igaz történetek szülésről, születésről

1905. nap: Na, majd talán most! (Luca születése)

1905. nap: Na, majd talán most! (Luca születése)

Hamar kiderült, hogy úton van a kistesó, így is terveztük, ne legyen nagy a korkülönbség.

A császáros előzmény miatt mindenképpen szerettem volna olyan orvost, aki támogat a normál, hüvelyi szülésben. A régi orvosom partnernek bizonyult ebben, így nála maradtam.

A babavárás gondtalan volt, bár kissé strapás, lévén az elsőszülött is még apróka, de boldogan vártuk a kistestvért.

Pár alkalommal eljutottam egy klinikai pszichológushoz, átbeszélni a császárt, a miérteket és a hogyanokat. Jó volt, nagyon jó. Beszélgettem erről másokkal is, de szakemberrel azért más.

Folytattam a felkészülést, testben is, lélekben is, ha időm engedte (gyerkőc alvásideje), jógáztam, olvastam, lazítottam.

Ahogy közeledett a kiírt dátum, választottam szülésznőt, szimpatikus volt.

Az orvossal átbeszéltük többször a forgatókönyvet, tudta, szeretném a normál szülést.

Folyamatosan az éreztem, a kislányunk hamarabb fog megszületni. De ő csak nem akart elindulni, hiába, na. Kicsit elkezdtem izgulni, mi lesz, ha indítani kell… na, azt nem akartam.

Szerencsére nem kellett, pár nappal előtte elindult. Persze a doktor most is megpiszkálta a burkot, „hátha” felkiáltással. És most is fájt… de aznap éjjel elkezdtem érezni a jóslókat, amik aztán szépen rendeződtek, tágulási vérzés is volt, nyákdugódarabkák, örültem, örömmel ébresztettem a férjemet, indulhatunk. Anyukám maradt otthon gyermekvigyázónak, a kisfiút még megpuszilgattam álmában.

A kórház előtt még korzóztunk jó másfél órát, biztos, ami biztos alapon, nehogy téves riasztás legyen.

Hajnal ötkor mentünk be, nem nagyon örültek. Mikor megvizsgáltak és közölték, hogy kétujjnyi (nagyjából „ez elég harmatos” arckifejezéssel), csalódott lettem és gondoltam, hátha meglóghatok. Hát nem engedtek.

CTG-re kötöztek és egy órát mondtak, lett belőle másfél. Néha vizsgáltak, ami nagyon-nagyon fájt, a fájások ellenben szépen ritkultak, pfff, remek. Orvost, szülésznőt majd ők értesítik, ha itt az ideje. Fogcsikorgatás.

Szerencsére váltás után egy nagyon rendes szülésznő került hozzám, aki próbált lelket önteni belém a maga módján, helyre tett, azt mondta: szépen haladok, csak türelem.

Megjött a saját szülésznőm, igazából mindegy volt, ugyanúgy fájt, akárki vizsgált, egyedül a máik szülésznőn éreztem empátiát…

Ekkora kezdett végre beindulni, sokasodtak, erősödtek a fájások, jó volt, de közben nagyon fájt.

Orvosom befutott, javasolt egy burokrepesztést, onnan félóra volt, amíg megérkeztek a tolófájások. Ekkor gyorsan feltereltek az ágyra (eddig álldigáltam, támaszkodtam), gyorsan magyaráztak, és én kezdtem azt érezni, hogy egy robot vagyok, akinek engedelmeskednie kell, hogyha azt szeretném, hogy megszülessen a babám… Szóval fogtam, nyomtam, visszafogtam, amikor kellett, nagyon nem éreztem, mit kéne és jól csinálom-e.

De egy ponton, amikor elmaradt a vezénylés, egyszerűen éreztem, hogy csúszik kifelé a babám. Nem nyomtam, semmit se csináltam. Ez maga volt a csoda!

Ezután volt minden, hasba könyöklés (amiről azt hittem, császáros hegnél tilos), meg is ijedtem, baj van. Nem volt. Csak siettetni szerették volna, hogy ne legyen baj. Gátmetszés. „Azért jóval kisebb heg, lássuk be, ugye?” – mondta az orvosom. Iigen…

De megszületett! Kibújt, a maga tökéletességében! Egy újabb kis csoda. A mi kis csodánk.

Legközelebb (remélem, lesz legközelebb!), tényleg háborítatlan szülést szeretnék, ebben bízom és imádkozom.

D. V.

Isti > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.