igaz történetek szülésről, születésről

486. nap: A lélek az első lélegzettel érkezik (Lea)

Megjelent: 2012. febr. 3.

Az egyetlen babánk, akit már nagyon vártunk. A többiek mind megleptek minket, de őrá készültünk. Ilyen volt a vele töltött kilenc hónap is: háborítatlan egymásra hangolódás, földrészek váltogatása ‒ rohanós munka, ultrahangok és tapintatlan vizsgálatok nélkül. Furcsa érzés ez: vágyni arra, hogy végre megpillantsd kisbabád arcát, magadhoz öleld, ugyanakkor kivánni, hogy ezt a harmonikus egységet tovább élhesd.

Azt, hogy melyik nap fog megszületni, mégsem éreztem. Már vagy két héttel előbb előkészítettem mindent, de telihold ide, front oda, mások megérzései amoda, pontosan azon a napon szánta el magát, amikor eljött az ideje. És tekintve, hogy már egy ideje minden rezdülésére azt gondoltam, „na most”, mire tényleg elindult az úton, úgy voltam vele, mint a falusiak a pásztorfiúval, aki farkasért kiált: hittem is, meg nem is. Bár kezdődtek a fájasok, elküldtem a papát dolgozni reggel, az ügyeletes nagymamát piacra, játszottam, ebédeltem, együtt pihentem kisfiammal. Egy dologban volam biztos: hallani fogom a madarak énekét ‒ hajnalban vagy este jön el a nagy pillanat.

Késő délutánra már egyértelműek voltak a jelek, papát hazarendeltem, gyereket nagymamára bíztam, doulát, bábát hívtam, hogy most már jöjjenek. Olyan szépen, lassan, nyugodtan folyt minden. S mire mindenki odaért, már közel volt Lea.

Lassan kezd eltűnni az idő, kezdenek elmosódni az arcok. Érzem a muskotályos zsálya illatát, a meleg törölközőt a hasam körül, finom kezek masszírozását a hátamon, férjem tartó karjait. És hallom a madarakat, ahogy kinyitom az ajtót, együtt lélegzem a fákkal, a földdel. Befelé nézek, önzésnek tűnik, hogy még a babámról is magamra iranyítom a figyelmem, de tudom, ezzel segítem őt leginkább: testem jelzéseit követem. S amikor egyszerre úgy érzem, fogytán az erőm, egy távoli hang ráébreszt, hogy rögtön itt a vége, egy új élet már csak egy utolsó, nagy erőfeszítest vár tőlem, s már át is lépi a kaput.

Itt van ő, Lea, az ágy sarkán piheg. Nem sír, nem lélegzik, csak piheg. Simogatás, paskolgatás, oxigén… Végtelennek tűnő másodpercek-percek után végre vesz egy nagy levegőt, felsír, s pillanatok múlva ismét nyugodtan piheg – immár karjaimban.

Az öcsem bevallotta, hogy az ablakunk alatt hallgatózott és rögzítette Lea első hangjait. Hát így is lehet szülni-születni – kérdezte – ordítás és sírás nélkül? Hogy miért nem sírt fel azonnal a babám, máig is kérdezem. Hiszem, hogy számára nem megrázkodtatás volt a megérkezés, és hallgatása békés szemlélődés lehetett, mint ahogy hiszem, hogy a lélek az első lélegzettel érkezik, és ennek is megvan a maga ideje.

Szerettem ezt a pár órát, amit születése után meztelenül karjaimban töltött kislányom, s az első éjszakát, ahogy odabújt mellénk az ágyba férjem és kisfiam. Az első reggelt, amikor együtt ébredt a család, amelynek Lea immar „kintről” volt része.

Legközelebb sem csinálnam másképp! Köszönöm mindazoknak, akik bátorítottak, segítettek, és velünk voltak ebben a csodálatos élményben!!!

A papa hozzáfűzése:

A Leára várakozás és érkezésének minden pillanata különleges volt számomra. Születése napjának legcsodálatosabb pontja, hogy ilyen nagyszívű emberek kísérték.

Anikó szívében-lelkében anya, az észrevétlen jelenlét csodáját gyakorolja.

Móni egy anya, akinek mindig van egy megosztani való mosolya.

Ági egy anya, aki szíve alkímiájával és a vele szült családok szeretetének üzemanyagával egy fehér boszorkány tudását érte el.

Köszönet ezeknek a nőknek figyelmükért és erőfeszítésükért, amellyel egy jobb világot építenek!

Cs. N.

Véletlenül kiválasztott mesék.