Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 500. nap: Kistestvér születik, kórházban

500. nap: Kistestvér születik, kórházban

Megjelent: 2012. febr. 17.

Gyakorlatilag egész évben várandós voltam. Úgy gondoltuk, hogy jó lesz, ha két év lesz Regina és a következő gyerekünk között, így hát neki is láttunk időben, és hamar sikerrel is jártunk még az év elején. Aztán az a kisbaba március közepén kb. két hónaposan elment. M-et, majd Ágit hívtam, amikor elkezdtem vérezgetni, és az ő tanácsára nem mentem orvoshoz, inkább kivártam, mi lesz. Egy hét múlva akkor kerültem orvos elé, amikor már nem volt mit „kikaparni”, így a szomorú esemény a maga természetességében zajlódott le. Eltemettem a kis életkezdeményt a hóvirágokhoz a kertben.

Ismét kérdeztem Ágit, hogy mennyit kellene várni az újrapróbálkozással, mert az orvos két-három hónapot javasolt. Ő azt mondta, hogy a testem fogja tudni, a lelkemmel meg nekem kell beszélnem. Mindenestre a vetélés után a még meglévő várandós hormonjaimmal és rosszulléteimmel azt gondoltam, hogy várunk legalább egy-két hónapot, közben depressziós hangulatban kerestem a választ a miértre. Azt találtam ki, hogy rendezni kell előbb a viszonyunkat a férjemmel, sokféle kimondatlan problémánk van, utána lehet gyerek.

Így, amikor újra hányingerek kezdtek gyötörni, és elmentem az orvoshoz, hogy mi van velem már megint, döbbenten láttam viszont a kis dobogó szívet az ultrahangon. Leginkább a korán lepődtem meg, mert el nem tudtam képzelni, hogy mikor csinálhattuk, mert már kb. hét hetes volt, ami azt jelenti, hogy a vetélés utáni ciklusban azonnal. Ennyit arról, hogy mennyire nehéz teherbe esni 30 fölött, öööö 40 felé.

Szóval újból hányingerek, fáradtság, és egy végtelennek tűnő várandósság indult. Szinte végig fáradt voltam, sokszor beteg, csak a nyolcadik hónaptól éreztem magam jobban. A kiírt dátum többször is újraszámolásra került, végül a december 28. került a kiskönyvembe a két áthúzott korábbi dátum helyett. Nyilván fontos volt nekem, hogy ne legyen benne például december 21., hanem valami „pontosabb”, mert Reginát is közel egy héttel tovább tartogattam odabent. A karácsony körüli időpont külön izgalom…

Az otthonszülésben még szeptember végéig reménykedtem, de végül a kórház mellett döntöttünk (inkább a férjem, vagy pontosabban: én ésszel másként döntöttem, mint amit érzéseim szerint tettem volna, de az észérvek számomra is fontosabbak voltak). Így hát elkezdtem körülnézni, és a legideálisabbnak az tűnt, ha ott szülünk, ahol Regina egyik bábája szülésznőként tud működni.

Orvost már elég későn találtam, mert több orvost és lehetőséget is megismerve, kb. az utolsó pillanatban „találtam rá” a dokimra. Neki is van kapcsolata az otthonszüléssel, ő lektorálta az egyik otthonszüléssel kapcsolatos könyvet, és több irányból ajánlották is. Érdekes ember, egyből megkedveltem. Nem orvosszerű, partnerként beszél veled. Csak meg kellett győznöm, hogy jöjjön el az egyik magánkórházba, ahol nem szokott „szülni”, de végül a lelkes orvosigazgató segítségével ez is meglett. Még egyszer elmentem hozzá, hogy átbeszéljük a szülési tervet, ez a találkozó is megnyugtató volt.

Közben rengeteg munka, sok nehéz probléma, amit nem tudtam a kolléganőimre bízni, nekem kellett megoldani, és az egész év céges kudarcainak a terhe rajtam. A férjemmel rosszban voltunk, Regina már alig látott engem, a kisbabára gondolni végképp nem volt időm. A férjem édesapja meghalt, a férjem is rosszul lett, esténként Regina nem kapott mást, mint két kimerült szülőt és feszültséget. Minden fronton háború… Nyugodt várandósság…, szuper.

Nagyon vártam a decembert, mert akkor már nem terveztem dolgozni (annyit), és imádom a karácsonyt. Nem véletlen, hogy olyan cégem van, ahol már februártól a karácsonyra készülünk. Gondoltam, ez most olyan más lesz, hogy egy kisbabára is várunk majd. December elején voltam a Várótermi beszélgetésen (a Napvilág Születésház információs hetének beszélgetős, másfél napos együttléte), nagyon jólesett. Kb. december közepére (38. hét) tényleg sikerült jelentősen mérsékelnem a munkát, és a hosszú babás listán is kipipálódtak a feladatok, a kórházi táska is készen állt. Karácsonyfa feldíszítve, ajándékok becsomagolva, vidéki családtagok karácsonyi látogatása előre hozva.

