961. nap: Készek vagyunk rá, együtt (Lalu születése)

Egy gyönyörű, havas téli napon történt mindaz, amiről most mesélni szeretnék. Már elég régen, pontosan nyolc esztendővel ezelőtt, Laura lányunk születésekor…

A kisbabát a pocakomban már akkor szívből szerettem, amikor még egészen picike volt odabent. Megéreztem vele a kapcsolatot, örültem neki, és tudtam, hogy jó lesz, ha majd család leszünk, de innen nézve még elég fiatalok voltunk, és őszintén szólva még elképzelni sem tudtam, milyen is IGAZÁBÓL egy kisbaba… Milyen lesz az ÉN kisbabám, milyen az, amikor az embernek kisbabája van… Olyan volt, mintha egy távoli bolygóra készültem volna nagy utazásra, amiről tudtam, illetve csak sejtettem, hogy szép lesz, de igazából semmi elképzelésem sem volt róla, és az egész ettől – őszintén – egy kicsit félelmetesnek is tűnt…

Danival nagyon-nagyon szerettük egymást a kapcsolatunk legelejétől fogva… Olyan volt, mint amikor két ,,fél” megtalálja egymást, és lesz belőlük egy ,,egész”. Egy kerek egész, ami önmagában is tökéletes… Természetes volt, hogy összetartozunk. Forró, lángoló szerelem volt a miénk, mélységes mély szenvedély.

Laura így érkezett hozzánk, ebbe a mély összetartozásba, nagy bizalommal… Tudta, hogy lesz itt neki hely, de ezt a mély összetartozást még neki is nehéz volt megbontani… Nehéz volt valami másra cserélni, elengedni, és féltem, hogy milyen lesz Danit egy kicsikét elveszíteni? Mennyire fog hiányozni, amikor már nemcsak egymás életét fogjuk kitölteni, hanem helyet kell adjunk magunk mellett, magunkban, magunkból másnak is… Szerettük ezt a kisbabát, és vártuk, de azt hiszem, mindketten féltünk is…

Így érkezett el a 40. hét, ami egyben a mi kicsikénk megszületésének ideje is lett… A 40. hét, tökéletesen pontos időzítés, Laura ilyen is, azt hiszem, a mai napig…

Szóval, hajnalban arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz egy része. Nem tudtam, mennyi is, de hogy szivárogni kezdett, az biztos volt. Az információs hétről mindent tudtam, mi a teendő, mit kell tenni ekkor, és azt is tudtam, hogy Ágiékat rögtön kell hívni. Fel is hívtuk őket, szóltunk, hogy elkezdődött… Jó, kapcsolatban maradunk, szóljak, amikor szeretném, hogy induljanak, kérte Ági. Rendben, így lesz – ígértem meg neki.

Nem bírtam már visszafeküdni az ágyba, teljesen éberré váltam. Az energiám és a koncentrálásom a maximumára szökött, és vasalni kezdtem. Meg mindenféle olyan dologba, amiről úgy éreztem, még FELTÉTLENÜL meg kell tennem, mielőtt ez a kicsi baba meglátja ezt a szép világot.

Dani úgy nézett rám, mintha a Marsról szöktem volna, de azért megértően és elnézően kezelte a helyzetet. Rendszeres helyzetjelentést kért, és ő is még tevékenykedett, biztos, ami biztos…

Az egész délelőtt úgy telt, mint annak idején a havi ciklusok idején. Enyhe tompa fájás, azt éreztem, hogy elindult ott benn a ,,mocorgás”, készülődik, kezdődik valami. De erőssé vagy rendszeressé nem váltak a fájások. Mindenesetre folyamatosan ellenőriztük a magzatvíz állapotát, mértük a hőmérsékletemet is, hogy nehogy valami gond legyen. Ezt jól megtanultam az információs héten, hogy szivárgó magzatvíznél így kell, fontos az elővigyázatosság.

Nagyon észnél voltam még, és nagyon összeszedett. Fel voltam rá készülve, hogy én MINDENT megoldok… Nem volt kétségem afelől, hogy meg tudom szülni ezt a kisbabát otthon. Vártam, hogy valami ,,fejlődés” legyen, erősödjenek vagy rendszeresedjenek a fájások, de ez valahogy még csúszott, és ebéd után elhatároztuk Danival, hogy akkor abbahagyjuk a feszült várakozást, és csinálunk valami olyat, ami jólesne, ki tudja, meddig kell úgyis várakoznunk még…

Kértem, hogy tegyünk be valami jó filmet, amire össze lehet bújni, és eltereli a figyelmünket is. Tegyük be az Én, Pán Péter-t, mondta Dani. Jól van, igazából nekem mindegy, milyen film, csak kedves legyen, és ne legyen félelmetes. Az olyanokat hónapok óta nem bírom… – vagy talán Laura nem bírja odabent a pocakomban? Mindegy. Elkezdődött a film, de én már alig fél óra múltán azt éreztem, hogy nem igazán tudok odafigyelni. A fájások bennem feltűnően felerősödtek, és egyáltalán nem érdekelt már, mi van a képernyőn.

