igaz történetek szülésről, születésről

1584. nap: Hatalmi harc (Miki születése)

Megjelent: 2015. febr. 5.

Jó sokat agyaltam, hol, hogyan kéne születnie kései első kisfiunknak, friss budapesti lakosként nem volt fix nőgyógyászom (azóta sincs). Túl voltunk egy vetélésen, ez a terhesség is korai vérzéssel-görcsökkel kezdődött, szerencsére olyan ügyeleteshez kerültem, aki komolyan vett, írt gyógyszert, meg táppénzre küldött, így a 12. hétig feküdtem, és utána már nem mentem vissza dolgozni.

Több kanyar és izgalom (pozitív Down-becslés és nőgyógyászi nyomás, hogy bizony nagyon kell az az aminocentézis, ha az ő felesége lennék, nem hagyná, orvosváltás) után az I. kórházat választottam. Amennyire tudtam, utánajártam a neten, hol lehetne többé-kevésbé természetes módon szülni. Otthonszülés nem jött szóba, hiába tartottam elméletben nagyra, magamnak nem tudtam elképzelni. És akkor még kellett egy doki, leginkább csak azért, hogy legyen kötődésem a kórházhoz, biztosan ne hajtsanak el.

Végül az orvos (R. doktor) bizonyult a jobb választásnak, nem a kórház. Csak egy baj volt: a terminusom augusztus nyolcadika, ő meg egész júliusban, vagyis a finisben, szabin. Végig lelkiismeretes volt, bírtam a humorát, felhívhattam, ha aggódtam, és a szülésről is biztatókat mondott, bár akkor már láttam, hogy nem olyan szívvel-lélekkel „alter” doki, de mondjuk úgy, hogy rugalmas. És nem közölte a tarifáját, nekem ez is fontos volt, rosszul vagyok a szabott áraktól. Vagy akkor még rosszul voltam. És nem ismertem még a „nagy” neveket abban a kórházban (sem).

A végére nagyon nagy lett a hasam, iszonyú kánikula volt, plusz az éjjel-nappali 45 percenkénti pisi… alig aludtam valamit, közben meg szurkoltam, hogy R. jöjjön vissza a szabijáról, ne ügyeletessel kelljen szülnöm. Járkáltam éjjel a lakásban, hol itt, hol ott tettem le magam, ahol kicsit hűvösebbet éreztem. Augusztus harmadikán, hétfőn reggel hívhattam először a dokit.

Harmadikán, hétfőn reggel egyszer csak pukk, folyni kezdett a víz. Nem volt kérdés, hogy ez mi, annyi volt, és olyan hirtelen jött. Nem is értem, a férjem hogy ébredt fel arra, hogy hívtam, mert amúgy ha egyszer elalszik… Jött, elkértem a szívhanghallgatót, nem mertem addig megmozdulni, felállni, hogy ez a sok víz ki ne sodorja a köldökzsinórt. Szép, masszív szívritmusa volt.

Hány óra, kérdeztem. Negyed nyolc, mondja. Jó, akkor szólok a dokinak. Felhívtam, szegény kómásan szólt bele, hogy mit is kell ilyenkor csinálni… ha jól mozog, ráérek taxizni, pakolászni, kényelmesen bemenni, ne hívjak mentőt (autónk nincs). Mondtam, hogy nem mozog, de ráhallgattam, jól van. Oké, akkor bent találkozunk, jön ő is. Miután letettem, derült ki, hogy még csak negyed hat van. Szegény doki, jó kis első munkanap.

Végül mégis mentőt hívtunk, nagyon folyt a víz, minden lépésre egy jó adag, nem volt kedvem taxiban mentegetőzni, feszengeni, aztán a kórházban egyedül botorkálni ezzel a patakkal. A mentőápoló szintén első munkanapos volt, de életében első. Olyan pánikban volt, azt hitte, menten megszülök, én meg nyugtatgattam, hogy jól vagyok, semmi fájásom nincs, ne aggódjon, tudok menni, nem kell lefeküdnöm stb.