Minden este úgy éreztem, hogy aznap fogok szülni. Aztán haladtak a napok, és nem történt semmi. Már hozzászoktam, hogy minden este úgy érzem, ma lesz valami, aztán úgyse lett. Koncentráltam, hogy ne koncentráljak 24-ére, nem akartam berángatni senkit a karácsonyfa alól. A Szilveszterrel már sokkal inkább kiegyeztem volna, de továbbra sem jött ez a baba. Remélem, M. tudott azért szilveszterezni, nem mert már elmenni messzire…

Január elejére baljós felhők gyűltek, a kórházból aggodalmaskodni kezdtek az időtúllépés miatt. M-et zaklatták. Az orvosomhoz is menni kellett egyhetes terminustúllépéskor. Telefonon azt találta mondani, amikor leegyeztettük az időpontot, hogy egy hét után már több a hátránya, mint az előnye a várakozásnak, de gondoltam, majd „tárgyalunk”, amíg jók a CTG-eredmények, addig nincs mit felhozni ellenem.

De a Fetaphone-mérések nem voltak jók. Szerintem két ok miatt. Az egyik, hogy a kisbaba elfordult, ezért elég nehezen tudtam mérni, a másik, hogy a kiértékelő orvos is beparázott a terminustúllépéstől, és a normálisnak is tekinthető görbékre folyamatosan „gyanús” választ küldött, meg hogy menjek el a kezelőorvosomhoz. Még telefonon is felhívott, és el is mondta, hogy az igazi baj a görbékkel a terminustúllépés…

Ági azt mondta, hogy a görbe jó, de én már egyre kevésbé voltam nyugodt. Mennyire más lenne, ha otthon szülnék… Felkészültem érvekkel a dokimmal való találkozóra, és bíztam benne, hogy kialkudunk pár napot, ha rendben van ultrahanggal a pocakomban a baba. Nehéz, ha ő hisz abban, hogy nem jó már várni.

De végre éreztem, hogy bent készülődik valami. Vagy csak akartam érezni, de mintha lejjebb ment volna a hasam. Hogy eltereljem a figyelmemet, még bementem az irodába, de szinte nem csináltam semmit. Elmentem fodrászhoz. Aztán aznap éjjel végre fájdalmas összehúzódásokra ébredtem, nézegettem az időt, rendszeresek voltak. De nem fájtak eléggé. Viszont elindult egy kis kocsonyás vérzés, a nyákdugó. Három órával később elaludtam, reggelre semmi.

Most már jobban éreztem magam, szerencsére hétköznap volt, jött a házvezetőnőnk, és foglalkozott Reginával. Délutánra meg megbeszéltem anyósommal, hogy átviszi magához. Felhívtam, hogy mi lenne, ha esetleg ott is aludna. Eredeti terv szerint anyukámmal jött volna Regina a kórházba, és ha nem is feltétlenül jön be a szülésre, de ott van a közelben. Még egy stresszel kevesebb, hogy mikor hívjam át a szüleimet. Délután megint összehúzódások jöttek, nem mértem időket, inkább olvasgattam.

A férjem későn jött haza, beszélgettünk, kihasználtuk a ritka időt, a Regina-mentes nagy-nagy csöndet. Küldtem SMS-t M-nek, hogy rendszertelen fájások vannak, persze azt tudta, hogy volt egy kis „akció” előző éjjel is. Azt biztosan éreztem, hogy ez a baba is éjszaka fog indulni, de hogy melyik napon, azt csak Regina mondta meg még előző hét szombaton. Megkérdeztük, hogy szerinte mikor fog jönni a kistestvér, ő pedig azt mondta, hogy szerdán. Apró szépséghibája volt csak a jóslásnak az, hogy mostanában neki minden időpontra vonatkozó kérdésre a szerda a válasza. De végül is bejött.

Tizenegykor még el tudtam aludni, de éjfélkor felébresztettek a kontrakciók. Tudtam, hogy nem fogok tudni visszaaludni, hiába kellene, úgyhogy elkezdtem nyomogatni a telefonomon a stoppert, hét-kilenc percenként voltak kontrakciók, több mint félpercesek. Ha otthon szültem volna, talán újra elalszom, vagy időt méregetek, ahogy Reginával, és pihenek. De most agyalni kellett.

