igaz történetek szülésről, születésről

935. nap: Minden gyerek kegyelem (Palkó születése)

935. nap: Minden gyerek kegyelem (Palkó születése)

Mindig is sok gyereket terveztünk… Terveztünk? Nem, nem terveztünk, a tervezés nem az erősségünk, a realitás sem. Mi inkább álmodunk és hittünk… Hiszünk. Rendületlenül, csak azért is. Az álmaink tűnhetnek hétköznapiaknak, nekünk viszont elérhetetlenek voltak egykor… Álmodtunk közös otthont, kertet gyümölcsfákkal, fa alatt asztalt, asztalon zakuszkát. Amit MI készítünk. Közösen. Meg kacagó gyerekeket, ölbe bújós kislányokat, huncutszemű, fa tetején lábat lógázó kisfiúkat…

És amikor már nagyon belemelegedtünk az álmodozásba, még azt is kitaláltuk, hogy hogyan legyen, hogy legyen először két gyermek, aztán kicsi szünet, és újabb kettő… Aztán meglátjuk… (Az jó, ha nincs lezárva az álmod, mert akkor érhetnek még meglepetések.)

És hihetetlen, de lett minden. Barátságos otthonunk és kert és asztal és éjjelbe nyúló zakuszkafőzések, amit csak ekkor lehet készíteni, mert csak ekkor van többórás nyugalom a házban. És lettek ŐK, a gyerekek. A csodák, mert tényleg azok, főleg, hogy papírom van, hogy nekem amúgy nem is annyira lehet gyerekem… Hmmm… A gépek és az orvosok nem értenek az álmainkhoz…

Elérkeztünk a „szünet” részhez, és én beadtam a tavasszal az önéletrajzomat az alapítványi iskolába, ahol tanítani szeretnék. Csak oda persze, mert akkor épp az volt az aktuális álom, és nem akartam elrontani az esélyemet avval, hogy máshova is beadom, mert akkor az olyan, mintha nem hinnék eléggé… És vártam, hogy visszajelezzenek.

És akkor egy éjjel azt álmodtam, hogy babát várok. Reggel felébredtem, és tudtam, hogy igaz. Mindenki így jelentkezett először. Mindháromszor ez volt az első jel, a fizikai jelek előtt. Egy álom a kerek pocakomról, benne a baba.

Na ne, most nem ez következik, most pár év alvásról volt szó, meg egy kis munkáról, és majd csak aztán! De nem, nincs mese, ez a baba most jön. Ezt a másfél éves Hanna is megmondta, még mielőtt bárki tudta volna: „Ott a baba, pocakodban.”

Megcsináltam a tesztet, ott a két aranyos kis csík. Istenem! Hihetetlen. Remeg az egész testem, a bensőm, mindenem. És most erős leszek! Most először nem telefonban mondom el, látnom kell az arcát!!! Kiragasztom a tesztet a tükörre, mellé rúzzsal pálcika családot rajzolok három gyerekkel. „Nagycsalád vagyunk! Nagyon Szeretlek!”

Naná, hogy nem veszi észre, arcot mos, majd a törölközőbe temeti a fejét, úgy jön kifele, állok az ajtóban, nem engedem ki: „Menj vissza, nézz a tükörbe!” Odanéz, majd rám, és minden csodálkozás nélkül mondja: „Tudtam.” „De honnan? Mikortól?” „Ma, a hangodból, a telefonon keresztül.” Megöleljük egymást, mikor elenged, látom, hogy könnyes a szeme. Boldogok vagyunk. Nagyon.

A várandósság elrepül, mintha nem is lenne. Bánt is egy kicsit, de egy négy- és egy másfél éves mellett nincs nagyon idő az elmélyülésre. Csak az esték a mieink. Fekszem a hátamon, kezem a pockomon, és nem tudom felfogni, csak a lelkemben érzem, hogy jó, megint nagyon jó élni.

Az ősszel aztán elmegyek az információs hét pár napjára, pont ezért az elmélyülésért. Az nagyon jó, annyira kell a lelkemnek! Ugyanazok a babzsákok, ugyanaz a hang, ugyanaz a szeretet. Ági. Hány gyereket kell még szüljek, Ági, hogy a Hanna születését „bepótoljuk”? – kérdezem…

Eltelik az ősz is, december elejéig viszem a lányokat a biciklis utánfutóval. Akkor kezdem érezni, hogy most már elég. Fáradok. Kezdek terhes lenni …

Decemberben kiderül, hogy kisfiú… Öröm és hitetlenkedés. Fogalmam sincs, hogy ez most milyen lesz, hogy mit kell majd kezdeni egy fiúval… Izgalmas is, ez valami új.

