igaz történetek szülésről, születésről

792. nap: Szülésben születés (Zengő)

792. nap: Szülésben születés (Zengő)

Annyira különbözőek vagyunk. Nincs két egyező hozzáállás, történet, nézet… Én félnék kórházban szülni, más az otthonszüléstől tart. Minden érzésünket megelőz valami… Hol kell az előzményeket keresni?! Ezer felé… Pont annyi felé, amennyire különbözőek vagyunk, és máshogy reagálunk ugyanazon dolgokra. Nem várom el senkitől, hogy úgy gondolkodjon, mint én, nem szándékom senkire sem ráerőltetni a nézeteimet, viszont igyekszem a mások gondolatain elgondolkodni (még ha egyet nem is értek vele), és örömmel osztom meg az enyémeket. Talán egy hasonló hozzáállás segítene mindannyiónknak az egymáshoz való közelebb kerülésben.

Amint szembesültem a párnapos magzat jelenlétével, mindenféle vívódás és hezitálás nélkül nekiálltam keresgélni az otthonszülés lehetőségeit. Ez teljesen természetes volt számomra, igazából magától értetődő, bár semennyire sem voltam otthon a témában. Geréb Ági nevét épp csak ismertem, túl sok értesülésem nem volt róla. Valami börtöntéma derengett, de nem tudtam, épp hányadán áll a dolog.

Hamar kiderült a kutakodás során, hogy vele nincs sok esélyem a szülésre, de az alapítványhoz szerencsére eljutottam. Részt vettem egy igen hasznos információs héten, ahol rádöbbentem, hogy az otthonszülés nem is olyan kézenfekvő, mint amilyen lehetne, illetve kéne hogy legyen. Persze, ez nem lepett meg abban az országban, ahol minden szerv idiótának és alapvetően felelőtlennek kezeli az embert…

Sok-sok tudnivalóval gazdagodtam már a tizedik héten, és mindeközben tisztában voltam azzal is, hogy orvoshoz nem megyek addig, amíg annak szükségét nem érzem. Hisz minek?! Aztán szerencsém volt a későbbi orvosválasztásban, mert egy kedves, átlagnál alternatívabb szülész-nőgyógyásznő kezeibe kerültem (egy ismerős szülésznő révén), és gond nélkül vázoltam az elképzeléseimet ‒ azokat tiszteletben tartotta. Igazából nagyon megszerettük a férjemmel együtt (aki elkísért mind a négy jelenésre), és valahol fájt a szívem, hogy nem szülhetek vele (otthon)… Miért kell a fal kórház és otthon közé? (Brake down the WALL!)

A huszadik hetemtől három hónapig Lengyelországban tanítottam, ez nagy könnyebbség volt az „ajánlott” vizsgálatok és ultrahangok alóli mentesülésben. Igaz, a cukorterheléses vérvételt hajlandó voltam odakint megcsináltatni a családban való cukorbetegség jelenlétére való tekintettel (ezen kívül semmi más vizsgálaton nem vettem részt)… Ugyan tudtam, hogy a táplálkozásom, egészségem tökéletesen rendben van, de ezt kompromisszumos megoldásnak találtam (a baba számára pedig nem tűnt kockázatosnak). Túlélhető volt, valahol vicces is. Ott ültem bódultan a sivár folyosón a műanyag széksor egy béna ülésén egyedül, dőltem jobbra-balra, várva, hogy elteljen a két hosszú óra, és megcsapoljanak megint, majd nyugtázhassuk, minden rendben, tökéletesek az értékek ‒ mindezt lengyelül.