Azt már korábban eldöntöttem, hogy inkább hamarabb szeretnék bemenni, mint abban a szakban, amikor már alig vagyok észnél, mert tartottam tőle, hogy mind az utazás, mind az ottani „megérkezés” visszalépés lesz majd. Úgyhogy háromkor újra SMS-eztem M-nek, hogy bemegyünk. Szép lassan elkészültünk, én mindenhova vittem a stoppert, és a komódra dőlve tűrtem a fájásokat. A készülődés hatására sűrűbbek és rövidebbek lettek.

Kint nagyon hideg volt, borzongtam. És persze amint beültünk a kocsiba, nem jött több kontrakció jó darabig. Ki is kapcsoltam a stoppert, hogy ne idegesítsen. Hívott M., hogy véletlenül vette észre csak az SMS-t, miért nem hívtam, ő is indul azonnal. Igaza volt, de nekem valahogy nem megy ez az éjszaka felhívunk valakit, meg hátha vissza is jövünk ma még, és ő is csak 20-30 percre lakik a kórháztól. De jó volt, hogy jön, még akkor is, ha mégsem lesz szülés. Legfeljebb alszunk bent egy kicsit, és reggel hazajövünk, gondoltam.

A kórházhoz vezető út nagyon vadregényes, éjjeli sötétben még inkább. A városok fényeinél behunytam a szemem. Zavart, hogy nincs kontrakció, de amikor rázós útra értünk, azonnal jött egy jó erős, és amikor végre kiszálltunk, akkor is. Örültem.

A recepción éjjel egy pólós fiú volt, felküldött minket a szülészetre. Viszonylag hamar elő is került egy nővérke, elővettem a jó előre átolvasott, aláírt papírjaimat, és következett a procedúra: 20 perc CTG (ultrahangos), vizeletvizsgálat. Örültem, hogy a CTG eredménye kifogástalan volt (akkor talán a korábbiak is), de közben megint csak egy-két gyenge kontrakció volt.

Persze előkerültek a legfontosabb aláírandók, amikre oda kellett volna figyelni. A recepciósok ezt is elszúrták: direkt bementem korábban elkérni az összes aláírandót, hogy ne kelljen ilyesmire figyelnem, csak a szüléseseket nem adták ide… Mindegy, egy huszárvágással minden papírra ráírtam, hogy szülési terv szerint, amelyet egyeztettem is mindenkivel, és már végeztem is. Annyit azért felfedeztem, hogy bármilyen beavatkozást visszautasíthatok, de ebben nem voltam biztos, hogy tényleg így van, mert biztos előállhat olyan helyzet, hogy a gyerek érdekeire való hivatkozással mégis „köteleznek” valamire. Magyarország nem Amerika. Vagy ha nem is erőszakkal, de rábeszéléssel. Úgyhogy továbbra is nagyon bíztam a komplikációmentességben. Furcsa helyzet, hogy pont a kórházban lett fontos a minél teljesebb komplikációmentesség, míg otthon nem ez volt az elsődleges szempont, talán pont azért, mert a probléma fogalma is máshol kezdődik, és a szülés is mást jelent.

A CTG alatt megérkezett M. is, elkezdett adminisztrálni. Úgy tűnt, hogy rengeteg adminisztrációja volt, mert még jóval később is láttam írogatni egy szobában. Rátévedt a szemem egy marketingkiadványra, ami valami zselét hirdetett, a szlogenje: „Könnyebb szülés mindenkinek!” Biztos valami jó kis gyorsító, ami különösen sokat segít az orvosoknak… Aztán jött az ügyeletes orvos és megvizsgált, feküdhettem a hülye kengyeles vizsgálóasztalon a hülye neonfényekben. A kedves, de csöppet sem szimpi dokinő örömmel jelentette, hogy 6-7 cm, és hívjuk is a doktor urat, mert jó lesz, ha indul. Hozzátette: egy burokrepesztéssel pillanatok alatt megszülök. Én meg mormogtam M-nek, hogy na, pont azt nem kérjük…

Megkaptuk a szobánkat, gyorsan átvedlettem szülős ruhába, és át is mentünk a vajúdóba a szülésre külön előkészített szatyorral, és felhívtam a dokimat. Lehet, hogy ők is hívták, de az a biztos, amit én intézek. Meg, ha én hívom, hátha fel is veszi. Megnyugodtam, amikor azt mondta, hogy jön, ma „csak” rendelése van, de az is rövidített, hja igen, én is 11-re voltam beírva. Viccesen megjegyezte, hogy lehet, át sem szervezi, mert úgyis gyorsan végzünk. Érdekes, hogy mindenki gyors szülést akar rajtam kívül, én csak jót…