Karácsony. Nálunk az egész család. Mind a négy húgom. Elkészülnek az ötös képek rólunk, és kimondhatatlanul hálás vagyok megint, hogy mi vagyunk egymásnak. Boldog vagyok, hogy az enyémeknek is hamarosan újabb testvérük lesz.

Vége az évnek, nekem papíron még 25 napom van. Nem is bánom, van még feladat sok, a teendőlistámon csupa pipára váró dolog… Nem tűnik fel, hogy őrült takarításba kezdek, és minden por- és vízkőmentes, és minden kivasalva, élére hajtogatva a szekrényben… Ez tényleg csak a vége felé jön… Nem figyelek a jelekre…

Vasárnap délután szállingózni kezd a hó, estére már az egész kertünket beborítja. Állok az ablak előtt, kezem a hasamon, és gondolatban sok-sok évvel ezelőtt járok, a gyerekek előtti, felelősség nélküli életemben. Akkor a hegyekbe utaztunk a két ünnep között, havat remélve, de csak a sötét, kopár erdő fogadott minket. Első este csúnyán összevesztünk, és a szobában falat emelt közénk a csend. Puffogtam magamban, evvel az emberrel még veszekedni sem lehet, mert amíg én kiabálnék, földhöz vágnék, addig ő csendes komolysággal néz, ami engem is megszégyenít… Éjfél körül aztán hirtelen azt mondta: „Gyere, öltözz gyorsan…” Nem értettem, de éreztem most nem szabad kérdezni… Kint sűrű pelyhekben szakadt a hó. Akkor ott, az volt a kegyelem. Elmúlt minden harag, sötét, maradt a hógolyózás, sétálás és tánc… Erre az éjszakára gondolok, meg arra, hogy ma nem érne ide a bába, ha lenne valami…

Hétfőn reggel ovi, nagy bevásárlás, ebédfőzés, majd vissza az oviba, délután hatalmas családi szánkózás, hancúrozás a hóban. Eredményeképpen a lányok jó gyorsan elalszanak az este. Mi meg, kihasználva a nyugodt estét, beteszünk egy könnyed vígjátékot. Könnyesre nevetem magam, a hasam is rázkódik, a baba is rázkódik odabent…

Éjjel egykor feszítő érzésre ébredek, kicsoszogok a vécére, de még mielőtt odaérnék, apró kis vízsugár folyik le a lábamon. Magzatvíz. Tiszta, babaillatú, kevéske… Ez akár napokon keresztül is szivároghat, gondolom, meg azt, hogy ma még nincs kedvem szülni, még ne, ne már…

Visszafekszem, de azért mondom életem párjának, hogy mi van, ő azonnal hívni akarja a bábát, én meg leintem, ugyan várjunk, nincs semmi. (Miért nem akartam még, hogy legyen valami? Mi az, ami visszatartott? Magam sem tudom.)

Kontrakciók, rendszeresen tízpercesek. Ötöt is megvárunk. „Na, most már telefonálj!” – morog mellőlem. (Hajnali két óra.) „Rendben. Telefonálok.” Hívom a bábát, bizonytalan vagyok, ezt el is mondom, nem is tudom, ez már az-e, de talán, esetleg elindulhatna. Én meg megyek hajat mosni, meg zuhanyozni, az uram fel-alá jár. Ideges. Azon gondolkodom a víz alatt, hogy nem szoktam éjjel kettőkor hajat mosni, akkor talán mégiscsak szülni fogok… Kijövök a víz alól. „Add a telefont, szülni fogok.”

Anyáért egy kedves barátnőm ment volna, profi fotós, képeket is készített volna, de kiderült, hogy Andi beteg, mozdulni sem tud, nem jön. Épp nálunk az uram öccse, akkor ő menjen el anyuért, ébresztés, útnak indítás.

Közben Hanna is megébred, kisétál a szobából, odajön, megöleli a lábam. Nem zavar. Jól van jelen. Azt mondogatja a kétévesek bátorító kedvességével: „Semmi baj, Anya”, meg ezt: „Csinos vagy.” Mosolyogva vajúdok.