Zengő azért jött, mert jönni akart, dolga van velünk, a Földön. Nem a bizonytalan, félelemmel teli fogadtatás a megtisztelő egy ilyen csoda számára ‒ én így éreztem normálisnak. Mindig a régmúlt tiszta szokásai lebegtek a szemem előtt, amikor az emberek még tudtak hinni ‒ talán a hit is egy képesség, ma olyan, mintha nehezen működne. Régen el tudták hinni, hogy jó lesz az úgy, ahogy van, nem kellett nap mint nap bizonyosságért kajtatni. Ahogy hiányzik a felelős gondolkodás a rendszerünkből, sajnos, úgy hiányzik az egyes egyénekből is ‒ hisz nem a saját jelzőrendszerünkben hiszünk, hanem egy külső értékítéletben, aztán bármilyen probléma felmerülésekor könnyű a felelősséget másra hárítani. Ő hozzám jött, és amíg szeretem őt is, magamat is, addig várhatóan jól fogunk működni. Ha probléma adódik, az valamit jelez, valamiről értesülnöm kell, s ha ezt időben teszem, megtalálom a gyógyírt.

Tudom magamról, hogy könnyen kibillenthető vagyok a tengelyemből, számomra egy orvosi vizit vagy egy kórházi látogatás pont elég ahhoz, hogy kicsit összezavarodjanak a gondolataim, tetteim, hogy ne úgy viselkedjem, mint azt a saját közegemben tenném. Egyből bekapcsol a megfelelési kényszer, s lavírozom a saját érzéseim és az elvárások közt. Kellemetlen. Olykor kibírom, de hogy életem egy legfontosabb állomásán is ilyen problémákkal kelljen küszködnöm… Nem, nem szerettem volna.

Nagy könnyebbség, hogy férjem is, szüleim is hasonlóan gondolkodnak, számukra is magától értetődő a szülés természetessége. (Sőt, édesanyám elkeseredettsége, ami az ő két szülése ‒ császározása következtében kialakult, kellőképp megalapozta a nézeteit.) Nekem nem sok születésélményem van. Császárral, alva szedtek ki ‒ kaptam egy csöppet édesanyám altatójából, bár amúgy sem akartam még jönni, csak anyát jóval hamarabb befektették a kelleténél… Biztos ez az élmény is a szülés-születés megélésére, újraélésére sarkallt.

Két héttel lett orvosilag korábbra tájolva Zengő várható érkezése. Éljen az ultrahang. (A 35. héten például háromkilósnak írta a gép, aztán a 39-iken pont annyival született.) Egyből fejet hajtottunk a datálásnák (negyedikén érkezik), aztán persze a kiírt napot elhagyva kezdtem elgondolkodni, hogy mi mikorra is számoltuk először. Tizenhetedikére, aztán végül tizenharmadikán érkezett. Szerencsére, nem zargatott sok mindenki az utolsó napokban, hogy mégis, mi a helyzet, merre jár a gyermek… Szép volt viszont, hogy pontosan a szülés idejében érkezett egy három kérdőjelet tartalmazó SMS a doktornőnktől. Jólesett a friss hírrel válaszolni!

Zengőnek természetes a lét, a boldogság, a mosoly, az idegen, az új és minden. Ilyen természetesen jött is. De a bentlét is így telt. Finoman lubickolt, jól elvolt, nyugodtan készült az érkezésre ‒ nekem semmi fájdalom, rosszullét, gond… Aztán egyszer csak jöttek a fájások. Pont, miután megírtam Áginak az SMS-t, hogy szerintem még pár napig biztos nem szülök, de már érzem a közeledtét. Mit tud egy bába?! Egyből ráérzett, hogy még éjszaka jelentkezünk ‒ így be is került a telefon a párna alá. Csak kikapcsolódott.

Tizenkettedike: cudar hideg. Késő este már egész derekas fájások röppentek át a testemben. Akkor lábujjhegyre állva szambáztam a konyhában, és azon töprengtünk, bedurrantsuk-e a búboskemencét ‒ szilárd meggyőződésem volt, hogy a padkáján való vajúdás kihagyhatatlan része lesz a szülésnek. Balázsom még nem látta értelmét, én sem voltam biztos egyáltalán.

Lefeküdtünk aludni. Mármint én csak megkíséreltem ‒ majd hamarjában ki is pattantam, mert vízszintesen elviselhetetlen volt egy-egy hullám. Legalább Balázs tudott aludni még a nagy esemény előtt. A telefonomat magamhoz vettem, hogy leolvassam a perceket (nem volt könnyű kilencből hármat kivonni…), engedtem egy nagy kád vizet, belecsobbantam, és próbáltam befelé figyelve lélegezni, persze ezerfelé voltak a gondolataim.

