Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 619. nap: Faros a kisbabám (Léna)

619. nap: Faros a kisbabám (Léna)

Megjelent: 2012. jún. 15.

A 37. heti bábaviziten, pár nappal karácsony előtt, amikor is megkaptam a kincset érő elérhetőséget, arra készített fel a bába, hogy a faros szülésnél – szemben a hagyományos szüléssel – pontosan követni kell az orvos utasításait. Ezt a tanácsot könnyen megfogadtam, talán, mert ő mondta. És ahogy az ő szavai megnyugtattak, úgy adott biztonságérzetet a döntő órákban a „kulcsdoktor” elérhetősége.

Első, kettesben töltött szentesténk után reggel hatkor arra riadtam föl, hogy épp bepisilek, nem bírom visszatartani. Kiszaladtam a fürdőszobába. Viktor utánam hozta az átázott lepedőt, és megállapítottuk, hogy ez bizony a magzatvíz lehet. Elfolyt. A korábban hallottak alapján gondoltam, vízszintesbe vágom magam, abból baj nem lehet. Enyhe görcsöket kezdtem érezni. Fél hét felé felhívtam a bábánkat, remélve, hogy nem ébresztem fel. Épp autóban ült, fontos dologban. Elhadartam neki az eddigi eseményeket, amire ő megnyugtatott, hogy „Hát, úgy néz ki, megindult a szülésed.” „És akkor most mi a teendő?” „Semmi különös, pihenj le, és hívj újra egy óra múlva.”

Lefeküdtem a díványon, és figyeltem a görcsök gyakoriságát. Kezdetben tízpercenként jöttek. Mire másfél óra múlva újra telefonáltam, hét-nyolc percesekre sűrűsödtek, és egy-egy fájás közben be kellett hunynom a szemem, oldásképp. A bábám arra bíztatott, hogy „Mivel farfekvésű a baba, ugye, ha te is úgy gondolod, szerintem meg lehet próbálni felhívni azt a bizonyos orvost. Utána hívj, hogy mi a helyzet!”

…Eredetileg két ünnep között hívtam volna fel a doktor urat, időben bemutatkoztam volna, és bemutattam volna magunkat, lévén a nagy napunkat január második hetére számították…

A doktor urat fél kilenckor hívtam fel: „Jó reggelt kívánok! K. Sz. vagyok, elfolyt a magzatvizem. Faros a kisbabám. Önt ajánlották nekem. Az orvosom szerint az itteni kórházban mindenképpen császár vár rám.” Ígérni nem ígért semmit, mert hogy nem ismer, és ha a vizsgálat után úgy látja, hogy nem elkerülhető a császár, már nem engedhet el. Ha úgy döntünk, hogy bevállaljuk az utat, szóljak neki. Rendben.

A neten rákerestem a kórház címére, a doktor úrra, hogy majd ráismerjek, és utánanéztem egy-két információra is róla. (Ritka szimpatikus a története!) Megkonzultáltuk a dolgot. „Igazából nincs mit veszítenünk, akkor induljunk!” Újra felhívtam a bábát, összekészítettük az imént még nem létező kórházi kelengyét, és elindultunk.

Egyikünk sem ideges, összehangoltan a cél felé tartunk. A kocsiból telefonáltam: „Jövünk, doktor úr!” „Jól van, várom önöket. Ha úgy érzi, hogy a fájások megengedik, akkor ne siessenek, mert errefelé nagy a köd és csúszósak az utak.” Végigaludtam az utat, hátradőlve, közben tovább folydogáltam.

Mire megérkeztünk, már ötpercenként jelentkeznek a fájások. A kórházban a bemutatkozás után azonnal mentünk az átöltözőbe, a vizsgálóba, NST, ultrahang, 3 cm-re nyitott a méhszájam. Spéci szögmérővel, vonalzóval megméri a csípőm különböző méreteit, a szemérem- és medencecsontom távolságát, és semmi akadályát nem látja a szülésnek.

A szülésznővel közben megbeszélem, mi a helyzet az oxitocin és a gátmetszés ügyében. Oxitocint mindenképp kapok, mert kitoláskor nem kockáztathatják meg az esetleges fájásgyengeséget. Gátmetszeni faros baba szülésénél azért szükséges mindenképp, mert ha a kitoláskor véletlenül felcsapódna a karja (a fej mellé), akkor az orvos be kell tudjon nyúlni érte, hogy kihúzza még a fej előtt. Nem érzem, hogy volna min vitatkoznom, meggyőztek az érvek, és biztonságban érzem magam, szülünk. Itt már egy csepp aggodalom sincs bennem.

Kapok beöntést, ami meglepő, de nem kellemetlen, és jól jön a későbbi komfortérzetemnek. A fájások ekkor már úgy egy-két percenként jöhetnek. A zuhanyzó és szülőszoba közötti tízméteres folyosószakaszt irányonként két fájással tudom csak megtenni, darabokban. Vajúdás közben, a szülőszobában végig velem van Viktor, többnyire a szülésznő is, és be-benéz a doktor. A kontrakciókat átvészelni legkényelmesebben egy lábbal a földön, másikkal békapózban az ágyra térdelve esik jól, miközben egy kézzel gyakorlatilag Viktoron lógok. Minden szünetben vizet kell kortyolnom, úgy kiszáradok. Az utasítás szerint kontrakció alatt ne nyomjak/toljak, csak mélyeket lélegezzek be és ki – maga a koncentrálás is mintha megkönnyítené a fájdalmak megélését.

