Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 711. nap: Küzdés önmagammal (Simon)

711. nap: Küzdés önmagammal (Simon)

Megjelent: 2012. szept. 15.

Az első gyerekünk még egyetemista korunkban született (ja, a második is…), de azért nem jött váratlanul. És készületlenül se.

A szülésre is készültem (-tünk). Nekem nem volt eldöntendő kérdés, hogy otthon vagy kórházban szüljek-e. Mindig azt gondoltam, hogy szülni csak otthon lehet – pedig nem a helyszín volt benne akkor sem a lényeges (egyáltalán nem kötődtem az éppen aktuális albérlet kanapéjához), hanem a hozzáállás. Sosem hittem, hogy kórházi protokoll szerint jó egy kisbabának megszületni…

Fölhívtam tehát – kb. háromhetes várandósan – azt a bizonyos telefonszámot a Kismama újság számlistájából, amelyik az „Otthonszülés” mellé volt írva. Az üzenetrögzítő mindig elmondta, hogy mikor kezdődik a következő információs hét. De mi akkor éppen külföldre készültünk – a párom vissza a saját egyetemére, ahonnan egy éve ösztöndíjasként átjött vendéghallgatni hozzánk, én meg vele.

Nagyon kitartóan próbálkoztam, míg egyszer nem a gép, hanem ugyanaz a hang, de élőben bejelentkezett. Mondtam, hogy tudom, tudom, információs hét, de én most elmegyek, s majd csak a szülés közelében jövök vissza. Hát jó, ha addig mindenképp találkozni szeretnék vele, akkor másnap reggel fél nyolckor a lakásán vár szeretettel.

Belvárosi bérház, hosszú, gangos folyosó végén egy szép fekete nő nyit ajtót. Mindjárt a bejárai ajtó melletti „rendelőbe” tessékel: benne egy fotel nekem, egy puritán fa sámli neki. Mit szeretnék?

Mit is? Hmmm… Tényleg. Megvizsgálni nem fog, nincs arra szükség. Ja! Jééé! Pedig hogy rákészültem (reggeli agyonmosakodás, mint amikor nőgyógyászhoz megy az ember, ugye). Tényleg. Minek is vizsgálna? De akkor most mit is keresek itt??? Hmmm. Ciki.

Meztelen kisgyerektalpak csattognak a konyhakövön, hallom kintről. Benyit. Egy édes, szőke fürtös, kék szemű kislány, virágos hálóingben. „Mit kívánsz, kis gazdám?” – kérdi az anyja. – „Téged.” – mondja a gyerek, s besomfordál, az anyja ölbe veszi („megsajnálja”, nem, nem, az más…), most már ketten néznek rám, s most már tudom, miért jöttem. Ezért.

Nézem őket. Én is kérek egy ilyet (majd lesz, pont tíz év múlva, egy egészen hasonló – már ami a fürtjeit és a szeme színét illeti – de még nem akkor). És én is ilyen anya szeretnék lenni… Vagy valami hasonló…

Most kopognak. Az „Igen!”-re egy szépséges, velem hasonló korú – később megtudom, pont egykorú – fiatalember nyit be. Ő meg a nagyfia. Szégyellem, de még így várandósan is megdobogtatja egy pillanatra a szívem, s bosszankodom magamban, hogy nem jártam itt korábban, nem mintha akkor most bármi is máshogy lenne…

Elég rendhagyó nőgyógyászati rendelés… De hát, ha „rendeset” szeretettem volna, tudom, hova kellett volna mennem. Nem olyat akartam. Ezért vagyok itt. Bábához jöttem: egy nő, egy anya…

Hogy kerül mindez ide, az első szülésem elé? Talán nem való. Talán lényegtelen. Nem az. Több mint 13 éve ennek, azóta számtalanszor mentem végig azon a gangon, újabb várandós hasakkal vagy éppen veszteséggel, bánatosan, de mindig újra látom ezt a jelenetet. A kis fürtös közben felnőtt, a szépséges apa lett, az anyjuk meg – botrány! – megjárta a börtönt azóta, de mindannyiszor úgy látom őket, ahogy akkor. Sem előtte, sem azóta nem volt az életemben ehhez hasonló, egy életre meghatározó találkozásom. Az elmúlt 13 év sok-sok élménye, öröme, bánata valahogy kapcsolódik ide.

