igaz történetek szülésről, születésről

802. nap: Gépezet (Áron születésének története)

Megjelent: 2012. dec. 15.

Három gyermekem van. A két idősebb kórházban, a legkisebb otthon született. Áron, legelső gyermekem születéstörténetét mindhárom élményem tapasztalatának fényében írom.

Soha nem féltem semmitől, amit életemben először csináltam. Hiszen, ha nem tudom, mi is az, miért félnék tőle? Olyan világ szülötte vagyok, ahol mindenki mindennél jobban bízik az orvosokban, a kórházban, a nyilvánvaló szakértői fölényben… Úgy érkeztél, drága kis bajtársam, hogy megrendíthetetlen szándékomon kívül, lehetetlen körülményeim között az egész világ aggodalmai ellenére kitartok melletted, az egyetlen biztos pontnak, kapaszkodónak ez tűnt: jó kezekben leszek, hiszen „ott” mindenki érti, tudja, mit csinál… Megkérdőjelezhetetlenül.

Közel laktunk a kórházhoz. A Nagyerdő ‒ ami köztünk és a kórház között volt ‒ összes fája ismerte minden szomorúságomat, örömömet, magányomat. Az Ady-szobor volt az első ismerős, akinek fülébe mertem súgni: „Ott vagy a szívem alatt!” Boldog voltam, de a világ legcsodálatosabb dolgát, ami egy nőt érhet, hogy gyermekkel ajándékozza meg az Ég, csak egy szobornak mertem bátran elmondani, hisz valakinek muszáj!

Az ember éppoly szerencsétlen, amikor hatalmas örömét nincs kivel megosztania, mintha hatalmas bánatával marad magára… Nem arról van szó, hogy ne lett volna családom, aki szeret, de a világ, amiben éltem, nem fogadta el könnyen, mint ahogy még most sem képes erre, hogy vannak elrendelt dolgok, amik megtörténnek, akár logikus és beillik a „normális világba”, akár nem. Én mindig másik irányba mentem, mint amerre a „normálisak”, s most ott találtam magam velük szemben, s bár legszívesebben a világba üvöltöttem volna boldogságomat, bölcsnek kellett lennem, s bár én szorultam volna támogatásra, bátorításra, biztatásra, én nyugtatgattam a világot, hogy ne aggódjanak, hisz minden rendben lesz, minden megoldódik és kialakul.

Hogyne harsogta volna bennem is jól nevelt elmém ugyanezeket a kételyeket, hogy „mi lesz az érvényesüléseddel?” (egyetemre jártam, másodéves voltam, nem volt semmim, és sajnos voltaképp senkim, amire, akire családot alapoz az ember), hogyne lettem volna kétségbeesett? Éreztem a „normálisak” sodrását, ahogy saját félelmem is duzzasztja ezt a szökőárt, aminek megannyi ember megadja magát, és talán még a legborzasztóbbra is rákényszerül, hogy Égtől kapott áldását elpusztítsa… Arra, hogy ez mennyire hétköznapi, akkor döbbentem rá, amikor elmentem ultrahangvizsgálatra, hogy megbizonyosodhassak arról, amit már minden sejtem érzett (csak egy kicsit kellett volna jobban hallgatni a testemre), valóban várandós vagyok-e. Az orvos rideg arccal és hidegen ennyit kérdezett a legelső pillanatban, amint aprócska foltként megpillantott a monitoron Téged: „Meg akarja tartani?”

A folyosón, ahol vártam erre az „ítéletre”, sok pár várakozott velem együtt, örömteli izgatottságtól sugárzott az arcuk, és együtt voltak, együtt vártak, egy akarattal akarták, hogy gyermekük szülessen. Nekem valójában nem volt társam. Aztán, amikor megtudták az eredményt, angyali boldogsággal hazamentek, hogy kikürtöljék: szülők lesznek. Nekem nem volt otthonom, csak a hitetlen, aggódó világ ott szemben velem, akiknek nem vagy csak félve lehetett erről bármit is mondani, látni a rémületet, sokszor a megvetést. Azt, hogy nem illik bele a világba, ami velem történik.