Végig szirénával mentünk, ami azért vicces, vagy inkább szomorú, mert csomószor ragadtunk a forgalomba, nem nagyon akartak elengedni. Persze én nem voltam sürgős, de végig az járt a fejemben, hogy ha most itt gyorsan kéne kórházba jutnia valakinek, hát megszívta a hétfő reggeli csúcsban…

Megérkeztünk, felvétel. Már nem emlékszem a centikre, de talán max. egy centi vagy egy ujj volt a tágulás, és ez így is maradt aztán egész estig.

Nekem akkor jutott eszembe, hogy te jó ég, kilencre jönnének ablakot cserélni a hálónkban, felhívtam a szakit, hogy akkor talán ma mégse. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva – oké, akkor már régen simán otthon leszünk, jöhetnek. Gyorsan kiderült, hogy itt egyhamar nem lesz baba, G-t hazaküldték. Újabb telefon, hogy mégis jöhetnének ablakozni, de addigra már átszervezték a napjukat – na, jó, nem dől össze a világ.

A vajúdó… ötágyas kórterem, minden ágyon egy kedves fiatal nő, az éjszaka folyamán elfolyt magzatvízzel. Valahogy „mindenki” így került be aznap, később tudtam meg, front jött. Beszélgettünk, legalábbis próbáltunk, végül is voltak közös pontok, de persze semmi nem volt az igazi, utólag visszagondolva nyilván mindenki mindenkit feszélyezett. Így vállaltam az I-t, tudtam a közös vajúdóról, de sose vajúdtam még, ugye, mit tudhattam, hogy fog majd működni. Mindenesetre amennyire lehetett, próbáltam függetlenedni, kimentem a nagy teraszra, járkáltam a folyosón, vártam, hogy legyen „valami”, néha hívtak, néha én telefonáltam.

Olvasni vagy ilyesmit véletlen se tudtam, főleg hogy már akkor alig tudtam mást, mint állni, esetleg még fél fenékkel ülni, a gátamra már akkor se kívánkozott a súlyom, és az ágy meg… az egész kórházi létben az ágyak akasztottak ki legjobban. A sima kórházi ágy ugye marha magas, még így egyben is alig tudtam le-fel mászni rá, viszont puha és instabil érzés feküdni rajta, szóval kellett a francnak, max. támaszkodni volt jó.

Dél körül kezdődtek hét-nyolc-öt-ilyesmi percenként valamilyen kellemetlen, szorító fájások, onnantól már lefekvésről szó nem lehetett, mert fekve sokkal fájdalmasabb volt. Jöttem-mentem, örültem a fájásoknak, próbáltam nyugodtakat lélegezni, nagyon büszke voltam, hogy nekem már fájásaim vannak, bibi.

Közben visszajött G., leülhetett a szülészet folyosója előtti kb. háromszor három négyzetméteres zugban, ahol két pad állt. Hozott magának újságokat, én meg néha kijárogattam hozzá. Mindig volt ott még más is, más kismamák férjei, de volt vagy két óra, amikor inkább egyáltalán nem mentem ki, mert valakinek a két év körüli gyereke is ott nyűglődött, ráadásul az volt a benyomásom, hogy több felnőtt is tartozik a pereputtyhoz. Fel nem foghatom, minek ilyen helyre gyereket hozni, vagy ha már igen, akkor miért nem ment le vele valaki sétálni…

Közben a többi lánynak is lettek fájásaik, és akkor kezdett nekem gyanús lenni, hogy valami nem stimmel az enyéimmel, amikor láttam a hideg verítékes, falfehér arcokat egy-két óra ilyen fájogatás után: én közel sem voltam ennyire rosszul, csak egyre fáradtabb fizikailag. Meg G. toporgása is zavart, az, hogy tudtam, feleslegesnek és kényelmetlenül érzi magát.