A vajúdót már láttam korábban, és el is döntöttem, hogy szülni is ott szeretnék. Itt is vannak külön szülőszobák, ahol szép modern, de béna magas ágyak vannak, jól álcázott kihajtható kengyellel. Na nem! M. megágyazott, kipakoltuk a „szüléshez feltétlenül táska” tartalmát (víz, édesség, gyümölcslé, zöldtea, sok egészségtelen, de gyors felszívódású szénhidrát, kisbaba törölgetéséhez holmik, ruhácska, pelus, köldökvéres készlet, olajok), és befeküdtünk az ágyba, mert azt éreztem, olyan jó lenne még egy kicsit pihenni. Be is kaptam egy cukorbombás-csokis édességet, hogy ha ki kell hányni valamit, legyen mit, meg hátha addig is szívódik fel valami. Reginával hánytam, és nem tudtam enni, de ha szem előtt lett volna édes inni-ennivaló, lehet, hogy mégis bekaptam volna valamit. Az ő születése eléggé elhúzódott, kb. éjfél körül kezdődtek el a lazább kontrakciók, és este fél nyolckor született meg. Ez elvileg átlagos első szülési időtartam, csak azért éreztem rendkívül soknak, mert a kitolási szak volt nekem túl hosszú. Most egy átlagos második szülési hosszra gyúrtam, ami, ha jól tudom, nyolc óra. Még elrendeztük a férjemmel Regina kórházba érkeztetését.

A vajúdó jó kis helynek tűnt, széles és alacsony ágy, bordásfal, labda, plafonról lógó kötél, kijjebb egy nagy kád. Jól elsötétítettük, csak egy dolgot nem sikerült megoldani, a légbefúvóból elég hideg jött, ezért sokáig maradt még rajtam nadrág, mert fáztam. A vajúdóban nincs vécé, hanem pár méterrel arrébb a folyosón (de a vajúdó a folyosó végén van, és a vécé után lezárja egy ajtó), ezért később, amikor már csak trikó volt rajtam, mindig törülközőt tettem magam köré. Viszont hálásan vettem észre, hogy ezen a folyosórészen is lekapcsolták a lámpákat.

Ketten maradtunk, a férjem elaludt. Fekvésben jól jöttek a kontrakciók, de nem éreztem őket gyakorinak vagy elég erősnek. A csoki miatt viszont folyton fel kellett kelnem, mert égett tőle a gyomrom, meg pisilni is menni kellett, szóval valódi pihengetésről nem is lehetett szó. Ha ültem, nem jöttek fájások, ha felálltam, akkor azonnal meg kellett kapaszkodnom a bordásfalban. Fura, mert Reginával végig ültem, annyira fájt a hátsó felem. Még a kitolás alatt is mindig vissza kellett engem segíteni ülő helyzetbe. Most viszont az ülés akadályozott, ezért kerestem is a megoldást, az átmenetet a fekvés és járkálás között, mert az azért nem tuti, hogy minden kontrakcióra felállni és utána lefeküdni. Próbáltam egy komódra támaszkodva, de ahhoz meg állni kell, az se jó órákon át…

Közben vécére menet mondtam is M-nek, hogy próbálok visszahangolódni, és erre is törekedtem, hogy a kórházi megérkezéssel kapcsolatos visszalépés után most már haladjunk. Aztán megérkezett a dokim, nagyjából elmondtam neki ugyanezt, hogy próbálok visszahangolódni, ő meg mondta, hogy kb. fél óra múlva megvizsgál, két órával később a korábbi vizsgálathoz képest. Így utólag, ha kiszámolom, ebben a konkrét szülésben nagy valószínűséggel pont ezt a 2+1 órát „vesztegettem el” a kórház miatt. Persze ez nem tuti, a „milettvolnaha” mondatokat utálom, és lehet, hogy otthon „ráérősebben” szültem volna, de tény, hogy a következő vizsgálatkor ugyanúgy 6-8 cm volt az ítélet. Egyáltalán nem lepett meg, még egy kicsit örültem is, hogy nem lett valódi visszalépés, vagy a dokim volt annyira profi, hogy nem teljesen a valóságot mondta.

A vizsgálat előtti időszakban már érezhetően erősödtek a kontrakciók és gyakoribbak is lettek. Tény, hogy mindent meg is tettem ezért, nem kerültem a fájdalmat, inkább kerestem az erősítési lehetőségeket, és a kontrakciók alatt igyekeztem ellazítani a vállaimat, nyakamat, számat, és azt mantráztam magamban, hogy engedem, engedem. A szünetekben pedig próbáltam jól ellazulni, kizárni mindent, ami kívülről jön. Fura helyzet: tudatosan próbáltam tudatosság nélküli állapotba kerülni.