A szülés

Persze, szolgált meglepetésekkel. Bármennyire is készültem. Az információs héten jegyzeteltem, az összes szakirodalmat kiolvastam, örömmel és nagy várakozással álltam elébe.

A 41. hét egyik reggelén egy kontrakcióra ébredtem. Elég fájdalmas volt így hirtelen, reggel fél hatkor, burokrepedéssel egybekötve. Meg is ijedtem rögtön: Ez fájt! Fölhívtam a szülős számot.

Ági azt mondja, hogy ma ő nem tud jönni, jön másik Ági, úgyis őt választottam doulának, hát most ő lesz a bábám. Áginak ma az információs hétre kell mennie, a keddi nap az övé. Még belenyögöm a telefonba, hogy igen, de a tanfolyam csak tízkor kezdődik, s most még csak fél hat múlt. Visszakérdez: szeretném-e, hogy ő is jöjjön? Hát persze! Jó, akkor jön.

Később azt mondja, hogy ez olyan jólesett neki, és köszöni, hogy így hívtam. Még ilyet! Hát épp ellenkezőleg, én köszönöm, hogy még így is jött.

Befutnak sorban mind, legelsőnek Tamás, aki szintén doula, de amúgy (vagy inkább elsősorban) fotós is, és az információs héten ismerkedtünk meg. Borzasztó jól beszél a férjem anyanyelvén, s gondoltam, az jól jöhet, ezért akartam, hogy ő is itt legyen. És közben meg is szerettem. (Természetesen ő készítette ezeket a fotókat.)

Majd megjönnek az Ágik, Geréb – csak egy pár órára beszaladt, munkaruha nélkül – a férjemtől kap egy pólót és egy melegítőnadrágot. Vicces ebben a szerelésben. Mint a Ponyvaregényben Travolta és L. Jackson Tarantino kölcsöncuccaiban. Akkor is ez jut eszembe.

A vajúdás jól halad. Iszonyúan fáj, de nagyon jólesik a segítségük. Hat kéz masszíroz, borogat, legyez, itat, amire éppen szükségem van. Ez nagyon jó. Nem értem, de szavak, utasítások nélkül tudják, mi esik éppen jól. Minden kontrakciónál előre görnyedek, kapaszkodót keresek: Ági megfordítja a falnál álló fotelt, annak a támlája pont olyan magas, amire a legkényelmesebben tudok hajolni. Így a borogatást is tök jól rám lehet rakni, és a keresztcsontomat is iszonyú jól lehet masszírozni. Minden tökéletes.

Csak ne fájna annyira. Pedig ez ilyen, s igazából semmi különös, a többi szülésnél már tudom, de így, elsőre egészen érthetetlen, hogy ez így fáj. De átsegítenek ezen a részen, bíztatnak, hogy minden nagyon rendben van, s jól haladunk. Tudják, látják – később nekem is mutatják a fényképeken –, hogy lassan eltűnik a méhszáj, pedig sosem végeznek belső vizsgálatot: de az a bizonyos piros csík szép lassan eléri a teljes hosszát, a tágulási szak a végéhez közeledik. Néha sétálok, jövök-megyek, ők követnek vagy csak figyelnek, aztán négykézláb is vagyok a földön, ők meg szintén négykézláb körülöttem. Szép ez a része.

Ági közben készülődni kezd, tízre mennie kell (-ett volna az információs hétre), már így is tovább maradt. Azt mondja, hamarosan megszületik ez a kisbaba, de sajnos, neki most már mennie kell. Elmehet-e? Mondom, persze, s tényleg úgy érzem, megy ez nélküle is. Elköszön, elmegy. Mi pedig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Vagy mégsem? Egy darabig talán mégis – vagy csak én később veszem észre, hogy egy ideje már nem mennek olyan jól a dolgok –, de aztán megtorpanok. Pont olyan nehéz megszülnöm azt a gyereket, mint megírnom, mi is történt ezután. Hónapok óta áll a történetem itt, hogy „megtorpanok”. Utólag valahogy úgy tudtam megfogalmazni, ami történt, hogy egy adott ponton „kidobott a rendszer” – akkoriban még olyanok voltak a számítógépek, talán még sokan emlékeznek.