Lassan elkezdtek cserélődni a nők körülöttem, de az újakról már csak nagyon halvány emlékeim vannak, kivéve egy estefelé érkezett, félig francia-félig magyar lányról, aki kevésbé volt visszafogott, mint a többiek, naiv volt és beszédes, de engem már nagyon zavart, az idegeim addigra eléggé szétcincálódtak, nem volt már kedvem újabb nők nevét és történeteit megtudni…

A doki napközben rám-rám nézett, amúgy egész nap az ultrahangvizsgálóban helyettesített, a fél kórház ugye szabin. Összesen így volt vagy három-négy hüvelyi vizsgálat a nap folyamán, mindig ugyanazzal az eredménnyel. Néha egy-egy NST, ami egy idő után elkezdett olyan hetvenes fájásokat mutatni, én ennek is nagyon örültem. Az ügyeletes szülésznők persze csóválták a fejüket, hogy nem lesz ez így jó. Most már tudom, hogy az idő előtti burokrepesztés után ennyivel hatékony fájásokat várni elég badarság, hüvelyi vizsgálatot végezni még nagyobb, de akkor, hiába hittem magam jól tájékozottnak, azt hittem, ez a dolgok rendes menete, és velem van a baj, nem működnek rendesen a hormonjaim stb. Utólag már nem tudhatom meg, hogy ha mások a körülmények, hogy alakul…

Valahogy este hat körül a doki magánrendelni indult. Mielőtt elment, megvizsgált, mondta, hogy bármi van, hívjam, de hát nem volt ugye semmi. Közben műszakváltás, jött az ügyeletes szülésznő. Gondoltam, vele már kihúzzuk a szülésig, hát szépen bemutatkoztam, igyekeztem barátságos lenni, de ez a nő furcsa jószág volt, katonás, pergő beszédstílussal, olyan megmondóember… A fájásaimra közölte, hogy nulla, semmi, csak arra reagál a méhem, hogy a gyerekem „belerúg a jó anyjába”, és ez így nem mehet tovább.

Nyolc körül megjött a doki, újabb vizsgálat, mondta, hogy szülőszoba, és sajnos oxitocin, mert nem haladunk sehova. Együtt érzett, javasolt, engedélyt kért, én meg nem tiltakoztam, beláttam, hogy nem haladunk. Míg becuccoltunk a szülőszobába, a „drága” szülésznő tajtékozva és fontoskodva mesélte, hogy most esett be egy pár az utcáról szülni, minden papír nélkül, hát mit képzel az ilyen, ő bizony hazazavarta az apukát a kiskönyvért, satöbbi. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a többi szülőszobában meg majd rólunk hinti az infót… egyre „rokonszenvesebb” lett a nő. Neki is első munkanapja lehetett, mert bemutatkozott ő is a dokinak, és felajánlotta, hogy tegeződjenek.

Az oxi bekötésekor rám kötötték ugye a CTG-t is. Kértem, hogy ne fektessenek le, nem bírok fekve létezni, az nagyon rossz nekem, de mondták, hogy muszáj, az a protokoll. Némi huzavona után felmásztam az ágyra. Édes istenem, az a szülőágy… tökéletes jelképe az egész kórházi szüléses vircsaftnak. Nekem semmi, de semmi jó nincs benne, a műbőr bevonaton egy nylon, azon vagy három garnitúra ágynemű, az egész keskeny és kemény, minden szétcsúszik alattam, sehol nem tudok szilárd pontot találni rajta, úgy érzem, lebegek a levegőben, iszonyat.

Örökké hálás leszek a fiamnak, hogy azon a ponton, az egész történetben akkor egyszer, leesett a szívhangja. Hopphopp, semmi gond, üljek fel, másszak le gyorsan, oké, állhatok, ülhetek, járkálhatok, amit csak a zsinórok engednek. Ahogy felálltam, egyből minden helyreállt.

