igaz történetek szülésről, születésről

821. nap: Fájdalommentesen, beavatkozások nélkül (Bianka születése)

821. nap: Fájdalommentesen, beavatkozások nélkül (Bianka születése)

A lányommal három hónapos várandós voltam, amikor először éreztem méhösszehúzódást. Az elkövetkezendő hat hónapban pedig naponta ötször-hatszor. A körzeti nőgyógyász fel is vett táppénzre mint veszélyeztetett kismamát, mert belülről nyílt a méhszájam. Ezzel elkezdődött életem egyik legszebb időszaka. Otthon voltam, mindenre volt időm, nagyon sokat olvastam a szüléssel kapcsolatosan és a babákról. Soha nem görcsöltem menstruációk alkalmával, és nem volt bennem semmi félelem a szüléssel kapcsolatban sem. Tudtam, hogy a kontrakciókat, amit ma naponta többször átélek, szüléskor szabályos ritmusban, sűrűbben és erősebben fogom érezni. Soha nem éltem meg fájdalomként. Olyan volt, mintha egy görögdinnye lenne a hasamban. Kemény, kicsit kellemetlen, de egyáltalán nem fájt. A kicsikém fogantatása előtt agykontrolltanfolyamot végeztem, aminek később a szüléskor nagy hasznát vettem.

Annak ellenére, hogy belülről nyílt a méhszájam, két héttel túlhordtam a babám. Bár szerintem egy héttel tutira el volt számolva, de hiába mondtam a dokinak, hogy én napra pontosan tudom, hogy mikor fogant, és nekem nem 28 napos a ciklusom. Nem törődött vele. Rutin szerint számolt.

Türelmesen vártam, mert úgy gondoltam, ott jön ki, ahol bement, és akkor, amikor ő jónak látja. Nem volt fogadott orvosom, és a férjem sem szeretett volna bent lenni velem. (Soha nem bírta a „kórház”-szagot.) Én pedig úgy láttam jónak, ha nem erőltetem.

Eljött a várva várt este. (Valahogy úgy éreztem, hogy én csak este szülhetek.) A férjem nyolc után hazajött a munkából, melegítettem neki vacsorát, és tíz körül éreztem, hogy ez a mosogatás más, mint a többi. Jeleztem is felé, hogy szerintem ma lesz a nagy nap.

Mivel a férjem nagyon meg volt fázva, ezért néhány napja külön szobában aludtunk. Így ő lefeküdt a nappaliban, én pedig a hálóban. Csak szunyókáltam, és minden kontrakciónál ránéztem a digitális órára. Tizenegykor szóltam a férjemnek, hogy most már biztos, hogy megszülök. Ő megkérdezte, hogy fáj-e a derekam, mivel mondtam, hogy nem, azt mondta, akkor még nem szülök, és aludt tovább.

Innentől én szinte folyamatosan a vécén ültem. Állandóan pisiltem meg kakáltam, és ha felálltam, két perc múlva újra visszaültem. Éjfélkor határozottan felébresztettem, hogy hívjon mentőt, én megyek zuhanyozni, mert én szülni fogok.

A mentős a kórházban felébresztette az ügyeletes orvost és szülésznőt. A doki megvizsgált, és azt mondta, kétujjnyira vagyok nyitva. Azzal visszafeküdt aludni, mert akár holnap ilyenkor is ott lehetek még. A szülésznő felvette az adataimat, leborotvált, beöntést adott, és mivel veszélyeztetett voltam, alám tett egy ágytálat, és azt mondta, nyomhatok. Ez nekem szörnyen kínos volt. Azt szokták mondani, megy ez, mint az ágyba szarás. De aki ezt mondja, nem rám gondolt.

Amikor elő lettem készítve, betolt a vajúdóba. Akkor éjjel senki más nem akart megszületni, így egyedül voltam, félhomályban, csöndben. A szülésznő is lefeküdt két paravánnal arrébb. Csak a babám szívhangja hallatszott a teremben. Én feküdtem, és tudtam, hogy most a legfontosabb, hogy kitáguljak, mert addig nem indulhat a kitolás. Ezért minden kontrakciónál meditatív állapotban csak arra gondoltam, hogy táguljak. Egy óra múlva azt éreztem, hogy nyomnom kell. Tudtam, hogy amíg a méhszáj el nem tűnik, addig nem szabad.

Nagyon szorított a derekamon a pánt, így elhúztam a hasamtól. Arra gondoltam, hogy ha még egy ilyen jön, szólok valakinek. Aztán vártam még egyet, csak mindig eltartottam a hasamtól a pántot. Erre ijedten odaszaladt a szülésznő, hogy baj van, mert a babának időnként nincs szívhangja. Mondtam, hogy nincs gond, csak szorít a pánt. Megnézte a grafikont, ami sorra egymás mellett a maximum csúcsot rajzolta (ez a kontrakciók erősségét jelezte), és szaladt az orvosért, aki futva jött. Áttoltak a szülőágyhoz. Szóltak, hogy másszak át. Én meg éreztem, hogy elindult a magzatvíz. Én kis naiv, fiatal, első szülő, amikor megláttam, milyen tiszta minden, nem akartam összekenni. Azt mondták, nem baj, csak másszak.

Most már nyomhattam. Első nyomásra éreztem, hogy teljesen a hüvelybemenetig előrenyomult a kicsikém. Kontrakciószünetben pedig éreztem, hogy csúszik vissza. Mondtam is a dokinak: miért megy vissza, alig várom, hogy kibújjon. Megnyugtatott, rögtön kint lesz.

A következő nyomásnál kint volt a feje, a harmadiknál megszületett. A hasamra tették, és én nagyon boldog voltam. Csak simogattam és becézgettem a magzatmázas kicsikémet.

Mivel vágott a doki, három öltéssel összevarrt, és addig a babámat elvitték. Egyszerre lettünk kész. A megfigyelőben azonnal élénken szopni kezdett, utána egész nap aludt. Két óra múlva vittek kórterembe. Ültem az ágyon (egyáltalán nem fájt a gátvarrásom sem), és azt kérdeztem, hogy miért kell még itt maradni három napig, mehetnénk haza.

Másnap a kicsi lányom egész nap szopott, mert ha letettem, sírt. A harmadik napra belövellt a tejem, és végre volt mit enni. Haza is mehettünk végre.

Bianka 21 éve született, 5.10-kor 2,95 kg-mal.

D. Gy.

Baldó > > >
MannaBell > > >
Első otthonszülés-kísérésem doulaként > > >

Saját születésem története > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.