Látszólag persze szülök, de valójában valahol messze járok. Arcok, jelenetek, történetek az életemből és a lét nagy kérdései zúgnak a fejemben. De miért most? Nem érek rá most erre! Mi dolgom veletek éppen most? Viaskodom magammal, mélyre ásott befejezetlen történeteim, megválaszolatlan kérdéseim. És közben fekszem a jó meleg vízben a kádban, locsolgatják a nagy hasamat, ettől persze ellazulok, tán aludnék is, ha nem zavarnának meg azért rendszeres időközönként a kontrakciók és nem zúgnának a fejemben a gondolatok, amelyek feltétlen most akarnak velem dűlőre jutni. Küzdök önmagammal.

Tanácsolják, hogy üljek a vécére kicsit, az szokott segíteni ilyenkor, hogy átlendüljünk a holtponton, hiszen nem ismeretlen ez a megtorpanás a tágulási szak és a kitolási szak között. Csak nálam azért kezd aggasztóan hosszúra nyúlni. A bába kicsit kérdezősködik, nagyon finoman és tapintatosan, tudja, hogy szembejönnek itt azok a bizonyos kérdések, de nem talál olyat, amire azt mondanám, igen, ez az! Pedig én tudom, melyik az. De hallgatok, úgyis az én dolgom ez, nem ad rá választ más, csak én magam. Szembejövök magamnak én magam. Segítség! A hideg, csupa fehér csempe vécében fázni is kezdek, menjünk innen is. Vissza a szobába.

A kisbaba bírja, a szívhangok jók, s amíg ő jól bírja, küzdjek csak meg, amivel muszáj. Azért Ági megvizsgál. Van még egy pici pereme a méhszájnak, jön a „kettőt jobbra, kettőt balra, kettőt a hátamon” dolog, vagyis feküdjek kicsit le, két-két kontrakciót bírjak ki az egyik oldalamon, a másikon, s háton fekve. Rettenetes, istenem, hogy képesek fekve, mozdulatlanul szülni?

Jó. Valami haszna volt, de még mindig van egy pici. Amíg az el nem tűnik, nem jön a kisbaba. Ági javasolja, hogy egy kontrakció alatt megpróbálja eltartani. Jó, próbáljuk ki. Na, ez az elmondhatatlan szenvedés, meg tudnám fojtani, hogy lehet azt kibírni, amikor kézzel tágítanak? Pedig Ági nagyon kedves, tudja, tudja, hogy ez borzasztó, de csak egy picit bírjam.

Ezen is túlvagyunk, de hatékonyabb nem leszek ezután se. Csak sokkal később tudom meg, több szülés után, hogy mi volt annyira nehéz akkor… De amennyire lehetetlen volt bármit hozzátennem akkor, épp annyira nem tudtam volna a többieket – még ha akartam volna se – visszatartani. A tapasztalás, az ezután következő évek és válaszok, amelyek közben megszületnek, teszik, hogy a többi már más lesz, de ez az első még ilyen. Zöldfülű vagyok, bármennyire is készültem. 24 év az 24 év. Sok is, kevés is.

Geréb Ági közben telefonálgat, mi van már, rég meg kellett volna születnie ennek a gyereknek. Mit csináltok? Általában megnyugtató választ kap, a szívhangok jók, hol pihenek, hol meg kicsit intenzívebben vajúdok, de azért az idő telik. Jócskán benne vagyunk a délutánban. Azért ő már aggódik. Egyre sűrűbbek a telefonhívások, míg aztán egyszer csak tényleg felgyorsulnak az események.