Látszott, hogy nincs gyakorlatuk ebben a pórázas sétában, úgy kellett kitapasztalni, meddig engednek a vezetékek, hogy jutok át az ágy túloldalára, de én elégedett voltam az „eredménnyel”, úgy éreztem, börtönből engedtek ki, amikor leszállhattam, óriási szabadságnak éltem meg a másfél méteres kört, amiben mozoghattam. A szülőszobában leülni egyetlen székre lehetett, a doki fa forgószékére, azt én szépen kisajátítottam, ez jó volt, kemény, stabil, de egyben mozoghattam is vele, lehetett kicsit hintázni rajta körbe-körbe.

És az oxitól a fájások is elkezdődtek szépen lassan, meg persze fáradtam is már nagyon, egyre nehezebben viseltem, hát nyögdécseltem közben. G. nagyon nagyvonalú volt, támasztott, simogatott, nem vonta kétségbe az érzéseimet, nem beszélt hülyeségeket, nem is gondoltam, hogy ennyire jól fog „működni”, pedig nem mondhatom, hogy nagyon „felkészítettem”.

A szülésznő innentől még kétszer jött be, mindkétszer ledorongolt. Már nem emlékszem a szavaira, de az volt a lényeg, hogy ne hisztizzek, nem fáj az annyira. Mert ő már csak tudta. A második alkalommal mondtam neki, hogy drága Terka, menjen ki innen, és ne is jöjjön többet, a két férfi tapintatosabb, mint maga. Kb. ez volt az egyetlen mozzanat, ahol képes voltam kiállni magamért, de ezt a nőt nem bírtam volna többször elviselni. Nem is jött, hajnalban láttam legközelebb.

Doki jött-ment, gyakran benézett, beszélgetett kicsit, ő is fáradt már. Amin utólag más is megdöbbent: hogy hajlandó volt állva megvizsgálni többször is, nem fektetett vissza jó ideig az ágyra, szépen leguggolt elém, úgy nézte, mi az ábra, hagyott mozogni, állni. Haladtunk, lassan, de haladtunk, nem emlékszem már az adatokra, meg az órákra, de nem az eltelt évek miatt, ezek elég gyorsan összefolytak már utólag. Nézte a papírt, amit a gép gyártott (hajnalig többméternyi papírkupac keletkezett a földön), de engem már nem érdekelt különösebben, és G. meséli, hogy néha állított az oxi cseppszámán, de egy idő után már úgy, hogy összekacsintott vele, abban az értelemben, hogy nekem egy szót se. Egyszer mondott egy olyat, hogy „tízre baba lesz”, de ezeket a mondatokat már nagyon jól ismertem az elolvasott millió szüléstörténetből, szóval örültem neki, de nem vettem készpénznek. Töltögette a papírokat, mindent ki is állított harmadikára, de a kisfiam másképp gondolta…

Egyszer csak, fogalmam sincs, hánykor, megkért, hogy most fel kéne feküdni mégis, hogy korrektül meg tudjon vizsgálni. Nagy nehezen felmásztam, pedig éreztem, hogy onnan már nem jövök le egyben. Nem, nem megyek fel még egyszer egy olyan ágyra szülni. Mindenesetre jött a „kedvenc” mondatom: „Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy szülünk?” (Mert eddig mit csináltunk…?) Teljes tágulás, azt mondja, nincs semmi téraránytalanság (a műtött csípőm miatt ez elvileg kérdéses lehetett), beilleszkedett a feje, próbáljunk nyomni.

Nyomni? Hogy? Izomból? Mert nekem aztán egy gramm tolófájásom nem volt. Fájt már minden, az egész alsó felemet az aranyeremmel meg a meszes csípőimmel egy sajgó tömbnek éreztem, de azt az ellenállhatatlan, elsöprő erejű, satöbbi nyomási kényszer, hát abból a világon semmit nem éreztem. Nem tudom már meg azt sem, hogy ha innen hagynak még egy kis időt, vajon megjöttek volna-e a tolók. A két pasi a két oldalamra, doki vezényli a hanyattfekvős-hiperterpeszes pózt. Mondom, hogy nem jó így nekem, nem stabil, kizárt, hogy így erőből tudnék nyomni. Támaszkodjak nyugodtan nekik, ők tartják a lábamat. De én meg csak azt éreztem, hogy nem, nem jó, ha úgy istenigazából nekiveselkedem, egyszerűen szétrúgom őket kétfelé. Másrészt nekiveselkedésről annyira nem is volt szó, iszonyatosan kimerültem már. Arra nem nagyon figyelt senki, hogy egyek, igyak… én sem.

