igaz történetek szülésről, születésről

902. nap: A második szülésem: Virágvasárnap éjjel (Lelle)

Megjelent: 2013. márc. 25.

Amikor Lelle megfogant, még szoptattam a kisfiamat, és menstruációm sem volt még, én mégis éreztem már az elején, hogy ott van. Sajnos, ez nem az a lelki megérzés volt, hanem nagyon is testi. Irigylem azokat, akik pár hónapig észre sem veszik, hogy várandósak, én sajnos szinte az összes fizikai tünetet produkálom: émelygés, hányinger, szédelgés, szurkáló érzések a hasban, undorodás különböző szagoktól, mellfeszülés. Lelkileg viszont annál jobban voltam, nagyon örültem, hogy jön a kistesó.

Az első szülésem után még úgy gondoltam, hogy a következő gyerekemet majd valami sokkal bababarátabb kórházban fogom szülni, ahol majd biztosan nem viszik el tőlem (még mindig nagyon kis naiv voltam). A férjem mondta azt, hogy a következőt otthon szüljük, én erre azt válaszoltam, hogy „Peeersze, hogyne.” De azért elkezdtem utána olvasgatni a témának, és egyre jobban megtetszett a dolog. Annyira egyértelmű volt, világos és magától értetődő, hogy nem is értettem, miért nem nekem jutott ez eszembe először. Már csak meg kellett találni a megfelelő segítséget. Ági nevét már hallottam, mert az egyik főiskolás évfolyamtársam is vele szült.

Körülbelül félidős lehettem, amikor betoppantam az információs hetükre. Az hagyján, hogy a kórházi szülésfelkészítő szakmailag meg sem közelítette ezt, de maga a légkör… Mintha hazaérkeztem volna. Körös-körül kedves, barátságos és nyílt emberek, akik nem ítélkeztek mások felett, hasonló gondolkodásúak, mint mi vagyunk, és nem mondták meg, mit kellene tennem. Itt nem néztek hülyének, nem lógtam ki a sorból, végre megértettek. Bár szomorú, hogy mi vagyunk a kisebbség. Mintha a feje tetejére állt volna a világ.

Az információs hét végén nem volt több kérdés, éreztem, tudtam, hogy otthon lesz a legjobb nekünk, kórházban nem éreztem volna biztonságban magam. Hogy miért nem? Mert a mai hazai kórházi gyakorlat elavult, tudományosan megalapozatlan, és ezért ártalmas és veszélyes. És ezt már nagyon sok, nálunk fejlettebb országban tudják, és nem is így csinálják. Nálunk vajon miért nem akarják tudni!?

De nem ezért szültem otthon, hanem mert azzal a tudással, ami az elmúlt időszakban rám ragadt, már nem tehettem másképp, nem fordulhattam szembe a meggyőződésemmel. És mert (bár sokan azt mondták az otthonszülésem után, hogy bátor vagyok) gyáva voltam, gyáva lettem volna szembeszállni a tekintélyes doktor urakkal, ha valami nekem nem tetsző dolgot akartak volna művelni velem. De ha lett volna is bátorságom, a szülés nem éppen a harc ideje. És otthon azért is éreztem magam biztonságban, mert olyan ember lehetett velem, aki szakmailag legalább olyan jó (bár szerintem jobb), mint a legtöbb kórházi orvos. És, ahogy megismertem, bátran rá mertem bízni magam, nem volt bennem semmi félelem. Találtam egy kedves doulát is a közelben, aki már első találkozásunkkor nagyon szimpatikus volt.

Az egyetlen, ami még aggasztott, hogy épp akkor költöztünk föl Pest mellé, és albérletben laktunk. Nem szerettem volna a tulajék tudta nélkül ott szülni, de féltem a reakciójuktól. Így hát megkérdeztem őket, de szerencsére, nem látták semmi akadályát, bár ők nem tennék a helyemben, de… Nekem ennyi elég volt. Megkönnyebbültem.

Most már csak azon aggódtam, hogy a kisfiammal mi lesz, amíg én szülök. Engem zavart volna, ha ott van, azt hiszem, nem tudtam volna eléggé elengedni magam és befelé figyelni. A szüleinket nem avattuk be a dologba (nem, mintha tartottam volna tőle, hogy lebeszélnek, mert nem tudtak volna, csak akkor valahogy nem volt kedvem harcolni, és meg akartuk kímélni őket az aggódástól). Tehát rájuk nem bízhattuk Zsombit. De valahogy éreztem legbelül, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ha minden kötél szakad, a szomszédok tudnak rá vigyázni. Csak meddig? Ezért sokat beszélgettem a pocakomban lévő kisbabával, hogy legyen szíves lehetőleg éjszaka jönni, amikor a kisfiam alszik, és gyorsan, de azért a segítők még idejében ideérjenek.