Aliz barátnémet (aki nem mellesleg doula) hívtam éjjel kettő körül, jött is gyorsan, nagyon jó volt. Közben Balázsnak is benyöszörögtem a szobába, hogy keljen, úgy tűnik, be kell gyújtani.

Lassan az egész ház felkészült a szülésre. Homály, mécsesek, illatok, nyugodt zene, lángnyelvek a kemencében, alakuló meleg, béke, várakozás, nagy sóhajok, dolgos kezek… Eltöltöttem néhány órát a kádban, Alizom pedig mellettem izzadt, leste a kívánságaimat, és árasztotta a bölcs nyugalmát. Balázs mindent előkészített a megbeszéltek alapján, s lassan hívni akarták Ágit. Még nem éreztem idejét.

Szerencsére, egy kicsit elhalogattam, de így is okozott egy kis lefagyást Ági kisípoló telefonja. Én nem éreztem ijedtséget. Egy gyermek csak megszületik, ha meg akar ‒ nyugtáztam, és egy kicsit cinkostársakká válva hárman készültünk a szülésre. Balázs már a cipőfűzőt is nekilátott kifőzni. Azért persze SMS-t is írt Áginak. A családnak mindenesetre nem akartam még szólni, ne legyen ijedelem, félelemenergiák…

Egy kedves barátnőm érkezett még meg egy-két órára Alizt erősíteni ‒ s az ő finom energiáik óriási segítséget nyújtottak. Már fojtó volt a kád, a pára, kimásztam a szobába, a kemence közelébe. Egyre jobban zavart minden ruhaanyag, egy idő után az egy szál köntöst is muszáj volt ledobnom. Kapaszkodtam Balázsba, próbáltam a zenével ringani, mélyről lazulni, de a (menstruációs fájdalmakhoz hasonló) őrült erős görcsöket nem sikerült belülről feloldanom. Csak túlélnem. Egyesével, mindet.

Ági egyszer csak telefonált. Aztán egyszer csak itt volt. Már reggel volt, és egy elég fárasztó éjszakán voltunk túl, de azt hiszem, mindenki megnyugodott az ajtónyitásával. Így már a család is kapott jelentést a helyzetről. Én meg arról, hogy még csak körülbelül két centire tágultam ki. Ez elég kellemetlenül érintett. A fájdalmas órákhoz arányítani a centiket, hát… Nem volt felemelő. Inkább „elkéredzkedtem” aludni.

Bemásztam az ágyba, és gyötrődtem minden pozícióban, így sikerült négykézláb elaludnom két hullám közt. Vizuálisan, verbálisan és mozdulatokkal is próbáltam magam a nyílásra irányítani, elképzeltem egy szirmait széttáró virágot, könnyed hóhullást, elengedést, és mondtam magamnak mindenféle szavakat, ami beugrott… Balázs közben egy szédületes terülj-terülj asztalkámat rittyentett, Ági és Aliz jól megreggelizhettek. (Ő maga persze elfelejtett enni.)

Hogy aztán minek köszönhetően, ki tudja, de két-három óra alatt egészen kitágultam, és egyszer csak egy végeláthatatlan fájdalom ‒ ami kikergetett a vécére, meghozta a pukkanást ‒ a magzatvíz elfolyt. Innentől minden felgyorsult, és olyan gördülékenyen történt, mintha nap mint nap mindannyiónk szülésen venne részt.