A vizsgálat persze nem volt fájdalommentes, és a doki még próbálkozott is megvárni egy kontrakciót. Na, azt viszont én nem vártam meg, mondtam neki, hogy addig nem fog jönni fájás, amíg ő vizsgál. Erre befejezte a vizsgálást, és jött is. Valamit elkezdett magyarázni a burokrepesztésről, és hogy ezt nem beszéltük meg, nincs benne a szülési tervemben. Én pont nem akartam rá koncentrálni, ezért ki sem nyitottam a szemem. Valamit gagyogtam, hogy burokban is lehet születni, erre mondott valamit, hogy az veszélyes is lehet, de tény, hogy erről nem sokat tudtam, csak annyi rémlett, hogy nem szerencsés. Végül talán úgy sikerült lezárnom vele a dolgot, hogy később térjünk rá vissza, vagy csak úgy elment, nem tudom. Valamit kellett kezdenem ezzel, ezért megkérdeztem M-et, aki röviden összefoglalta a lényeget: ha a burok marad, az kíméletesebb mind nekem, mind a babának, így aztán megkértem, hogy a későbbiekben képviseljen engem ebben a témában, hogy nem szeretném. Vissza akartam térni a tudattalan állapotra törekvéshez.

A vajúdáshoz rátaláltam a labdára. Ez volt a megoldás, mert ha ringatóztam rajta, akkor jöttek a kontrakciók, és mégis ülni tudtam. Minden második-harmadik kontrakciónál pedig igyekeztem állva a bordásfalnál lenni, így úgy éreztem, jobban haladunk. M. masszírozni próbált, de jobban esett, ha a férjem egyszerűen jó alaposan megtámasztotta, nyomta hátul a derekamat két oldalt. A labdán aztán M. muskotályzsályás borogatást adott, a férjem támasztott, ezek nagyon sokat segítettek. Kicsit még aggódtam is, mert a deréktámasztás annyira jól csökkentette a fájdalmat, nehogy ne legyen elég hatékony a dolog, de elhessegettem a gondolatot. Meg el is kezdtem zsibbadni, nyilván a felszabaduló endorfin miatt. Ilyet csak kábító hatású szerek alatt éreztem korábban (természetesen csak legálisakra gondolok). Zsibbadt a szám, a kezeim, a lábam, néha ki is kellett nyitnom a szemem, és szemrevételeznem a környezetet, nehogy leszédüljek a labdáról. Kint már kivilágosodott és köd volt. Milyen jó, hogy nem süt a nap, gondoltam.

Valamikor még volt egy atrocitás, M. szólt, hogy szívják a vérét, hogy csináljon egy tízperces CTG-t. Nem értettem, miért kell, mert időnként meg-megnézte a baba szívhangját, de belementem (mert nem gyakoroltam eleget a nemet mondást…). Mondtam, hogy ülve nem lesz jó, mert akkor nem jönnek a fájások. Állva nem akartam, úgyhogy a fekvő helyzetet javasoltam. Rám is tette a nyavalyát, három-négy kontrakciót volt talán rajtam. A szünetek jól teltek így fekve, de a kontrakcióknál zavaró volt, hogy nem mozoghattam. Végül lekerült a masina, én pedig eldöntöttem magamban, hogy többet nem akarom ezt. Nem azért, mert annyira rossz volt, hanem mert a megakasztás veszélyét éreztem benne. Meg tompán morfondíroztam is, hogy ez is csak arra jó, hogy ha nem 100%-os, akkor be lehessen avatkozni, de minimum beszélni vagy gondolkodni róla.

A labdán úgy éreztem, hogy remekül haladnak a dolgok, amit M. is megerősített. Amúgy viszont baromira fájt, és nem tudtam, meddig bírom még. Egyszer még az is eszembe jutott, hogy mennyire meg is értem a császárt és EDÁ-t kívánókat, pont ezt úszhatják meg, rendkívül empatikussá váltam velük. Időnként úgy éreztem, kifejezetten a túlélésért küzdök. Kár, hogy így alakult, mert Reginával ez volt a legjobb része a szülésnek, biztonságos környezetbe süppedve, valami belső utazás féle, megváltozott tudatállapotban, ami ugyan fájt, és sokat panaszkodtam is, de valahogy elrepültek vele órák, és nagyon meglepődtem, amikor valaki szólt, hogy ha gondolom, akkor akár megpróbálhatnék tolni is, azt gondoltam: Máris? Ilyen gyorsan itt vagyunk? Ott a kitolási szak hossza miatt már nem voltam ilyen boldog, de az egy másik történet. Itt most nagyon vártam, hogy vége legyen.