Nem volt semmim. Ennyi volt mindenem: rendíthetetlen bizalmam az ismeretlenben, a szándék, ami kislánykorom óta bennem erősödött, hogy bármi történjék, én az anyaságot választom, és hogy tudtam, nem véletlenül választottál épp engem, épp most. Misszionáriussá lettem saját világom idegen földjén.

Mostani ismereteimmel már tudom, veszélyeztetett anya voltam. Nem orvosi értelemben, hanem ahogy a bábák látják azokat a nőket, akik segítségre szorulnak, s ha már akkor ismertem volna az ő világukat, a lehetőségeket, nem lettem volna végig, mindvégig egyedül, magányosan. De semmit sem tudtam erről.

Éppúgy vártam soromra passzívan, mint megannyi nő. Szorgosan és gépiesen jártam vizsgálatról vizsgálatra, nem is igazán értelmezve, mit is jelentenek azok vagy miről is szólnak, és vártam a soromra várandósságom várótermében, mikor szólítanak, mikor villog az én sorszámom a kijelzőn…

Nyolcadikára volt „időpontom”. Választott orvosom ‒ pénz híján ‒ nem volt, ezt is ama „véletlenre” bíztam. Hetedikén reggel arra ébredtem, hogy egy icipici tócsa van a lepedőn. Gondoltam, biztos a magzatvíz, bár semmi fájdalmat nem éreztem. De hát kitől kérdezzem meg? Talán Anyától, aki semmire nem emlékszik a fájdalmakon és borzalmakon kívül a születésünkre a testvéremmel? Úgy láttam legjobbnak, ha bemegyek arra a helyre, ahol a legbiztosabb választ kapom: a kórházba.

Édesapád, aki akkorra feleségül vett, bevitt autóval. Felsétáltunk a szülészetre, hátha ott valaki okosabb nálam. Aki ajtót nyitott nekünk, jóformán rám sem pillantott, csak belefeledkezve írt a dossziéjába valamit, úgy hallgatta végig, amit előadtam a tócsáról. Emlékszem, gyönyörű, ragyogó, éles, hideg fényű télvégi reggel volt. „Megyünk a szülőszobára.” ‒ közölte. Hátrafordultam. Édesapád jobban remegett a nyárfalevélnél, s mivel úgy éreztem, ezúttal nem akarok én mást bátorítani, elengedtem, hogy menjen nyugodtan dolgozni, majd hívom, ha van valami. Átadtam magam a rendszernek…

Emlékszem, amikor először jártam fogorvosnál és bementem az ajtón. Az orvos vagy az asszisztens teljesen szenvtelen, idegen hangon utasításokat adott, én meg gépiesen követtem azokat. Ez most sem volt másképp. „Vetkőzzön le. Itt várjon. Jöjjön velem. Feküdjön le. Maradjon így.” Még csak felkiáltó jel sem volt a mondatok után. Gyermeki kíváncsisággal és birkabambasággal tettem, amit mondtak. Minden előjel nélkül hagytam, hogy beöntést adjanak (életemben először), hogy leborotváljanak (szintén soha nem volt még ilyen), és beletegyenek valami zselészerű anyagot a méhszájamba, amitől majd megindulnak az összehúzódások (azóta tudom: prosztaglandint nyomtak belém, a kismamába, aki még a közelébe se volt a szülésnek).

Ha addig nem voltak fájdalmaim, hát most nem lehetett benne hiány! A semmiből hirtelen ötperces, borzasztó erős fájások törtek elő, és nagyjából ugyanilyen ritmusban kísértek végig egész nap, míg meg nem születtél.

Front volt. Benn volt vagy húsz anya egyszerre. A gyárak olajozottságát lehetett tapasztalni. Kis bokszokba gurítottak minket, függönyökkel voltunk elválasztva egymástól s a külvilágtól. Néha bejött egy nővér vagy igazából sosem tudtam, hogy kicsoda, rám rakott valami ketyerét, kért, hogy ne nagyon mozogjak, és újból otthagyott.