És lőn. Az én pici lányom szót fogadott.

A szülésem estéjén korán lefeküdtünk, ki voltunk fáradva a városi forgatagtól, ahonnan épp jöttünk. Este tizenegykor egy pukkanásra ébredtem. Ismét a magzatvíz. Felébresztettem a férjemet és felhívtam Ágit, hogy mi a helyzet. Kérdezte, hogy induljon-e. Nekem fogalmam sem volt, de még nem voltak túl erős fájásaim, és hát Zsombi sem jött valami villámgyorsan, ezért abban maradtunk, hogy majd telefonálok, ha lesz valami.

Lekuporodtam a nappaliban a kanapéra (a kisfiammal együtt aludtunk a hálószobában, és nem akartam, hogy felébredjen, ezért választottam a nappalit), és pihenni próbáltam, a férjem pedig próbált magához térni. Pihenni már nem igazán tudtam, a fájások pedig mintha erősödtek volna, ezért szóltam Áginak, hogy inkább induljanak, nyugodtabb lennék (ő hívta Évát, az én kedves doulámat.)

Elkezdtem kihordani a szüléshez szükséges kellékeket a nappaliba, de ekkor már elég gyakran meg kellett állnom egy-egy fájás miatt. Ráültem a szomszédtól kölcsönkapott nagy labdára, a férjem pedig próbált segíteni, masszírozgatni, de már nem igazán volt jó sehogy sem. Most nagyon hirtelen és intenzíven jöttek a fájdalomhullámok. A végén már úgy éreztem, hogy nincs is szünet köztük, szinte egybefolytak. Ekkor már csak azt szerettem volna, hogy Ágiék végre itt legyenek, és nagy nehezen kinyögtem, hogy „Hívd már föl őket, merre járnak!?” Azt mondta Ági a telefonba, hogy két perc és itt vannak. A férjem kiment eléjük, én pedig kitotyogtam a vécére pisilni egyet.

És ekkor éreztem, hogy ez már nem az a fájdalom, ami eddig volt. Nagy nehezen kitámolyogtam a vécéből, és pont ekkor léptek be Ágiék. Köszönés helyett csak valami olyasmit tudtam kinyögni, hogy „nyomnom kell!”. Levetettem magam a kanapé elé, Áginak épphogy csak kezet mosni volt ideje, és én a férjembe kapaszkodva, térdelő helyzetben nyomtam, Lelle pedig kirobbant belőlem, mint a gyorsvonat.

Sajnos, túl rövid volt a kölökzsinór, ezért rögtön el kellett vágni (vagyis, ha jól emlékszem, tépni is lehetett, annyira meg volt feszülve), de kárpótolt az, hogy rögtön a mellkasomra tehettem az én kis fekete hajú kislányomat. Ekkor éjjel 1 óra 40 perc volt, tehát az első fájások kezdetétől kb. röpke másfél óra alatt megszületett. Rögtön szopizni is kezdett, én pedig határtalan boldogságot éreztem.

A lepény kb. egy óra múlva született meg (na, ezt se várták volna meg a kórházban). Közben Ágiék mindent eltakarítottak, és hamarosan el is mentek, miután Ági egy kedves, szeretetteli puszit nyomott a fejemre.

Egyrészt örülök, hogy ez a szülésem ilyen gyors volt, másrészt kicsit sajnálom, hogy nem tölthettünk velük kicsit több időt, hogy még inkább megtapasztalhassam, milyen is egy otthoni szüléskísérés. Na, de majd a következő szülésemnél.

Szóval, elbúcsúztunk, a férjem visszament aludni a kisfiam mellé, én pedig ott maradtam a nappaliban a kicsi babámmal. Aludni nem igazán tudtam, csak néztem őt, simogattam és szoptattam. Minden olyan békés és meghitt volt, nem vitte el senki és nem macerált senki. Úgy emlékszem, nem is igazán sírt, legalábbis szopival rögtön meg lehetett nyugtatni. A kicsi fiam pedig nem ébredt fel egyszer sem az éjszaka folyamán, pedig ez akkoriban még sűrűn előfordult nála. Tehát minden úgy történt, ahogy megbeszéltük.

Reggel, amikor Zsombi felébredt, odajött hozzánk, megsimogatta a kishúgát, és egyáltalán nem látszott, hogy csodálkozna, hogy hogyan is került ő ide, teljesen természetesnek vette. Ismét virágvasárnap volt, húsvét előtt egy héttel. És immár négyesben összebújtunk, és egy pillanatra sem kellett megválnom sem a kislányomtól, sem a kisfiamtól, sem a férjemtől.

Hát nem ez a normális…?

Ü. T.

Zsombi > > >
Zádor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.