De azért Danival és Dani miatt, illetve a közös élményünk megléte miatt még végignéztük a filmet, azután lezártuk a képernyőt, és nagyon erősen megöleltük egymást. Nagyon jólesett. Mély sóhajtás tört fel belőlem, és ettől még erősebben szorítottuk egymást, majd ahogy úgy ölelkeztünk, még erősebben tört fel belőlem a sóhajtás. Azután már nem is csak sóhajtottam, hanem előjött belőlem a sírás…

Először finoman, majd nagyobb erővel, és azután egyre erősebben azt éreztem, hogy zokognom kell. Hogy zokognom és zokognom kell, mert van valami, amit mi most itt ketten el fogunk veszíteni, valami a régi életünkből, egymás életéből, a kapcsolatunk ártatlan és könnyű szépségéből, és akkor ott hirtelen nagyon rám tört ennek a VALÓSÁGA, és hihetetlen erővel szállt meg a veszteség és a gyász érzése… Mint egy filmen, lepergett bennem az egész gyönyörűségesen szép öt és fél esztendő, amit együtt töltöttünk ebben a mély szerelemben, csak egymásért élve. És akkor azt is megéreztem, hogy ennek az életünknek, ennek az időszaknak végérvényesen vége, és azt is éreztem, hogy ideje ezt elengedni… Hogy nagyon szép volt, gyönyörű volt, de itt az ideje, hogy elengedjem, mert ez a kisbaba meg szeretne születni, és addig nem tud, amíg én nem engedem meg neki… Úgyhogy az utolsó ölelés és könnycseppek után úgy engedtük el egymás kezét, hogy azt hiszem, mindketten éreztük és tudtuk már, hogy jöhet, aminek jönnie kell, hajlandóak vagyunk rá, készek vagyunk rá, együtt. És ez nagyon jó érzés volt!

Ettől kezdve robbanásszerűen és villámcsapásként változtak meg a dolgok. Nem telt el negyed óra, 20 perc, és hirtelen azt éreztem, hogy itt már nem ,,viccelnek”… Délután három óra volt, és a korábbi erőtlen, határozatlan fájások konkrét formát öltöttek, határozottan éreztem, ahogy jöttek, majd mentek, és a vasalást is gyorsan be kellett fejeznem, mert nem bírtam egy helyben állni, és rákoncentrálni, amikor éppen jött egy fájás.

Dani elkezdte mérni a kontrakciók közötti időket. Azt látta, hogy nem voltak szabályosak, egyáltalán nem, viszont én határozottan éreztem a változást, fejlődést, az erősödő tendenciát, éreztem, hogy valami felé haladunk, halad a folyamat. De mivel azt hallottam az információs héten, hogy szabályossá, szabályos időközönként jelentkezővé kell válniuk a fájásoknak, elbizonytalanodtam, és felhívtam Ágit. Meg felhívtam a sógornőmet is, hogy tanácsot kérjek. Mindketten azt tanácsolták, hogy szerintük nyugodtan lazítsak, pihenjek, mert ez így még eltarthat akár egy napig is. Ha nincs rendszeres fájás.

Letettük a telefont. Elhatároztam, és abban maradtunk Ágival, hogy akkor fogom felhívni őt, amikor azt érzem, hogy már begyorsult a dolog, és akkor indulnak ők is ide. A fájások ugyanúgy erősödtek tovább, szép szabályosan, csak az nem változott, hogy továbbra is rendszertelenek voltak. Volt, hogy öt-hét percenként jött egy, volt, hogy 20 perc múlva. Így telt el körülbelül két óra hossza.

Délután öt óra volt, amikor úgy éreztem, hogy a fájások már igen erősek. Kezdtem ki-be járni a fürdőkádból, mert csak úgy éreztem magam jól, ha a forró vizet folyatom magamra. Ekkorra a fájások ideje alatt már olyan tudatállapotban voltam, hogy teljesen csak befelé tudtam koncentrálni. Megszűnt a kinti világ, és mindenféle érzések, érzelmek, képek, hangok és intuíciók jöttek belülről – belőlem, amik segítségével túl tudtam élni egy-egy újabb kontrakciót. Volt, hogy nagyon sírtam… Volt, hogy nagyon kiabáltam, és dühös voltam…

A következőnél azt éreztem, hogy csak akkor tudom végigcsinálni azt a hullámot, ha adott módon, adott ütemben és adott hangon fújom ki a levegőt belülről. Volt, hogy a fájdalom testi érzésének tudatos és nagyon lokalizált átélése teljesen lekötötte a figyelmemet egy-egy összehúzódás alatt, máskor azt éreztem, hogy nem bírom ki, és annyira kapaszkodtam valami külső tárgyba, a csapba, a kádba, erőt és támaszt kérve, hogy arra gondoltam, mindjárt leszakad… De nem szakadt le… Nagyon elnyúlt, kitágult az idő egy-egy fájás alatt… Lelassult és minden pillanata átélhetővé vált, és én próbáltam túlélni, a testem szavát követve… Így telt el körülbelül egy óra.