Nem tudom, mennyi próbálkozás után hirtelen tele lett a szoba, ágy szétkap, láb az égbe… szintén ismerős momentum a szüléstörikből, helyben vagyunk, mondom. Idegen doki a balomra, tudom, hogy ő fogja kikönyökölni a babát belőlem. Mondogatom a babámnak magamban, hogy ne haragudjon, nem tudom megvédeni ettől, hagyja magát, hamarabb túl leszünk rajta. A dokinak meg, meg csak úgy magamnak, mert többet már nem bírok mondani, mondom, hogy fáááj, fááj, nyöszörgök, csak én tudom, hogy azt akarom mondani, ne bántsanak, hagyjanak egy kicsit pihenni, fog ez menni, nem mindegy már, hogy húsz vagy huszonegy óra telt el a burokrepedés óta, ne, ne akarják, hogy tolófájás nélkül kitoljam a gyereket.

A mellettem álló drabáldoki a köldökömet masszírozza, így akar fájást provokálni, vagy mi? És néha közli, hogy na, most van fájás, most nyomjak. Próbálok. De ne kiabáljak közben, mert arra megy el az erőm. Ez hülye, látott ez már teniszmeccset vagy kalapácsvetőt valaha…? De nem vitatkozom. Nem is kiabálok, csak a végén a maradék levegőt nyögöm ki magamból, hagyjon már, minek szekál még ezzel is… Eközben a lábam közül a saját dokim könyörög, hogy csak akkor nyomjak, ha fájás van. Ja, hát neki kell a végén mindent összefoldozni. Fájás meg nuku.

Na, most akkor nyomjak, vagy ne… tudom, hogy itt egy brancson belüli hatalmi harc áldozata is vagyok egyben, a mellettem álló doki főorvos (sokáig azt hiszem, hogy a prof maga, láttam korábban többször a szobájából kijönni), a dokim nem vitatkozik vele, hogy ne nyomasson erőszakosan, engem próbál szabotázsra rávenni, én meg nem tudom, hogy most szabotáljak vagy nyomjak…

Egyszer arra eszmélek, hogy jé, én a Balcsin járok, de jó, aztán visszazökkenek, bakker, szülőszoba, még mindig itt vagyok??? Ezt nem hiszem el… Közben fejben már többször ott tartok, hogy szólok, lássák be, így nem megy, én nem bánom, legyen császár, nem lesz így jó a babának se, én sem bírok többet… nem mondom ki, de utólag meglep, biztos voltam benne, hogy mondtam.

Végül R. bejelentette, hogy nincs mese, vákuum kell, „dől az oxitocin, nem adhatunk többet anélkül, hogy bajt csinálnánk” (így, intézményes-fejedelmi többesben) – még egy kicsit nagyobb tolongás és izgalom, de én már nagyjából megnyugodtam, „oké, úgysem megy ez másképp, doktor úr, magáé a pálya”. Már végképp elvesztettem a fonalat, G. sem ad biztonságot, ő is valahogy beolvad a szülőszobai férfiak csapatába, de mégis jó, hogy ott van. Nagyon nem voltam már magamnál. Egyszer megkérdeztem, hogy akkor én most toljak vagy ne… Persze, segítsen, segítsen. Segítek…

Doki: „Ne haragudjon, mégis lesz egy kis gátmetszése.” Hah, atyám, kit érdekel már, úgysem érzek semmit, az egész csak egy eszméletlen fájdalom, hogy még vág is, hát tessék, csak legyen már vége, jöjjön már ki a baba, iszonyatosan féltem már. (Közben valahol érzékelem, hogy végig bika jók a szívhangjai, szóval tőle akár lehetett volna talán várni is.) Megint halucinálok: hallom, hogy valaki azt mondja, eltörött a koponya. Furcsa, hogy nem esem kétségbe, nem kezdek el kiabálni, azt hiszem, addigra végképp megadtam magam.