Végre csend, akkor én most már vajúdnék, úgy igazán… Újabb telefon unokaöcstől, rosszak az utak, a pályán is nehéz közlekedni…

Nem lesz itt velünk senki, villan át rajtam, meg, hogy nem baj, jó lesz így, és aztán közvetlenül utána: hívjuk Ágit. Ágit skype-on. Szükségem van rá. Először telefonálok, úgy veszi fel a nyugodt, csendes hangján, mintha rám várt volna. Skype? Hát persze. Kis vacakolás a géppel, ember egyre idegesebb, én fájok közben rendesen, de megvan, van kapcsolat, és ott van Ági, és mosolyog, és biztonságban vagyok. És FÁJOK, ez már az. Ez már tuti az.

Hanna egyre zavaróbb, de magamnak sem vallom be, csak azt érzem, hogy az apukája is feszült, ideges miatta, én nyugtatom, nem baj, hogy itt van, hagyd, nem érdekes. Nem a jelenléte zavar, hanem az, ahogy jelen van, folyton beszél, kér, csacsog, és én meg CSENDET akarok. CSENDET!!!! (Többféle verzió volt a lányokkal kapcsolatban, ha nappal indult volna be a szülés, hogy hol, kikkel lesznek, de éjjelre nem tudtunk semmit kitalálni, bíztunk benne, hogy, ahogy Hanna születésénél, úgy most sem lesz evvel gond, aludni fognak, hmm… Ez most nem egészen jött be.)

És jönnek a hullámok, ez már kemény, és fáj a hátam, a derekam, „Gyere ide!” Masszírozd, fogjál meg, ááááááááááá, de jó sírni, és kiabálni, meg nyögni… Majd hányinger, ez már a második, második határátlépés, jut eszembe az információs hétről, te jó ég, már itt tartunk, de hol van az áldott endorfin, ami eláraszt és kikapcsol??? Nem bírok szülni, nem tudok belemerülni, mert a kicsi szőke lányunk ott dumál, jön-megy, tojást követel apától. Apa két tűz között, merre menjen, kinek segítsen, mit tegyen… „Menj, légy Hannával, ne, gyere vissza, fáj…” Nem jó, semmi sem jó, de közben ezt mondogatom: „Nincs semmi baj” (Talán most az egyszer önzőnek kellett volna lennem, de mi van, ha kettőnek is anyja vagy, meg háromnak… Hányfelé kell szétszakadni, vagy talán nem is kell, csak jelen lenni, úgy igazán?) Te jó ég, ez baromira FÁJJJJJ!!! Ezt nem lehet megúszni, de ennyire még tuti nem fájt sosem, ez kibírhatatlan!!!

Ági, Ági, érzem, hogy ott van, ott ül mellettem, be akarok bújni a laptopba, be a takarója alá… Az egyetlen nyugalmi pont a kinti káoszban.

Nincs muskotályzsálya, nincs forró borogatás, nincs olaj és masszírozás, egyedül vagyok, és a két ember, aki segíthetne, nem tud, egyiküket a lányunk foglalja le, a másikuk fizikailag van távol, de legalább jelen van, ott van, érzem, hogy kísér. (A kezed, Ági, az észrevétlen, puha, simogató kezed hiányzott a legjobban.)

És akkor rájöttem, hogy ezt TÉNYLEG nekem kell végigcsinálni egyedül. Olyan egyedül, mint még soha.

Aztán megérkezik Anyu, érzem, hogy az uram fellélegzik, anyu masszírozni kezd, nem olyan értően, nem olyan gyengéden, mint Ági, de jólesik a törődés. „Szeretlek” – mondom neki. „Én is” – válaszolja. Ez az a pillanat, amikor sikerült kicsit elringatni magamat, amikor, azt érzem, hogy ha minden így maradna, akkor jó lenne, hogy most kezd valami burok épülni körém… De sajnos, nem tudom megtartani… Hanna engem akar, Anyu sem tudja elvinni, lekötni, az se jó, ha elviszi, mert bánt a sírása, az se jó, ha ott van, mert zavar… Megint kizökkenek, valamit mondanak a másik szobában, nem tetszik, és hangosan kiabálok: „Baszd meg!” – teljesen ki vagyok fordulva önmagamból. Sosem beszélek csúnyán…