Valamiért még időznöm kellett a vécé közelében a kád szélét szorítva, egyszerűen nem bírtam mozdulni. Ágiék pedig hipp-hopp odavarázsolták a szüléshez szükséges körülményeket a hálószobába az ágy mellé. Nekem már nem is volt más dolgom, minthogy odabotorkáljak, térdre rogyjak… Ági megnézte ugyan az órát a kitolás kezdetén, de rögvest el is felejtette, hogy mit olvasott. De olyan 30-40 perc lehetett. És majdhogy egybefüggő tolás. Hiába mondta finoman, hogy nyugodtan pihenjek, lélegezzek, nem, az nem ment. Félelmetes ordítás közepette, Balázs combjait erősen markolva, így négykézláb belezuhantam a szülés élet-halál ízébe. Ez a fájdalom más volt, akkora, hogy ép ésszel nem is lehetett túlélni. A bódultság törvényszerű és nélkülözhetetlen. Hallottam magamat kívülről (ezt akár ki is hagytam volna), kicsit szántam a környezetem. (És az jutott eszembe kitolás közben, hogy olyan hangokat hallatok, mint amiket Kanalas Évi egy CD-jén hallottam.) De belehaltam volna, ha a hang nem tódul ki belőlem!

Közben majdnem megérintettem Zengő kibújó fejét, de aztán mégsem ‒ nem akartam csalódni, hogy máshol tart, mint ahol érzem. Mintha egy tüzes vas égetett volna, de milyen boldogság volt benne… Az egész álom, csoda, megfoghatatlan, pillanatokon belül hús-vér bizonyossággá válik. És a fej után a test, mint kis vízilény, bluggy, kicsusszant. És ott volt.

És még egy picit csöndben maradt. És aztán hangot adott, de nem volt abban semmi fájdalom. Legfeljebb elégedetlenség. Már meg is fordultam, sőt már az ágyon is voltam, ő meg rajtam, és együtt igyekeztünk az első kortyokért… Olyan kis béka volt, imádnivaló és gyönyörű. És villámlott, majd zengett kettőt odakint. Balázs vágta el a köldökzsinórt.

Megérkezett a méhlepény is ‒ nevetségesnek tűnő összehúzódásból. Nemsoká magam mentem zuhanyozni, hajat mosni, és rá-rá néztem a megüresedett pocakomra, szinte nem is volt, és Zengő meg már kint volt, velünk. És azóta is napról napra árasztja a boldogságot a jelenléte, csoda.

Visszagondolni érdekes. Néha fura, hogy én már szültem. Gyereknek érzem magam, meg mintha 18 éves korom óta nem változtam volna igazán… És mégis, bő hét év elteltével megszültem első gyermekemet, természetesen, úgy, ahogy azt jónak tartom és érzem… És vagyok édesanya, feleség, háziasszony és közben gyerek. És együtt lehetek gyerek a tündérbabámmal, akivel nagyokat játszunk, akinek táncolhatok és énekelhetek felhőtlenül, mert velejéből szeret, és úgy jó neki minden, ahogy azt én csinálom. Hallatlanul megtisztelő ez, és óriási felelősségnek érzem. Szeretnék neki olyan dolgokat adni, amit nemcsak a rutin diktál, hanem a belsőm, a tudatom jóváhagyásával. Szeretnék vele együtt megérteni idegen és új dolgokat, szeretném őt igazán megérteni és megismerni, megtudni, hogy miért kaptuk egymást…

Tiszteletben tartani és úgy nevelni, hogy maga fejlődhessen, ne az elvárásoknak való megfelelés.

Úgy érzem, még magamhoz nem vagyok elég közel. Talán ösztönösen Zengőhöz már közelebb vagyok, talán ez magamhoz is közelít. Biztos, hogy a szülés jó tükre a magunkkal való viszonyunknak. Úgy érzem, hogy a teljességben magától értetődő a szülés könnyed természetessége. Hogy nyilvánvaló minden pillanat és azok tartama. Innen nézve ez még messzi, a lelkem meg valahol mégis így látja természetesnek, talán elérhető… Nem ez ösztönöz a majdani következő szülésekre, ez „csak” a tartama lehet. És nem akarom elvárásként sem lobogtatni magam előtt, hogy aztán újra belebukjak, mint ahogy az elvárásokba csak belebukni lehet. Egyszerűen jelen van, mint érzés. És az élet útjával megegyezni látom a magamra találást. Tettekben, életben, a létezésben, a cselekvésben és gondolatban. Abban, hogy keresem a miérteket, a dolgok mélyét és az áramlások irányát. Mindenben. Mert a minden egy.

Zs. Sz. D. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.