Az alám terített papírvattán a következő adag magzatvíz mekóniumos. Jaj. Tudom, mit jelent, az információs héten jegyzeteltem. Ági szirénával száguld vissza hozzánk, akkor még volt neki ilyenje. Pillanatok alatt ott terem, kézbe veszi a dolgokat, de még most is mindent elmagyaráz. A kisbabának meg kell hamar születnie, adjam neki az erőmet.

Kapok homeopátiás szert, amitől, csodák csodája, hirtelen nagyon erős és hatékony kontrakciók jönnek, és nyomásingert is érzek – nem olyat, mint az elmúlt néhány órában – most érzem, hogy miről is van szó. Az erő is megjön, iszonyatos erővel nyomja a testem kifelé a kisbabát, egy képet látok magam előtt: az én anyukám mindig rettentő kicsi rést varr a kispárnahuzatra, ágyneműcserénél számtalanszor átéltem, ahogy a kispárna tömörül, tömörül sokáig a résnél, míg egy pillanatban átfordul rajta a nagy része, és a többi már aztán könnyen áthúzható. Pontosan ezt érzem, ahogy guggolok T. két combjára támaszkodva, széttárt combokkal, előttem térdel a két bába, az egyik tartja a gátmetszőollót – ha muszáj lesz, sajnos vágni fogunk –, a másik kicsit „szembemegy” a gyereknek, mígnem egyszer csak átfordul azon a résen a „kispárna”, kinn a feje és rögtön utána az egész gyerek.

Szegény, bizony elég kék már, még a vastagon fehérítő magzatmáz és a jó adag mekónium alól is látszik – vagy annál inkább –, tónustalan is, de gyönyörű, kisfiú, azt is látom rögtön, hiszen ott „kapkodják” ketten előttem: letekerik a nyakáról a köldökzsinórt (egyszer, kétszer, háromszor), kicsit dörzsölgetik, törölgetik, Ági leszívja – szájjal, ez a leggyorsabb –, a fiam első csókja, csak ezután a szívóval, Áginak még egy óra múlva is az arcán – rászáradva – a mekónium, aztán egyszer csak ordít, torkaszakadtából. Szegény.

Nem szoktak sírni az otthon születettek. Vagyis a háborítatlanul születettek. Azért neki nem ment könnyen. Nekem nem ment könnyen. Otthon nem született még ilyen állapotban kisbaba. A kórházi évei alatt minden nap látott ilyet, ne ijedjek meg, nem lesz semmi baja, de otthon ilyen állapotban még nem született senki. Kis idő múlva elmagyarázza: mivel a nyakán volt többször is a köldökzsinór, ezért lassan és nehezen haladt, én meg közben kifáradtam, és úgynevezett fájásgyengeségem lett, s ez a kettő együtt hozta létre a helyzetet. Csinálhattam volna jobban is? Történhetett volna máshogy? Én csak jóval később, több szülés után tudok választ adni magamnak.

A gátmetszőollót még így sem használták, ép maradtam, Simon is teljesen rendben. (Ma már egy ügyes, okos, kiegyensúlyozott kiskamasz, s a kisebb testvérei legjobb mesemondója.)

Aztán még szülök persze méhlepényt: megy a fagyasztóba, majd elviszik a nagyszülők, amikor jönnek, a nagypapa elássa a kertjében (nőtt fölötte egy szilvafa azóta).

Vendégek is jönnek hamarosan – váratlanul, de ha már itt vannak, jöjjenek be, elvihetik a köldökvért a laborba, merthogy Rh-negatív vagyok – azóta is emlegetik, hogy nálunk mindig történik valami, igaz, félévente látogatnak meg, de akkor épp van valami (csőtörés, mosógépcipelés, szülés…).

Aztán takarítás, tiszta ágynemű, rendrakás és lassan mindenki elmegy, maradunk mi hárman. Mit kell most csinálni? „Föl kell nevelni.” – hangzik a válasz.

Sz. J.

Máté >>>
Első veszteség otthon >>>
Második veszteség kórházban >>>
Bendi >>>
Eliza >>>
Eliza apamese >>>