Az időtényező itt is volt: a következő vizsgálat két óra múlva az előzőhöz képest. Kérdeztem M-et, hogy mikor lesz, azt mondta, még fél óra van hátra. Megint eszembe jutottak Ági szavai, hogy ha kimegy a férj valamiért, akkor ne mondja, hogy tíz perc múlva visszajön, mert bármilyen állapotban is fontos lesz, hogy tíz percet mondott. Ez nálam úgy csapódott le, hogy mérföldkővé, viszonyítási ponttá vált a vizsgálat várható ideje, amikorra produkálnom kell valamit. De nekem nem volt elég, hogy nagyobb tágulás legyen, én azt akartam, hogy azt mondja, hogy most már mindjárt jönnek a tolófájások, de amire még inkább „törekedtem”, hogy ne is kerülhessen már sor erre a vizsgálatra. Mindezt persze félig delíriumban sikerült így „átgondolnom”.

Úgyhogy próbáltam továbbra is átengedni magamon a fájdalmat, és ellazulni, amikor az kellett. Az ellazulás része jobban ment. Meglepetten úgy éreztem, mintha elindult volna a kisbaba lefelé, a labdán meg is kellett kicsit emelnem magam a férjem térdeire támaszkodva a kontrakciók alatt, mintha engedném, hogy lejjebb jöjjön. Borzasztó erős kakilási inger is jött, de még egy pár kontrakció erejéig töprengtem, kimenjek-e vécére. Végül persze mentem.

Ott viszont pánikba estem, féltem, nehogy az első tolófájással a vécébe pottyantsam a gyereket, de legalábbis ne induljon el ott úgy, egyedül. Óvatosan végeztem a dolgom, és gondoltam, ha elindul valami fájás, akkor kiabálok a férjemnek, aki szerintem az ajtó előtt várt, hogy küldje be M-et. Visszamenekültem a szobába, és továbbra is féltem, mert még mindig kakilni kellett, és nem akartam kimenni a vécére rettegni. Viszont pozíciót váltottam, az ágy elé térdeltem és rádőltem az ágyra pihenni. M. ajánlotta, hogy kényelmesebbé teszi, de nem akartam semmit. Aztán valahogy csak került szivacs a térdem alá és egy nagy párna az ágyra, amibe belefúrhattam a fejem (puszi, M.!). Meg masszírozta a vádlimat, az is nagyon jólesett.

És tényleg pihentem egy kicsit. Nem olvastam el végig a szülésről szóló könyvet, de eszembe jutott egy talán idevágó rész: Pihenj és légy hálás: arról ír, hogy ilyenkor lehet egy kis szünet, amikor a szülő nő felkészül a kitolásra. Nem volt azért elég hosszú pihenő, és jött is az első tolófájás, nagy erővel és feltartóztathatatlanul. Nem volt már kérdés a kakilás, mint probléma, megint csak befelé mosolyogva eszembe jutottak Ági szavai: a bábák egyik legfontosabb képessége a kaki ügyes eltávolítása.

Szóval nem törődtem már semmivel, csak üvöltöttem, ahogy kellett. M. szerintem szólt a dokinak, hogy jöjjön (vagy csak követte a hangokat), mert azt hiszem, megjelent, meg mások is talán, de nem érdekelt, nem néztem hátra, nem foglalkoztam semmivel. Korábban azt hittem, hogy számít, hogy ilyenkor bejönnek emberek, és tettünk is rá erőfeszítéseket M-mel, hogy nálunk kevesebben jöjjenek be, de szerencsésen, így háttal, tényleg mindegy volt, ki van még ott. A férjem a kezemet fogta, én pedig megint megijedtem, hogy nem fogom kibírni, illetve nem fogom sokáig bírni ezt. Reginával ugyanez másként volt: ott inkább rácsodálkoztam a tolófájások erejére, és inkább csodáltam ezt az erőt. Később viszont valóban kimerültem, és egy idő után tehetetlenül sodródtam.

A tolófájások borzasztó hosszúnak tűntek, mert amikor én már abbahagytam volna, akkor még mindig tolt és tolt valami belülről. Egyiknél, emlékszem, üvöltöttem is, hogy „Elég, elég, elég!”, meg „Pihenőt, pihenőt!” A pihenőidők nagyon jók voltak, de amikor éreztem az újabb ingert, mindig próbáltam volna elodázni, hogy „Jaj, még egy kis pihenőt, csak egy kicsit!” De nem sokat tehettem ellene. Jött és mindent vitt. Aztán pont, amikor „ráéreztem az ízére”, és rájöttem, hogy minden oké, ebből is ki fogok bírni, amennyit csak kell és nem is olyan rossz ez, akkor már feszített is a baba feje.

