igaz történetek szülésről, születésről

1040. nap: Hát, itt van…

Megjelent: 2013. aug. 10.

Nagyon régen leírtam már mindezt, itt van előttem alig olvasható kézírással a papíron, és most, kilenc év után, összerakom a szavakat.

Nehéz meghatározni, hogy hol kezdődött, mert két nappal a szülés előtt már jelentkeztek a jósló fájások, és számomra semmi különbség nem volt a „főpróba” és az „előadás” között. Egyetlen összefüggő folyamatnak éltem meg a vajúdást onnantól kezdve, hogy érzékelhetővé vált az a semmihez sem hasonlítható nyomás a medencémben, egészen odáig, hogy a kezemben tartottam a lányom.

Az első fázisról könnyebb írni, mert még a tudat kontrollja alatt történt minden. Egész éjjel ringattam magam, és közben próbáltam elcsípni néhány percet az alvásra, de ezek a szünetek csak arra voltak elegendők, hogy fölkészülhessek a következő méhösszehúzódásra. Jöttek is szépen, sorban, rendszertelenül.

Dániel mélyen alszik mellettem, hihetetlen, hogy ilyen nyugodtan bír aludni, amikor én életem legnagyobb kihívása előtt állok. Még horkol is, ezen röhögök, legalább elviszi egy kicsit a figyelmem. Az idő teljesen lekövethető, az órák rendben követik egymást, mint általában. Már világos van, és közben azon gondolkodom, hogy jó, fáj, fáj, de amikor majd élesben megy a dolog, vajon hányszorosát kell kibírnom a fájdalomnak. Mérlegelem, hogy ha kábé kétszer-háromszor ilyen erős, azt el fogom tudni viselni. (Ezen a megállapításomon és egyáltalán a szülésről alkotott sztereotípiáimon utólag jókat mosolygok.)

De másnap 11-kor mintha kikapcsoltak volna, leálltak a méhösszehúzódások. Hívom az Ágit, azt mondja, vége a látenciaszaknak, délután kezdődik az igazi menet. Persze, nem alszom egy percet sem, végtére is erre várok kilenc hónapja. Kb. délután négy órakor üdvözlöm a már jól ismert méhösszehúzódásokat. Próbálom figyelni az fázisokat, de mindig elvesztem a fonalat, már nem sikerül értelmezni azt, hogy öt vagy nyolc perc, úgyhogy az időt szépen lassan magam mögött hagyom. Telefonkapcsolat.

Ági átjön és megvizsgál, egy centire van nyitva a méhszáj. Te jó ég, ez azt jelenti, hogy még a fasorban sem vagyok. Hát akkor nincs mit tenni, vajúdgatok szépen csendben, a koreográfia mindig ugyanaz: két kontrakció között oldalra fekszem, és ha jön a fájás, felülök és ringatom magam. Beesteledett.

Este 11-kor szólok az Áginak, hogy most már jó lenne, ha jönne. Megbeszéljük, hogy bevárja a választott doulámat, Évát, és együtt fognak indulni hamarosan. Oké, mondom, és ahogy lerakjuk a telefont, hallok valami fura pukkanást, hohó, ez a burok, folyik a magzatvíz, most már TÉNYLEG szülök.

Dániellel gyorsan beügyeskedjük magunkat a fürdőkádba. A kádban ülve kicsit türelmetlen leszek, hol a fenébe van már az Ági, mindjárt megszületik a baba, mégiscsak az lenne az optimális, ha jelen lenne. A kád sarkában ülök tele kíváncsisággal. Ági és Éva közben megérkeznek, csöndben elhelyezkednek, ki-ki a maga megfigyelő állásába.

Kifejezetten jól érzem magam, mintha hullámvasúton ülnék, tudom, hogy az emelkedő után lejtő következik, és sikítani fogok, de azt is tudom, hogy ki fogom bírni, uralom a helyzetet, és ez biztonságot ad. Van egy ritmus, ami kiszámítható, a kád szélén még dobolok is, fölerősítve ezt a bennem zajló lüktetést. Éjfél előtt pár perccel ránézek az órára, és arra gondolok, egye fene, most már csússzunk át az éjfelen, tulajdonképpen a tizedike az sokkal jobb születési dátum, mint a kilencedike.

Ági masszírozza a hátamat. Érdekes, hogy a legmeghatározóbb inger a masszírozó olaj illata. A doulám észrevétlenül beleolvad a csempe mintázatába, Dániel valami kartonpapírral legyezget. Erre égető szükségem van, ha egy másodpercre abbahagyja, vagy a légáram nem éppen felém irányul, úgy érzem, megfulladok. Ági kérdezi, hogy akarok-e meleg borogatást, amibe még belegondolni is rémes, hidegre van szükségem, hidegre, hidegre, és nekidőlök a hűvös csempének.