Nem sokkal később G. mondja boldogan, hogy „Már kint a feje, kint van a feje, hallod?” De már ennek se örültem, nekem még nem volt vége, tudnom kellett, hogy jól van, mit kezdjek vele, hogy kint van a feje, ha egyszer eltört? Aztán látom, csak látom, mert érezni már semmit nem érzek lent külön, hogy kicsúszik, nagyon-nagyon piros és óriási. El is viszik gyorsan.

Érzékelem, hogy a doki baromira örül, mindenki átpattan a csecsemős asztalhoz, eddig nem is vettem észre, hogy a nővérek is ott ácsorognak, pedig nyilván ott voltak, atyám, hányan lehettünk! Mindenki ott tolong körülötte, én alig látom, ügyködnek rajta, de már nincs pánik, nekem meg végre nem fáj, el se hiszem. Semmi eufória, csak örülök, hogy nem fáj, hogy kint van, hogy él, nem hisztiznek körülötte, biztos nincs nagy baja.

X. fényképez, végül a doki jön oda először, azt mondja, a szonográfus jól félremért valamit, picike a baba – de kedvesen mondja, látom, örül, hogy itt van, milyen édes picike. Amit felfogok aztán, hogy mérik, diktálják: négyezer-harminchét, ötvennyolc centi. Így is rögzül a fejemben, az SMS-ekben is 4037 grammot írok aztán, pedig hét grammot nem is mérnek meg, tízesével mérik. Kerek négy kiló volt, 37 a fejkörfogata.

Egyszer csak eszembe jut megkérdezni, mikor bújt ki, nézte valaki? Nulla negyvenegy. Minden papírt át kell javítani negyedikére…

A fénygép órája szerint végül negyed óra múlva kapom meg az állig bebugyolált, 8/10-es Apgarral született gyereket, másfél percre. Szagolgatom, nem nagyon hiszem, vigasztalom, hogy itt vagyok, és most már itt leszek, megnyugtatnak, hogy az arca csak megzúzódott kicsit, azért lila, oké. De már ki is kapják a kezemből, még dolgunk van. Elviszik. Gondolom, mindjárt vissza is hozzák, ezt is így olvastam.

Jön a doki, felbukkan újra a katonás szülésznő is, hogy akkor itt lenne még a lepény. Ja… a lepény, tényleg. Nem kellett vele vacakolni, addigra már levált, nem is tudom, toltam-e, vagy csak kicsusszant magától, mindenesetre jó nagyot placcsant, kis híján leesett a tálcáról, amit aláraktak, akkora volt. Ép.

Doki sóhajtva nekiül a varrásnak „mint ahová bevágtak egy kézigránátot” mondja. Kellene nekem az Emese, mondja. Nem tudom, miért nem az ügyeletes szülésznő asszisztál, de örülök, hogy nem kell látnom. Végre egy normális nő, Emese szőke, törékeny, halk szavú, kedves, míg a fém izéket adogatja, beszél hozzám, hogy igyak majd sok céklalét, meg legalább négy liter vizet, sok vért vesztettem, satöbbi. Annyira jólesik az egész jelenléte! Közben megtudom, hogy minden végigrepedt, fel, a méhszájig. Méhem marad? Kérdem rezignáltan. Jaj, ne is mondjon ilyet, botránkozik meg a doki, nincs semmi baj, szépen meg fog gyógyulni.

Kb. itt jutok arra a gondolatra, hogy nem baj, legközelebb több szerencsém lesz, meg okosabb is leszek. Nem is a szülés fáj, nem az, hogy így alakult, mert ez csak egy szokványos kórházsztori. De innentől semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna, nem hozták vissza Mikit, abban az órában sem, amikor már összevarrtak és csak pihegtünk, hiába kértem minden arra járót.