A gátamat kenegette M., fogta itt is, ott is, hallottam a doki hangját is. Azt mondták, hogy látják a baba fejét. Nagy nehezen kipukkadt a burok is. A következő tolófájásnál még jobban feszített, és olyan érzésem támadt, mintha beszorult volna a levegő, csak épp ott lent, rá is kérdeztem, hogy visszament-e a baba feje. Jól éreztem, mondták, hogy nem. Hátranyúlni nem volt erőm, pihentem, és próbáltam szaporábban venni a levegőt, mert ugye beszorult… A doki mondta, hogy a következőnél próbáljak lassítani, ne nyomjak rá, még a hangomat is mérsékeljem, mert a hanggal is erősebben fogok nyomni, inkább fújtassak, védjem a gátam. Próbáltam is jó gyerek módjára helytállni, fújtattam, de közben persze rányomtam egy kicsit, ebben a helyzetben elég kevéssé érdekelt, hogy mi lesz a gátammal, inkább a babát akartam kiszabadítani onnan. Úgyhogy ki is buggyant a teljes test. Nem is volt sok tolófájás, talán öt-hét (Reginánál több órányi szerepel az emlékeimben).

Nem is tudom, hogy hátranéztem-e, láttam-e akkor a babát, csak hallottam a hangját meg a férjem zihálását. Kész voltam. Kiadtam a legbelső mindenemet. Valaki szólt, hogy esetleg felfeküdnék-e az ágyra. Segítséggel ez sikerült is, a kisbaba sírt. Hamar kellett köldökzsinórt vágni a köldökvérlevétel miatt. Kérdezte Gabi, egy kedves szülésznő, hogy mekkorára is vágja, mert hogy hosszabbat szeretnénk, csak mutattam a kezemmel, hogy kb. mennyit. A férjem vágta el a zsinórt. A köldökzsinór olyan vaskosnak tűnt, úgy emlékszem, Regináé mintha fele ilyen vastag se lett volna.

A kisbaba sírt. Sírt a mellkasomon is kisebb szünetekkel. Ez is más volt, Regina csak szuszogott a rendkívül hosszú tortúra után és nézelődött. Ez a kis fiúcska meg csak egyre kiabált a meglehetősen erős hangján. Közben nagyon hamar megszületett a lepény is, megnézegettük azt is, M. mutatta a burkot is rajta. Volt valami kisebb gátsérülés, azt összeöltötte a doki. Most nem hősködtem, mint az első szülés után, amikor inkább nem kértem érzéstelenítőt (mert úgyis csakegy öltés kellett), úgyhogy kaptam. De nem hatott. Kaptam még. De úgy sem… Úgyhogy játszhattam a nyafogó hőst megint.

Gabi jelentette, hogy 9 óra 10-kor született meg a kisbaba. M. mondta, hogy magunkra hagynak, és majd megvizsgálják, megmérik később, amikor szólunk. Meg is beszéltük, hogy majd a férjem megy vele, én meg a szobánkba, az ágyba. A férjemnek mondtam, hogy ügyeljen, nehogy a szemébe cseppentsenek valamit. De lehet, felesleges volt aggódni, mert itt azt is megkérdezték, hogy lemoshatják-e a fenekét (jól lekakilt a kis aranyos) és majd felöltöztethetik-e.

És ott volt ő. Most is hiába kerestem magamban bármilyen érzést, nem találtam semmit, ahogy Reginánál sem. Az sokkal később jött akkor is. Csak ugyanúgy csodálkoztam, mint akkor, hogy honnan is került ide ez a kisbaba? Hihetetlen, csak ez járt a fejemben. Hihetetlen, hogy itt van, hihetetlen, hogy itt bent volt. Még mindig sokat sírdogált, mindaddig, amíg cicihez nem jutott, akkor aztán boldogan elfoglalta magát vele. Időnként én is elkezdtem sírni. Jó volt ott hármasban. Úgy éreztem, teljesebb lett a családunk.

Reginával délben értek oda a szüleim. Otthon még boldogan kiabált, hogy megszületett a kistestvérem, és hogy azt akarom, Peti legyen (a neve). Amikor meglátta a kisbabát, inkább megszeppent, és csak bámulta. Aztán simogatta, puszilgatta.

