igaz történetek szülésről, születésről

1867. nap: Időtlenség (Rebeka és Damján doulaszemmel)

1867. nap: Időtlenség (Rebeka és Damján doulaszemmel)

Régebben azt gondoltam a szüléskísérésről, hogy akkor működik, ha jól ismerem az anyukát, a szülés előtt sokat találkozunk, beszélgetünk. Az élet azonban sorra felülírja az elképzeléseimet. Most is ez történt.

Rebekával nem találkoztam, még csak nem is beszéltünk. Hozzájuk menet az autóban mondtam is Tündének, hogy remélem, Rebeka ad majd nekünk egy kis időt, hogy egymásra hangolódjunk.

Adott. Hiszen pontosan tudta, hogy jó lenne, ha délre odaérnénk. (Annyira nagyszerű, ahogy minden a szülés köré rendeződik. Ahogy visszatekintve látszik, hogy már napokkal előtte arra felé hat minden, hogy ott, abban a pillanatban, amikor egy új kis jövevény megérkezik, akkor minden és mindenki a helyén legyen.)

Szóval délre ott voltunk.

Rebekáék a konyhában ültek Ritával. Egy rövid időre volt még alkalmunk találkozni Norbival és a család eddigi legkisebbjével, Kenesével. De a fiúk hamarosan útra keltek, női körben hagytak minket, ahogy Rebeka szerette volna.

Beültünk a szobába, az ágy különböző pontjain (számomra jelképesen) elhelyezkedve: a szülő nő, a bába, a barátnő (aki szintén doula is) és a doula. Beszélgettünk. Igazából csupa női dologról. Akár csacsogásnak is nevezhetnénk, mégis súlya volt, hiszen közben kialakult valami burok, ami egészen Damján születéséig meg is maradt.

Valami olyan „dolog” ez, ami lehetővé tette számunkra, hogy „egy húron pendüljünk”. (Milyen találó kifejezés ez! Tényleg olyan volt, mintha mind rá lennénk kapcsolódva egy közös húrra, és ha bármelyikünk gondolata vagy érzése megpendíti ezt, akkor a többiek is érzik a rezgését.)

Amíg mi beszélgettünk, Damján haladt az útján, ami Rebeka időnként elmélyülő sóhajain is érződött. Aztán nem is sokkal később Rebeka szólt, hogy „Kezdek beindulni!”. És tényleg. Lépésről lépésre, egyre beljebb és beljebb.

Könnyű volt ezen az úton Rebekát támogatni, mert mindig egyértelműen meg tudta mondani, hogy mire, mikor és hogyan van szüksége.

Van a szülésben számomra valami időtlenség. Minél inkább háborítatlan egy szülés, annál jobban el tudok merülni a jelenben, és fogalmam sincs, hogy mi mikor és mennyi ideig történik. És így volt ez most is. Nem tudok igazán nagy meg ha érzéseket és eseményeket felidézni. „Egyszerűen” történt az élet. Olyan érdekes számomra, hogy bár óriási dolog egy új élet születése, mégis ilyenkor a világ leghelyénvalóbb, a mindennapokban belesimuló dolgának tűnik.

Damján született, Rebeka szült, mi meg támogattuk amiben és ameddig tudtuk.

És alig több mint négy órával azután, hogy beléptem ennek a családnak az otthonába, részese lehetettem, amikor Damján megérkezett… Rebekához… és a családjához.

Az anyuka és a baba „dolga” ezután az ismerkedés, a segítőké meg a rendrakás, takarítás. De milyen nagyszerű ezt úgy tenni, hogy közben mindent beleng a szülés édeskés illata. Hogy Damján néha-néha elereszti a hangját… talán csak serényebb munkavégzésre akarván sarkallni minket.

És szépen lassan, a mindennapi teendők fogaskerekének zakatolása, ami egy időre megállt, amikor Damján megszületett és élete első levegővételével ismerkedett, most újra lendületbe jön. Mérés, fürdés. Több oldalnyi papírmunka, adathalmaz.

Közben megérkeztek a fiúk. Most már mindketten jöttek Norbival, kíváncsiak.

Belegondoltam, hogy amikor elmentek otthonról, még nem igazán volt semmi különös, most meg már nincs. „Csupán” annyi változott, hogy Rebeka karjában ott szuszogott Damján, aki a biztonság kedvéért néha sírva fakadt, remélem mindössze azért, hogy jelezze, hogy ezentúl ő is szót követel magának ebben a családban.

V. K.

Dami születése anyaszemmel > > >
Dami születése bábaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.