Mellettem egy háromgyermekes anya ezt kiabálta órákon át: „Meghalok! Egész biztosan meghalok! Ezt nem lehet kibírni!” Onnan tudom, hogy hány gyereke volt már, hisz sosem találkoztunk, sem előtte, sem utána, hogy odahívták hozzá az ügyeletes szülészorvost, aki ráripakodott: „Magának igazán nincs miért kiabálnia, hisz maga már a negyedik gyerekét szüli! Csak zavarja a többieket, hagyja abba!” Hallottam, vele volt a férje is. De ő is inkább csak szótlanabb lett a leszidás után, már nem hallottam korábbi bátorító szavait…

Behoztak egy papírt, hogy olvassam el. Az az igazság, hogy a fájások között nem nagyon fogtam fel a tartalmát, amúgy sem tudom értelmezni ezeket a személytelenül megfogalmazott, hivatalos nyelvezetű szövegeket. Ez még ráadásul hosszú is volt. Azt sikerült kivennem, hogy egy szerződés van a kezemben, amiben felajánlanak egy ingyenes fájdalomcsillapítót, az EDA-t (erről korábban hallottam valamit, az egyetlen dolog volt, ami ismerős volt eddig, s azóta értem a reklámok lényegét: ha nem is tudod, milyen, akkor is azt választod, aminek már legalább a nevét hallottad korábban), amit gerincbe adnak, ami veszélyes, ezért csak az én beleegyezésemmel adhatják be. Mondtam, jó, legyen, ha szerintük jobb így. Aláírtam.

Amikor beadták az injekciót, az volt a legnehezebb, hogy bár tudtam, hogy nem mozdulhatok meg, mert akkor baj lehet, az összehúzódások erőssége miatt még ülni is alig bírtam. Iszonyú önfegyelemmel sikerült. Még meg is dicsértek. Nem volt velem baj, gond, jól nevelt voltam ugyanis. Nem okoztam fennakadást a gépezetben…

Egyetlen élmény nagyon élénken él bennem azóta is, pedig ennek már idestova tizenegy éve. Az egyik pillanatban sírhatnékom volt, hogy nincs sehol egy arc, egy szem, amibe nézhetnék, akihez szólhatnék, másik pillanatban hálás voltam, hogy egyedül lehetek.

Másnap furcsálltam, hogy mindkét alkarom izomlázas. Jó időbe telt, mire rádöbbentem, hogy azért, mert egész nap a vaságy hideg csövét szorongattam kínomban, hogy nem mozdulhatok, mert az a hülye szívhangmérő készülék elmozdul, és akkor nem hallják a szívdobogásodat. Beszélni szerettem volna hozzád, de csak magamban mertem, mert tudtam, hogy hallják, és viselkednem kellett. Meg különben is abban a világban, ahonnét jöttem, furcsán veszi ki magát, ha az ember magában beszél…

Dél körül hoztak valami levest. Jó lett volna, ha megetet valaki, de hát ilyet nem kérhettem, hisz szaladt is tovább a nővér, meg hát különben is… Kihűlt, elvitték.

A fájdalomcsillapítónak köszönhetően teljesen elvesztettem időérzékemet, nem tudtam, percek vagy órák telnek el. Csak feküdtünk ott kínlódva, és sorra hallottuk az épp soron következő anyát kiabálni a szülőszék felől. Meg beszélgetésfoszlányokat orvosok és nővérek között, amiből kiderült, mennyire utálják, hogy ilyen tumultus van. Azt se tudják, kihez rohanjanak. (Talán okosabban kellett volna beadogatni az oxitocininjekciókat, ügyesebben beosztva az időt, hogy ne legyen két szülés egyszerre, amikor csak egy szülőszék van…)

Egy orvos ment néha végig rajtunk, helyesebben bennünk. Ő nézte, ki hány ujjnyira tágult. Az egész olyan bizarrnak tűnt, ahogy kiabálják: „Ez itt háromra van, ez ötre…” Azt se tudtam, én melyik „ez” vagyok. Gondolom, eléggé tág lehettem már, mert kigurítottak a „dobozból” és feltettek a szülőágyra. Üres voltam.

Próbáltam mindenre figyelni, amit mondanak, hogy ne okozzak akadályt, hogy segítsek nekik. Én ‒ nekik! Az egyik szülésznő fogta a fejem, és vezényszavakat üvöltött a fülembe (gondolom, hogy áthatoljon a hangja a csillapító által okozott tompaságon): „Most levegő, most visszatart, most nyom-nyom-nyom-nyom, jóó! Most levegő, most visszatart, most nyom-nyom-nyom-nyom, jó!”