A kórházban egy napot töltöttünk, csak alá kellett írnunk, hogy vállaljuk a felelősséget, hogy a 28 órás babával eljövünk. Semmilyen akadályt nem gördítettek (szóbelit sem, pedig korábban ugyanez a doktornő mást mondott nekem, amikor elmentem hozzá megbeszélni). BCG-t sem kapott. A PKU-papírt elhoztuk. A kockázatokat leírták, aláírtuk. Korrekt volt ez is.

A kórházban eltöltött nap viszont nagyon zűrös, elfoglalt volt. A szoba egy kb. normál szállodai szoba saját fürdőszobával. Mindent adnak, ha nem hoztál (köntöst is, papucsot, hálóinget, betétet, eldobható bugyit, babának is mindent…), a szobához van „Ne zavarjanak!” és „Takarítást kérek!” tábla. Amíg ezt fel nem fedeztük, folyton jött valaki. Valószínűleg azért, mert tudták, keveset leszünk bent, ezért kicsit összezsúfolódott minden, meg rettenetesen körülugrálják szerintem a pácienseket.

Jött a marketinges, ajándékot hozott (minek?), meg felajánlott egy ajándék fotózást másnap reggelre. Ezért maradtunk másnapig, mert a kis album, amit mutatott, nagyon tetszett. Jött valaki más, hogy másnap reggel jön az anyakönyvvezető. Jött a csecsemős, hozott egy kiságyat, megmutatta a szereket, amelyeket használhatunk, majd elhozhatunk, ha akarunk (minden babaápoláshoz szükséges dolog ott volt). Jött egy másik nővér, hogy vehet-e vért a sarkából cukormérésre. Gondoltam, az csak ilyen lándzsás, miért ne, de sajnos, nyomni is kellett a kis sarkát. Állítólag alacsony volt az értéke, ezért jobban szopiztassam, négyóránként kellett volna újra mérni, de nem kértem több szúrást. Meg nem is kellett bíztatni a szopizásra. Neki biztos sokkal kevesebb tartaléka volt, már az első két nap alatt szétszedte a cicimet, a második nap végére már meg is jött a tejecske. Aztán jött a dietetikus(!), hogy egyeztesse az ebédet, vacsorát, reggelit. A kaja azért már nem volt olyan jó, de normális volt. Aztán még az ügyeletes nőgyógyász is bedugta a fejét, hogy van-e kérdésem, az új csecsemős megint, kaját hoztak, Reginát visszahozták a szüleim a játszóházból, szóval este nem volt erőnk problémázni, hogy hogyan is alszunk majd négyen az ágyban. Még elintéztük, hogy reggel ne hatkor, hanem nyolckor vegyenek tőlem vért (vérképet csináltak), amikor úgyis jön a reggeli. Reggel találkoztam az anyakönyvvezetővel, aki nagyon kedves volt, adott még pár napot, hogy e-mailen elküldjem a keresztnevet, mert egyszerűen nem volt időnk megbeszélni a férjemmel.

Kedves volt tőlük ez a körülugrálás, de nem volt rá szükségünk. Inkább csodálkozva néztük, hogy még hány embert fogunk látni… Meg örültünk, hogy úgyis mindjárt hazamegyünk. Biztos, aki bent van több napig egy első gyerekkel és unatkozik, neki jobban jön ki.

Mindent összevetve azt gondolom, hogy kórházban sokkal nehezebb jól szülni. Átlagos körülmények között különösen az lehet. De még az én nagyon-nagyon szerencsés összeállításomban is kellett hozzá sok szerencse is. A leírásomból meg mindenki döntse el, hogy ő maga elégedett lenne-e egy ilyen szüléssel. Ha még lesz kisbabánk, otthon szeretném megszülni.

Szerencsés vagyok, mert mindkét szülésemnél sikerült elérnem az előzetesen vágyott céljaimat. Reginánál a legfontosabb vágyam az volt, hogy sikerüljön otthon. Sikerült, bár sokáig kudarcként éltem meg, hogy Regina végül csak némi segítséggel tudott kibújni. Második szülésnél a korábbi „hiányok” pótlására vágytam: hogy érezzem, ahogy lejön, mozog bennem a kisbaba a születése közben, és hogy sikerüljön magamtól megszülni, kitolni őt. Az, hogy rendesen, több részletben jött ki ez a baba, az már csak hab a tortán. Meg az, hogy most „kénytelen” voltam jobban támaszkodni a férjemre, mint Reginánál, így neki külön el tudtam mondani, hogy mennyire fontos volt a segítsége és hogy ott volt velem.

Hálás vagyok a sorsomnak és az embereknek, akik ott voltak velem személyesen vagy lélekben.

F. Á.

Nagytestvér, otthon >