Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 481. nap: Minden olyan csöndes… (Benedek születése)

481. nap: Minden olyan csöndes… (Benedek születése)

Megjelent: 2012. jan. 29.

Szerdán kezdett el fájni a gerincem és a keresztcsontom. Már aznap este sem sokat aludtam, csak maximum egy-két órát. Esett az eső, és idegesített, ahogy csöpögött az ereszen, nem tudtam tőle aludni. Csütörtökön délutántól már olyan hét-nyolc-kilenc percenként éreztem a gerincfájást, csütörtök este már egyáltalán nem aludtam, a fájásokat mértem, aztán pénteken délelőtt négy-öt percesek lettek. De még mindig „csak” a gerincemben, viszont nagyon fájt.

Ágival végig kapcsolatban voltam, azt mondta, ez még csak jósló lesz, de aztán pénteken délután elindultak, mert gyanússá váltam neki. Gondoltam magamban, hogy bakker, ha ez még csak jósló, akkor mi lesz velem élesben??? Fél nyolc körül értek ide, akkor megvizsgáltak, 4-5 cm-re voltam nyitva, azt mondták, talán éjfél körül baba lesz. Annyira örültem ennek!

De nem lett ‒ hajnalban fél háromkor megrepesztették a magzatburkot, hogy fölgyorsuljanak az események. Ági háromszor is mondta, hogy indulni kéne a kórházba, de eleinte tiltakoztam. Kórházba??? ÉN??? Soha!!!

A harmadik „felszólításnál” már éreztem, hogy ennyi, ez nekem itt és most nem fog menni, ezért csak bólogattam, hogy jó, menjünk. Végül háromnegyed ötkor elindultunk a kórházba… Hajnal volt, friss levegő, minden olyan csöndes.

Máig előttem van: segítenek öltözni, még pakolunk, mert persze a kórházi táska nem volt teljesen kész. Edina is érzi, amikor fájás jön, megáll, nyújtja a kezét, hogy szoríthassam. Alig bírok állni, vergődök, úgy érzem, örökre így maradok, és közben olyan valószerűtlen mégis. Megyünk le a lépcsőn, én kapaszkodom beléjük, kicsit még ködös a levegő, most világosodik, aztán ahogy suhanunk a városban, minden olyan csöndes, mindenki alszik, minden áll, csak mi rohanunk.

Ági még mondta is, hogy készüljünk föl, hátha a kocsiban születik majd meg a baba. Ó, bár úgy lett volna! Edina jött velünk, nézte a fájásokat menet közben. Anya közben intézkedett itthonról, telefonált a kórházba, szólt, hogy hívják be az orvost, akihez jártam, de mondta a szülésznő, hogy az nem úgy van, majd ők eldöntik.

Ami a kórházban volt, az a kemény erőszak. Alig bírtam fölmászni a vizsgálóra, meg fölvenni a hálóinget. És közben néztek megvetően, hogy miért nem pattantam még föl, amikor megmondták, hogy üljek föl. Volt némi tolási ingerem, de annál erősebb volt az, hogy ne nyomjak, mert szétszakad a gerincem. Ezért csak kicsit tudtam nyomni.

Bent megerőszakoltak. Hátra kellett húznom a két lábamat, amit nem tudtam. Remegtem, és nyomnom kellett hosszan, amit nem tudtam. És ne kiabáljak, hanem legyek csöndben. Igazán „kedvesek” voltak a szülésznők…

Annyira ég és föld volt a kettő! Itthon rám figyeltek és kiszolgáltak, bent én figyeljek, és teljesítsem a parancsaikat, ami ha nem ment, akkor igencsak kiakadtak, és jött a „meg fog halni miattam a baba, ha ezt meg azt nem csinálom” szöveg. Annyira szöges ellentéte volt az itthoni és a kórházi! De azt mondom, hogy sajnos magamtól itthon nem lett volna hozzá erőm, nagyon elfáradtam a végére.

Összességében egyetlen otthon töltött percét nem sajnálom, nem bánom. A kórházban, ha telenyomnak mindenféle gyógyszerrel, akkor talán nem fájt volna annyira, és sokkal rövidebb lett volna. Nem mondom, hogy nem fájt itthon, mert nagyon fájt, de mégis volt értelme, hogy fájjon. Fájt, de ez nem zavart. Csak úgy eltelt az idő, közben fájt, és ennyi. Nem is figyeltem az órát. A kórházban iszonyatos volt. A személyzet, a hangnemük, minden.