Aztán megérkezik a bábánk, itt már minden összefolyt, alig-alig emlékszem valamire, csak a határtalan nagy fájdalomra, ami, úgy érzem, most teljesen legyűr és legyőz, és nem akarok már semmit, csak legyen vége ennek az egésznek… Úgy érzem, hogy már rég meg kellett volna születnie, hogy már egyszer azt éreztem, hogy tolófájásaim vannak – ez még Anyu érkezése előtt volt – ez a gyerek sosem fog már kijönni!!!2

Akkor Ági – a jelenlévő – azt javasolja, hogy feküdjek a hátamra, és úgy várjunk két fájást ki, jó, rendben, nekem már mindegy, csak szülessen meg… Ha eddig fájt, akkor most már tényleg elviselhetetlen, ez maga a pokol, háton fekve vajúdni, sírok, kiabálok, és ahogy vége a két fájásnak, kapaszkodom a levegőbe, húzzatok fel, fel akarok állni…

Eltűnt a méhszáj, mondja – még csak most? De akkor mit éreztem korábban? – és jönnek a tolófájások, és én ordítok, ahogy a torkomon kifér, és minden erőmet, a végsőket felhasználom, hogy a világra jöjjön, hogy megszülessen, hogy elhagyja végre a testemet… A kisfiunk.

Megszületett (reggel 5.55 perckor). Most először nem tudok azonnal utána nyúlni, mindjárt, majd mindjárt, egy pillanat még… Nem sír, nem is mozog, olyan kis rongybaba, lila, csúszós… Ági a hátát simogatja, és biztatja, aztán a következő pillanatban megjön a hangja, megérkezett közénk! Ekkora én is magamhoz térek, kérem őt, adjátok ide… Valahogy felkerülök a kanapára, őrülten reszketek, még a fogam is vacog, és remeg az egész testem. Takarókat kapunk, jó sokat, én meg csak ölelem, ölelem ezt a kis drágát, de közben arra gondolok, én többet ezt nem csinálom végig…

A lepényi szak után lezuhanyozom, megiszom vagy két liter gyümölcslevet és eszem pár padlizsánkrémes kenyeret, befekszünk a nagyágyba az összes gyerekkel, kint esik a hó, bent meleg és nagycsalád. Én ezt a részét szeretem a legjobban az otthonszülésnek, ez a jól megérdemelt katarzis, nem, nem is ez a legjobb szó, inkább kegyelem. Igen, ez a kegyelem, amikor minden elcsendesül, és meglep minket valami leírhatatlan áhitat, ahogy a nagytesók simogatják az épp világrajöttet, ahogy az újdonsült háromgyerekes apa meghatódott, büszke szemekkel fotóz minket, ahogy anyukám kint a konyhában főzi az ebédet, ahogy Ági eszi a padlizsánkrémes kenyeret, és a Skype másik végén lévő Ági is talán még velünk van lélekben… Ahogy a természet óriási ereje elcsitul, és nyomában béke marad, minden olyan végtelenül természetes… A legeslegjobb otthon szülni (és ezért, ezért a máskor megtapasztalhatatlan jóért és békéért, egye fene, szülök még egyet)…

Utóiratféle:

Lorka (négy és fél éves), Hanna (kicsivel múlt kettő) jelen voltak az öccsük születésénél, nekem ez nagy ajándék. Ajándék látni azt, hogyha nem tartod távol a gyermekeket az élet rendjétől (lásd születés és halál), akkor mennyire természetesen, helyénvalón kezelik a dolgokat. Természetesen most sem repedtem, így láthatták, hogy bár fájt Anyának, de utána a saját lábán ment lezuhanyozni, majd evett, ivott, minden ment tovább az élet rendes kerékforgásában.

Lorka azt mondta utána, hogy „Nagyon jól szültél, Anya, kiabáltál, de hát ezt így kell. Büszke vagyok rád.” Hanna pedig ezt mondta: „Bátor vagy, Anya, nagyon bátor.”

Hiszem, hogy a jelenlétükkel az ő jövőbeni szüléseik is irányt kaptak, hogy számukra ez nem tabu, és nincsenek bennük félelmek, hogy tudják, érzik, látják, hogy a nő képes erre, a baba ki tud bújni, megszületik. Örülök, hogy ez megadatott nekik, nekünk.

V. A.

Lorka >
Hanna >

Véletlenül kiválasztott mesék.