Egy ideig egyedül vagyok, a többiek eltűntek, nyilván bent készítik elő a terepet. Lehajtott fejjel figyelem a testem. Először csak egy vibrálást érzékelek, aztán szépen végigfut a testemen a remegés a lábujjamtól a fejem búbjáig. Minden porcikám remeg, rázza a testem valami őrületes energia. Miután elmúlik, bemegyünk a szobába, lerogyok a matracra, és hirtelen olyan fáradtság lesz úrrá rajtam, hogy egy másodpercre komolyan gondolom, hogy menjünk be egy kórházba, szedjék ki belőlem ezt a gyereket, ahogy akarják, nekem most ment el a kedvem az egésztől, aludni akarok!

Vizet iszom, elképesztően szomjas vagyok. Talán félek is egy kicsit, nem hiába a menekülés, érzem, hogy csak most kezdődik, valami olyasminek vagyok a kapujában, ami fölfoghatatlan, beláthatatlan és teljességgel ismeretlen.

Ettől a ponttól kezdve csak képekre, egy-egy villanásra emlékszem, a félhomályra, néhány félmondatra, ahogy az Ági biztat. Elvesztem a kapcsolatom a realitással, becsukom a szemem, kinyitom, majd három ember mozdul felém azonos intenzitással, csak később tudtam meg, hogy ez a blende egy 40 perces alvást jelentett, és ők ugrásra készen vártak arra, amikor szükség lesz rájuk.

Elvileg már a kitolási szakasznál járok, amit én féloldalasan fekve prezentálok a matracon. Csakhogy szinte kómában. Ági azt tanácsolja, hogy guggoljak föl, de ez olyan irreálisnak tűnik, mintha azt kérné, hogy álljak fejen (az nekem nagyon nem ment soha). Minden erőmet összeszedem, és föltápászkodom a matracról. Érzem, hogy a babám születése még fényévekre van. Meg is kérdezem Ágit, hogy szerinte mennyi van még, hátha nincs igazam, de megérkezik a válasz: hát, még egyszer ennyi. Ez lesújtó, a még egyszer annyi, az pont kétszerese annak, amit képes vagyok végigcsinálni. Ági tanácsára eszem egy kanál mézet, amit a Dániel ad a számba kiskanállal, ez nagyon jólesik. Utána újabb alvás. Gyakorlatilag nulla az energiaszintem.

Hajnalban tolófájások. Ági súg: próbáljam meg lazán tartani az izmaimat a fájások közben, segítve vele a tágulást. Ez pokoli nehéz, de sikerül. Érzem, ahogy a baba feje lassan araszolgat előre. Ági dicsér és biztat, halk eufória, Éva fölajánl egy tükröt, hogy nézzem meg, már látszik a feje búbja. Nem akarom megnézni, hiszen érzem. Édes istenem, úgy érzem, ahogy még semmit életemben.

Aztán elkezdődik a bújócska, a kicsi fej kibukkan, aztán vissza a sötétségbe, és ezt ki tudja, hányszor megismétli. Iszonyú fájdalom, ráadásul kétségbeejtő. Tudom, hogy ötöt kellene nyomni, de csak négyre vagyok képes. Ági minden visszavonulásnál méri a szívhangot. Rajta semmi jele a pániknak, de Dániel hangján egyre inkább érzem a feszültséget.

Valaminek történnie kell, a helyzet kezd aggasztóvá válni. Segítségül hívok egy személyes tárgyat, nevezzük kabalának, azt szorongatom, szinte kapaszkodom belé. Hirtelen megértem, hogy nincs senki, aki segíteni tud, csak én vagyok és a gyerekem, akivel baj lesz, ha nem szedem össze minden létező és nem létező erőmet.

Újra fölguggolok, Dániel tart a karomnál fogva. Több mázsának érzem magam, ahogy ott lógok a karjaiban. Újabb szívhang. A következő tolófájásnál kitisztul az agyam, és eldöntöm, hogy most ha szétszakadok, akkor is kinyomom. És persze úgy is érzem. Kettészakadok. Nem érdekel semmi, most meglesz az ötödik, látni akarom a gyerekemet.

És akkor kibújik a feje, majd szépen könnyedén utána csusszan a kis teste is, nyüszít egy kicsit, egy tekintet, és tudom, hogy nincs semmi baj. Körülöttem mindenki sír, a baba még Ági kezében. Megkérdezi, hogy odaadja-e a picit, én válasz helyett magamhoz húzom őket, és így öleljük egymást. Legszívesebben Évát is magamhoz húznám, ha érzékelném őt a térben.

Én nem sírok, kicsit furcsállom is, miért nem jön a katarzis. Ezt a pillanatot képzeltem el talán a legtöbbször. Tulajdonképpen semmit nem érzek. Cirógatom a gyermekemet, aki a hasamon piheg, és iszonyatosan büszke vagyok rá, amiért ilyen hősiesen küzdött. Ez a valóság, minden olyan magától értetődő, igen, most már valóban anya vagyok, itt az én drága gyermekem, tapintható, érinthető, egészséges, mellettem a Dániel és az Ági, és körvonalazódni kezd egy nagyon mélyről jövő érzés: a hála.

A hála, hogy ez velünk megtörténhetett.

Így, és nem másként.

Sz. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.