Ekkor minden végérvényesen összeomlott. Egy nagyon erős kontrakciót követően nagyon tisztán és határozottan azt éreztem, hogy MOST indulnom kell, és ki kell mennem a vécére, mert minden ki szeretett volna tisztulni belőlem, ami még maradt… Abban a rövid szünetben, ami két hullám között még megmaradt, lassan és óvatosan, de határozottan kiszálltam a kádból, és átmentem a körülbelül két méterre lévő kis mellékhelyiségbe. Pont annyi időm volt, hogy odaérjek, és a négyujjnyira tágult méhszáj minden tünetét produkáltam… Egyszerre hánytam, volt hasmenésem és zokogtam… Minden előjött és eltávozott belőlem, ami még addig nem ment el.

Ezután visszamentem a kádba, és folytattam a forró víz folyatását magamra, majd megint két fájás között nagyon határozottan azt éreztem, hogy ki kell mennem az ágyra… El kell mennem a kádból, az ágyra szeretnék menni.

Dani valamikor hat óra előtt hívhatta Ágiékat, amikor már nagyon nem tudott velem kommunikálni a fürdőszobában, és ezt nagyon jól tette, mert körülbelül fél hét volt, amikor átmentem a franciaágyra, és ott már kértem őt, hogy legyen velem, feküdjünk le, öleljen át, fogjon meg, segítsen! Jött még egy erős fájás, amit így már ketten végigcsináltunk, majd nagyon határozottan azt éreztem, hogy térdre kell állnom, négykézlábra, és hogy tolófájások jönnek… Ettől nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ez már azt jelenti, hogy mindjárt kibújik a baba, és igazából még mindig ketten voltunk Danival, nem mertem, nem szerettem volna úgy belemenni a tolófájásokba, hogy még nincs ott Ági…

Jött egy hullám, de ,,visszafogtam”. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de azt éreztem, hogy meg tudtam akadályozni, hogy a tolófájás tolófájássá váljon, és csak ,,szimpla” fájás volt egészen addig, amíg nem csengettek! Éppen jókor!!! Megérkeztek Ágiék!!! Kiabáltam Daninak, aki a lépcsőházra nyíló bejárati ajtóhoz ment, és kinyitotta a kapucsengővel a lenti kaput, hogy szóljon Ágiéknak, hogy nagyon siessenek, szaladjanak fel, mert jön a baba!!!

Ők rohantak is fel, és éppen hogy csak kezet mosni jutott ideje Áginak, és máris nálam termett, vették elő az olajat, masszírozta a gátat, kérdezte, hogy jólesik-e, adtak egy-két forró vizes borogatást, de én már annyira boldog voltam, mert éreztem, hogy mindjárt kint van a baba, és a második igazi tolófájásnál már azt mondták, hogy kint is van a feje! „Mindjárt megszületik.” – nyugtatott Ági, és nekem minden létező erőmet össze kellett még szednem az utolsó, harmadik tolófájáskor ahhoz, hogy Laura kibújhasson, mert úgy éreztem, hogy ő már kifáradt, és ha most nem segítek neki, akkor ,,vissza fog bújni”, megtorpan, nem tudom, miért, de határozottan ezt éreztem. Ezért teljes erőmet összeszedtem, teljes súlyommal Dani nyakába-vállára csimpaszkodtam térden állásban, ő pedig tartott, tartott és tartott engem addig, amíg Laura baba kibújt, megszületett, a harmadik fájásra…

Gyönyörű volt. Rövid köldökzsinórral… Mint amilyen ragaszkodó és szoros a kapcsolatunk a mai napig is. Fantasztikus volt! Egy ilyen belevaló kiscsaj!

Első szüléskor ilyen gyorsan, négyórányi vajúdás után erősen, egészségesen megszületett a(z első) kislányunk. Télapó napja volt, este 6 óra 55 perc. Nem sérültem meg a legkevésbé sem, és minden gyönyörűen, komplikációmentesen zajlott.

Megtörtént! Család lettünk… Hála Neked érte, Kedvesem!!!

Szeretettel:

Anyuci

Sz. B.

Vetélés > > >
Tamóka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1815. nap: „Egy szülés felérhet több év pszichoterápiával” (Karsa születése)
• 787. nap: Budapesti babát a gyertyafényben
• 677. nap: Szeretetgyűrű (Bence)
• 1610. nap: „Na, még egy kicsit!” (Sebestyén születése)
• 470. nap: Az ijedtség adta meg az utolsó löketet (Cili)