Utólag visszagondolva érdekes, hogy egész vajúdás alatt a behunyt szem és a befelé fordulás az állati, az ösztönlényt hozta elő belőlem. Semmi gondolkodás, semmi öntükör, semmi vélemény vagy véleménykinyilvánítás (például arról, hogy mennyire fáj, hány kontrakció lesz még vagy meddig tart még ez az egész). Nyögés, fújás, üvöltés, sírás-bőgés – könnyek nélkül, csak mint izom- és stresszreflex –, mélylégzés izomból lassítva be és ki, ahogy a kintiek ismételgették, ha látták, hogy elfelejti a testem. Rémlett, hogy a szülésznő időnként masszírozta a medencémet, ami azért tűnt föl, mert jó érzés volt. A magam alá terített kis gézlapon láttam sötétzöld foltot (vöröset nem), ami teljesen természetes, hiszen legközelebb a baba feneke van, kakil. Ez az információ olyan megható volt, emlékeztetett arra, hogy ő is ott van velem, ketten vagyunk jelen.

Azon a ponton, amikor azt jelentettem a szülésznőnek, hogy úgy érzem, most kakilnom kell, megnyugtatott, hogy az nagyon jó, és hívta a doktor urat. Felfektettek az ágyra, a hátamra (Viktor azt mesélte utólag, hogy nekem ez kényelmes volt, mert így tudtam pihenni), körülbelül ekkor már rendszeresen vizsgálták a méhszájamat is, nemcsak a baba szívhangját. Ebben a stádiumban folyamatosan be volt hunyva a szemem, a kontrakciók közöttre nem is emlékszem, kikapcsolhatott az agyam. Viktortól hallottam később, hogy fölszíjazták a lábamat; hogy szóltam a túl szoros rögzítés miatt; hogy aztán kaptam érzéstelenítőt, majd kontrakció közben gátmetszést, amit láthatóan megéreztem, de akkor én csupán – minden egyébhez képest enyhe – csípő érzetnek fogtam föl; hogy a kitolás felé közeledve kaptam egy extra dózis oxitocint. Mindezt akkor és ott észre sem vettem (hiszen nem is voltam észnél). Valóban, ilyen dolgok is történtek velem „ott kint”, amíg én „itt bent” voltam? A „külsős”, szinte hihetetlen beszámolót hallgatva beleborzongtam, libabőrös lettem, elpityeredtem. Talán a csalódottságtól?

Emlékszem, egyszer odajött hozzám a doktor úr, és megkért, hogy most nyissam ki a szemem, és jól figyeljek rá. Elmondta, hogyan csináljuk majd hamarosan a kitolást: a kontrakció csúcspontján nagy levegőt veszek, nem fújom ki, szememet, orromat, számat becsukom, a lábtartó alatti két fogódzóra rámarkolva odahúzom magam, és minden erőmmel tolok és csak tolok folyamatosan kifelé, Apuka is segít, nyomja a fejemet. Így csináltunk először és másodszor – nagyon frusztráló, ösztönellenes érzés, ahogy tolok ki magamból mindent, mégsem jön ki semmi, mégsem lesz könnyebb semmi. (Utólag már tudom, hogy ekkor a férfi orvos teljes erejével tartja vissza a babát, akinek a feneke is látszik. Azért csinálja, hogy majd több helye legyen a kisbabának, vagy legalábbis biztosra akar menni.)

Harmadszorra meg jött a szülésem legjobb, legszebb érzése, a legkönnyebb tolás, minden fájdalom feloldása – kibújt a testem része, Léna. 15.18 volt. Egyből visszatért belém az ész, az éberség, a lábaim közé emeltem a tekintetemet, és megláttam őt. Emberszíne volt, egyszerre pici és nagy test, szemei nyitva, éberen figyeltek. Két, a bezúduló levegőtől terhes „felsírás”, aztán két cuppantás. Rám tették, a pokróccal betakart, magzatmázos Lénát – ő és cici találkoztak. Boldog voltam és rettentő hálás.

Tíz perccel később megszületett a méhlepény – megrökönyödtem, kicsit bizalmatlankodtam is, hogy hogyhogy ilyen hamar. A szülésznő azzal magyarázta, hogy az oxitocin gyorsan kiváltja a hatását, ezért válik le hamar. Sajnos, kinyomta a hasamból a vért, ami fájt, és ajánlkoztam, hogy inkább én magamnak kinyomogatom. Amíg megvizsgálták és felöltöztették a babát, a doktor úr összevarrta a gátamat, és közben beszélgettünk a szülés modern társadalmi megítéléséről, az ő gyermekeiről (mindhárom farosan jött világra, természetes úton!) stb. Majd kaptunk két órát, amit hármasban együtt tölthettünk.

Utószó

Sok minden jár a fejemben a szülésem, a szülés intézménye és paradoxonjai, „a nő helye világunkban” témákban, azon túl persze, hogy „Anya lettél, Sz., mennyire fantasztikusan természetes!”, és az egyik személyes vonatkozású felismerésem az volt, hogy a fene vigye az egészet. Az otthonszülés útjára kellett lépnem, és azon haladnom, ameddig csak lehetett, ahhoz, hogy esélyt adjak magamnak és gyermekemnek a természetes szülés-születéshez? Ahhoz, hogy megkapjam annak az embernek az elérhetőségét, aki vállalja faros fekvésű babák világrahozatalát? Hát hogy lehet az, hogy inkább lesik el orvosok a „császárfogást”, mint ismerik meg a nőt, a szülés természetét, csodáját?

K. Sz.

Maja > > >