Ha bemegyünk korábban, biztos császár lett volna, már csak a súlya miatt is. Örülök, hogy így már ha akartak volna, sem vághattak. (Anti fölvetette az ügyeletesnek, hogy császározzon meg, de úgy értünk be, hogy a feje már a szülőcsatornában volt, és onnan már nincs visszaút, csak lefelé lehet jönni.) Végül hét óra után pár perccel született meg a fiunk 4 kiló 20 dekával, keze a feje mellett, hátsó koponyatartásban, kb. 3 km-es gátmetszéssel, és úgy, hogy az orvos fölülről tolta ki.

Egyetlen ránc sem volt rajta, csak tekintgetett, nem sírt. Születéskor 8-as Apgart kapott, az ötperces Apgar 9 lett. A doki azt mondta, azért nem 10, mert annyit nem szokott adni, mert már mégsem…

A szívhanggal végig nem volt baj.

Kivártuk a két órát a szülőszobán, és megkérdeztük, hogy akkor rendben van-e a gyerek? Igen. Én rendben vagyok? Igen. Jó, akkor megyünk haza.

Ekkor már a következő ügyeletes orvos volt, aki közölte, hogy nincs saját felelősség, és ő hivatalból följelent, ne is írjak alá semmit, ránk fogja küldeni a rendőrséget. Rendben, adják a gyereket (akit közben az újszülöttosztályra vittek), és már itt sem vagyunk, a rendőrök pedig jöhetnek. Az összes dolgozó, aki fellelhető volt az osztályon, ott volt, hogy milyen felelőtlenek vagyunk, és hogy képzeljük.

Anti átment a gyerekosztályra, ott az orvos javasolta, hogy legalább 48 órát maradjunk bent, hogy megfigyeljék a babát, merthogy sok időt töltött a szülőcsatornában, és az elején oxigént kellett kapnia, meg hát a biztonság kedvéért. Őt a gyerekorvos megnyerte magának, mert nem fenyegetőzött, hanem javasolt.

Akkor megkérdeztem, hogy a gyerek velem lehet-e végig, és normális szobában van-e hely. Mondták, igen, persze. Aztán végül föladtam, és beleegyeztem, hogy 48 órára maradjunk bent. Életem legrosszabb döntése volt, kilenc nap lett belőle.

Elhelyeztek a szobában, és azonnal kértem a babát. Eltelt kb. egy óra… Semmi. Hol van már a gyerek? Fölkelni nem tudtam, senki nem jött a környékemre. Aztán nagy sokára jött a nővér, mondta, hogy nem lehet velem a baba, mert tüdőgyulladása van, magas a légzésszáma stb… A 8/9-es Apgart kapott gyerekemnek minden baja lett nagy hirtelen, és végül kilenc napig kapott többféle erős antibiotikumot. Szoptatni négy napig nem hagyták, kivenni sem lehetett, mert mindenféle pulzus- meg akármit mérő gépeket kapcsoltak rá, és végig külön voltunk. Azt kiharcoltam, hogy szóljanak, ha meg akarják etetni a cumisüvegből, mert én szeretném csinálni. Többnyire szóltak is.

Nem mondhatom, hogy kórházban feküdtem, mert az egészet végigültem a baba mellett. Azzal a gátsebbel és varratokkal igen fincsi volt! Olyan volt a lábam, mint az elefánté, és alig tudtam fölkelni a székről. Már az első napon cumit is adtak neki a bababarát kórházban…

Hogy mekkora retek volt a fürdőben és mindenhol, arról már ne is beszéljünk. És hogy a vécében végig nem volt lámpa, pedig egy másik anyuka hozatott otthonról égőt, de nem tették be! Meg hogy vödörrel kellett leöblíteni a vécét, mert el volt romolva (utólag kiderült, már több hónapja)… Ja, szombat reggel elfogyott a fertőtlenítő kézmosó, és a nővér kérdésemre közölte, hogy az majd legkorábban hétfő reggel lesz, mert el van zárva stb., stb. De a lényeg, hogy apuka és más rokon se nyúljon a gyerekhez, csak üvegen keresztül láthatják, nehogy fertőzést kapjon. Nonszensz!!!

