároméves koráig egy pici rést sem éreztem az életemben, ahova bepréselhetnék még egyet. Aztán egyszer csak ráeszméltem, hogy ez így nem mehet tovább – mindhármunknak jót tenne egy kisbaba érkezése. Más is így gondolhatta fenn valahol, mert a baba nem váratott magára. Mirci ekkor hároméves múlt, és intenzitása szemernyit sem csökkent. Így hát továbbra is napszámra jártuk kettesben a ligetet, barangolva. Próbáltam volna a babára koncentrálni, de nemigen volt erre idő. Ő persze csak szépen növögetett magában, ahogyan kell.

Mindvégig gyenge voltam, szédelegtem, vonszoltam magam a forró nyárban. Az utolsó másfél hónapra tértem magamhoz, de akkor aztán páratlan jó erőben voltam – olyannyira, hogy mindenféle suvickolásba fogtam odahaza, első és legfontosabb föladatként az összes rézkilincseket kellett kifényesítenem. Aztán november elsején elmentünk Mircivel kettesben libegőzni, mondván, hogy még három hetem van. Pár napra rá lemostam az összes konvektort, és este bekapcsoltuk a fűtést.

Azután lefeküdtünk. Szinte el sem aludtam, 11 körül kezdődtek a kontrakciók. Áh, ez biztos nem az. Hisz még két hét, és semmi jel nem volt eddig. Visszafeküdtem aludni. De csak jöttek és jöttek. Vécé, visszafekvés, újra és újra. Úristen, mi lesz így. Hisz éjjel nem tudom hova küldeni Mircit… a lakás pici, itt nem maradhat. Hajnali háromra már rendszeres két-három perces kontrakciók jöttek. Kiolvastam valami tájékoztató füzetből, hogy ilyenkor kell gyorsan a kórházba menni. Biztos, ami biztos, összepakoltam a kórházi táskát. Nagyon felkészületlen voltam. Mi legyen…? Szerencsére épp nálunk aludt apukám. Mindenki tanácstalan volt. Nem mertek befolyásolni, a két férfi.

Aztán hajnali ötkor már nem bírtam tovább. Hát, akkor legyen… messze még a reggel hét, két férfi mit segíthetne nekem, legyen a kórház. Öt perc autóval. Sötét utcák, teremtett lélek sehol. Kórház előtt leparkolunk, felnézek a sok néma ablakra. Üldögélek az autóban, fontolgatom, hogy én ezt kibírom-e ott benn három napig. Életemben soha nem voltam kórházban.

Na, jó, menjünk, lift, fel a negyedikre. Neonfényes, üresen kongó folyosó, ez lenne a szülészet. Párom lendületesen indul befelé a táskával. Hohó, ácsi! Na, ezt én nem. Lementem egy emeletet, hogy felhívjam Ágit. Hiányzik pár dolog az otthonszülős listáról, és holnap mentünk volna konzultációra, de azért eljöttök? Hogy is ne jönnénk, ha azt akarod, persze. De jó!!! Akkor nagy sebesen ugyanazon lendülettel vissza lifttel le, portán ki. A portáson kívül egy lélekkel sem találkoztunk. Hirtelen olyan felszabadult jó kedvem kerekedett. Mégse kell ide bejönnöm.

Közben a kontrakciók is 15 percesre csökkentek, szerencsére. Otthon Mirci és Nagypapa immár ébren kacarászva vártak. Megreggeliztettem, összekészítettem, hét körül elindultak a közeli barátnőmhöz. Ekkor hívtam újra Ágit. Gyertek, kérlek! Fél kilenc körül érkeztek. Olyan érzés volt, hogy immáron bármi történhet már, óvó szemek vigyáznak rám, nem vagyok többé egyedül ebben a hatalmas bizonytalanságban. Közben az unokatesóm is megjött. Utat engedtem a történéseknek.

És akkor újra felgyorsult minden. A kontrakciók jöttek-mentek, a kályhán melegedett a víz, gondos kezek masszírozták a fájó derekamat. Fényes nappal lett, a szobába beragyogott a Nap, ilyenkor mosolyogni kellett, hogy hiszen minden rendben van. A fájdalmak között még kedélyesen viccelődtem is, ezzel bagatellizálva – magam előtt is – a fájdalmat. Aztán már csak fájt. Olyasmik jutottak eszembe, hogy én még erre nem készültem fel. Mindjárt itt lesz egy új baba, akiről nekem kell gondoskodnom, szeretnem. Ez így túl hirtelen, hiszen nekem ehhez még kellett volna idő…

Magzatvíz végig nem folyt egy csepp se. De ezt persze csak utólag mondom, akkor eszemben sem volt a magzatvízzel foglalkozni. És akkor hirtelen jött egy tolófájás. Az erő, ami magával hoz egy kisbabát. És ezzel az egyetlen, hatalmas, szünet nélküli erővel gejzírként tört elő a magzatvíz, és a következő pillanatban a baba. Délelőtt 11 óra sem volt még. Egyből felsírt. Én pedig fel sem ocsúdtam, már ott szopott a hasamon ügyesen egy magzatmázas, pici fiúcska – cinege lábakkal, papírvékony fülekkel.

Sámuel lettél. Az első két hétben magzati nyugalomban éltél velünk. És azóta eltelt öt hónap. És énbennem, a szívemben, az életemben egyre több hely teremtődött számodra. És hogy minden gyermek betölt egy űrt a családban – pici sármőr babám, fűvel-fával kokettálsz. Nevetés közben egy gyönyörű csík van a szád szegletében. És mi Mircivel csak ámuldozunk, hogy visszavezetsz minket az emberek közé. Víz jegyű lettél, kiegyensúlyozó a családban. Így most a négyesünkben két fiú-két lány, egy föld, egy tűz, egy levegő és egy víz jegy. Vajon hogyan alakul az életünk majd így együtt?

Kívánom Neked, hogy boldogság, szeretet és szerencse kísérjen végig életeden, pici szépségem.

B. N.

Míra > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.