Hajnal három körül tolnak át végül az osztályra (előtte Terka még megkatéterez, mert valahogy a parancsára nem megy a pisilés, nem is tudom mellesleg, mikor ittam utoljára). Áttolnak az osztályra, egyedül vagyok egy háromágyas szobában, valamiért nincs tömeg, G. maradhat még, ha van kedve. Mondom neki, hogy szerezze meg a gyereket, addig innen nem megy sehová. Nem is értem, miért nem mozdul, habozik, mondom, akkor én megyek. De nem tudok felállni, elszédülök.

Csak ráveszi magát, elindul a nagy ismeretlenbe, és visszajön a kiskocsival, benne a gyönyörű, óriási, kerek gyerekem, már teljes bódulatban. Próbálom cicire tenni, de nem megy, már mélyen alszik. Istenem, vajon hogy töltötte az első két óráját? Nem merem magam mellett tartani, az ágy sem falnál van, én sem vagyok magamnál, meg akkor amúgy is nagyon halvány fogalmaim vannak még a kötődésről – félóra múlva visszaküldöm. Leginkább szoptatni akartam, nagyon.

Öt napot töltöttünk bent, azt sem tudom már meg, hogy tényleg olyan súlyos volt a sárgasága, meg a Coli-fertőzése, ami indokolta ezt a hosszú időt, vagy csak a szokatlan pangás miatt kellett ott lennünk, hogy ne álljanak üresen az ágyak. (A záró szerint antibiotikum-védelemben szültem, tudtommal semmi mást nem kaptam az infúzióban, csak oxit, így Miki rögtön antibiotikummal kezdte az életét.)

Én három nap után összeomlok, ahogy látom, hogy felejti el az első napokban még működő szopási tudományát, haza akarok menni, hogy majd ott jobb lesz, a neonatológus többször végigüvölti velem a folyosót – de ez már egy másik történet.

Soha nem tudtam visszatanítani neki a szopást, itthon két hónap masszív fizikai fájdalom és mentális beszámíthatatlanság jön, nem is tudom, anyukám meg a férjem hogy bírták ki. Napi hét-nyolc óra fejés-sterilizálás, kézbe venni Mikit alig jut időm, teljes K. O., rendszeres éjjeli halucinációk, küzdelem a tejért, hogy ha nem szopik, legalább anyatejet kapjon. Lelkifurdalás, hogy nem szopik, lelkifurdalás, hogy nincs eleget testközelben, hogy hisztis az anyja…

Onnantól kezdünk egyenesbe jönni és egymásra találni, hogy végre rájövök, kell egy hordozókendő, és az első béna, elől keresztben rögtön bealszik két órára. Nem is tudom, hova jutunk, ha nincs a hordozás, aztán az együtt alvás, aztán szépen a többi.

Ma van a terminusom Miki tesójával. Úgy választottam kórházat és szülésznőt, hogy ennek a gyereknek szopnia kell, mert még egyszer egy évig nem fogok tudni fejni. Nem bízom magamban eléggé az otthonszüléshez. G. sem, pedig elvben nagyon támogató, de ő is úgy élte meg a szülést, hogy nem vagyunk „kompetensek” (nem tudom, talán ezt még jobban meg kellene fogalmaznom).

Elsősorban azt szeretném, hogy a születés UTÁN végre történjenek JÓL a dolgok. Bónusznak szeretnék egy gyógyító szülést magamnak, és az ő érdekeit szolgálót a babának. Talán így elhiszem, hogy tudok szülni, és harmadjára már olyan lesz, ahogy igazán szeretném. Nem állítom, hogy minden lehetőt megtettem érte, csak amennyi telt tőlem. Félek is, meg bizakodó is vagyok. Hiszem, hogy jár nekünk egy jó szülés.

K. M.

Ági > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.