Amíg bent voltunk, kétszer esett ki a branül a fejéből, naponta vért vettek tőle, tiszta zöld folt mindenhol a szurkálástól. Amikor először kiesett a branül, egy nagy vörös duzzanat lett a helyén, ez volt hétfő délelőtt, amire közölte a gyerekorvos, hogy ááá, az nem a szúrás miatt van, hanem szüléskor keletkezett sérülés. Igen, a szombat reggeli szülés sérülése, ami hétfőn délelőtt jelent meg a branül helyén. Érdekes. Szombaton azt mondták, hogy csinálnak mellkasröntgent, hogy nincs-e tüdőgyulladása, mert magas a CRP (2,5 volt – utóbb kiderült). A röntgen szombaton negatív lett, nincs tüdőgyulladás, aztán hétfőn már ugyanazon felvétel alapján tüdőgyulladása van. Amikor szóvá tettem a gyerekorvosnak (főorvos úr), hogy ha egy felvétel van, az hogy lehet először negatív, utána meg tüdőgyulladás, megsértődött. A branülös ügyön is megsértődött. Ha érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza, azon is megsértődött. Azt mondta, csütörtökön lesz kontrollja a röntgennek, majd utána beszélünk. Na, én ekkor is haza akartam jönni, de Antival megbeszéltük, hogy valahogy túléljük.

Eljött a csütörtök, délelőtt szóltak, hogy azonnal vigyem a gyereket a röntgenbe, mert várnak. Elindultam a lifttel, amivel az összes beteg és látogató utazik, végig a folyosón, ami tele volt látogatókkal. A röntgenben mondták, hogy várjunk ‒ ahová AZONNAL kellett indulni. Kb. tíz percet vártunk, persze a többi beteg között. És még egyszer mondanám, hogy a gyerekkel, akit nem lehetett a szobába magamhoz behoznom, csak elkülönítve lehetett, mert olyan beteg. A kontroll függesztett mellkasröntgen volt, elmesélem, hihetetlen kellemes élmény anyának, babának egyaránt. Persze üvöltött. Meztelenül volt egy műanyag hengerben, a két kezét a feje mellé szíjazták ki, és a hengert fölakasztották, ő pedig lógott lefelé végül is a kezén, úgy készült a felvétel. A helyiségben ment a légkondi, de ne vegyük még ki, mert ha nem sikerült a felvétel, akkor újat kell csinálni. Na, arra is elment legalább öt-tíz perc, mire visszaértek, hogy jó a felvétel, ki lehet venni a meztelen, elvileg tüdőgyulladásos gyereket a műanyag hengerből. Gondoltam, hogy ha még nem volt tüdőgyulladása, most már biztosan lett.

Az oxigénmaszk egyébként úgy volt rajta az első napokban, hogy a gumi, amivel a fejére rögzítették a maszkot, kb. kétszer olyan bő volt, mint kellett volna, és ha éppen nem húzta le a kezével a szájától, akkor is maximum az alsó ajkánál volt a maszk fölső vége, szóval hatalmas haszna volt. Folyamatosan figyelték a pulzusát, meg az oxigénszaturációt, úgyhogy fölvenni sem lehetett, mert a lábához volt erősítve a gép érzékelője. Később pedig gép nélkül nézték a pulzust és a légzésszámot, óránként. Egyik reggel már fél hatkor tudták, hogy hatkor mennyi lesz ez a két érték!

Betették inkubátorba is, de csak azért, hogy ott meztelenül jobban látják, hogyan lélegzik, mint ruhán keresztül a „tologatós ketrecben”. Na, oda még benyúlni sem lehetett… És attól függ, milyen nővér volt, volt hogy 33 fokban volt az inkubátorban meztelenül, volt, hogy a fűtetlen inkubátorban volt meztelenül, miközben hajnalban nyitva volt az ablak a helyiségben.

Persze rengeteget küzdöttünk a szoptatással, mert odabent cumisüvegezés volt. Úgyhogy kaptam egy olyan gyereket, akin minden tönkre van téve, amit csak tönkre lehet tenni. Sírni már a harmadik-negyedik napon elfelejtett, vagy csönd volt és aludt, vagy ébredés után azonnal torkaszakadtából üvöltött, mert rájött, hogy nekem csak akkor szólnak a nővérek, hogy jöhetek hozzá, ha már üvölt. Így hát a nyöszörgést igen korán kiiktatta a szótárából. Kedves anyuka meg majd otthon intézze el, ahogy akarja.

A gátsebemet és varrataimat meg hagyjuk, jó volt állandóan ülni rajtuk, de hiába könyörögtem, nem lehetett a szobában, hogy fekve szoptathattam volna.

Hát ilyen élményeket szereztem egy bababarát kórházban…

V. A.

Lilla >