Azt mondták, nagyon jól csinálom. Mit is? A szófogadást. Még jó, hogy jól ment, hisz egész eddigi életemben ezt gyakoroltam! Egyszerűen megmondták, mikor mit csináljak, hisz jobban tudták, én meg tettem, amit mondtak. Ezt hívják ők akadálytalan szülésnek. Még az anya sincs jelen, hogy akadályozzon. Az összes tolófájásnak csak a tompa nyomását, feszítését éreztem, semmi egyebet. Le voltam szedálva.

16.30-kor születtél meg. Ezt az egyet tudtam irányítani a figyelmemmel, volt a falon egy óra, és ránéztem, mennyit mutat, hogy legalább én tudjam ebben a nagy rohanásban, hisz fontos… Meg még valamit, legyőzve a körülöttem dolgozó idegen gépektől való tartózkodásom, köszöntöttelek, ahogy azt korábban elhatároztam: „Isten hozott, Áron!”

Aztán nem emlékszem, mikor adtak ide, mikor varrtak össze, persze arra sem, mikor csinálták azt a rutinos gátmetszést, ami abban a sürgés-forgásban, ahogy a bábáktól később megtudtam, inkább a fél izomzatom kikanyarítására sikeredett, de addigra megérkezett a húgom és édesapád, és az az emlékképem, hogy ő tart Téged a kezében kissé zavartan.

Elég hamar megbántam, hogy nem próbáltam meg mégis megenni valahogy azt a levest, mert annyira rosszul lettem az éhségtől (előző nap ebéd óta semmit sem ettem), hogy nem a szobába, hanem valami elfekvőbe kerültem pár anyával együtt. Hiába magyaráztam, hogy nincs semmi bajom, csak hagyjanak enni, és minden rendben lesz, mivel lázas lettem, több órán keresztül megfigyelésen tartottak.

Ezalatt egyszer hoztak be hozzám. Szerencsére akkor ügyesen szopcsiztál. Hogy elüssem az időt, hogy elfelejtsem azt a felsejlő dühöt, hogy még nem lehetek melletted, a többieknek segítettem kenyeret kenni, teát tölteni. (Jellemző. A jólneveltségem mellé még egy kis segítőkészség frissen szülve.)

Nem is tudom, mikorra kerültünk a kórházi szobába. De már este volt. Onnantól már nem voltam hajlandó elengedni Téged! Az ott töltött három nap kellemetlenségei közül csak egynéhányat említek. A minden reggel sarkig tárt ablakokon (szellőztettek a takarítónők) bejövő jéghideg levegő miatt megfáztál, bárhogy óvtalak, védtelek. Minden nap többször jöttek megnyomkodni a hasamat, ami olyan fájdalommal járt, hogy majd bepisiltem; a gondterheltség, hogy a piszok messze lévő zuhanyzóba hogy menjek ki mosdani, hogy nyugodt lehessek felőled, kire bízhatnálak, amíg ügyes-bajos dolgaim elvégzem; hogy mikor az első peluscserém volt életemben, se nővér nem volt, se kád meleg vízzel, úgyhogy életed első fürdését a kórházi mosdó langyos, inkább hideg folyóvize alatt élted át.

Utolsó nap már csak azért kellett olyan sokáig ottmaradni, mert mivel nem tudtunk senkinek pénzt adni, borzasztó nehéz volt találni valakit, aki végre kiszedi a varratokat. Nagy nehezen sikerült. De, hogy ne legyünk olyan hamar felszabadultak, búcsúzóul még megszúrták cseppnyi kis ujjad, hogy valami anyatejszűrés- vagy ellenanyag-vizsgálatot végezhessenek. Azt hiszem, életem első, igazi próbatételén mentem akkor át. Mert bár én mindent olyan jól tűrök, ha velem csinálják, zokogtam, amikor apró ujjad megbökték, és hosszú percekig próbáltak kisajtolni belőle annyi vért, hogy kiteljen a lapon minden egyes átkozott kör! Így hagytuk el szülészetéről híres, az egyik legjobbnak ismert kórházat. Összetörten, elfáradva, betegen.

Amikor kiléptünk a bejáraton, úgy éreztem, mintha börtönből szabadultunk volna. A levegőnek ekkor volt először tavaszszaga, végigcirógatott az első langymeleg tavaszi szellő, amitől elsírtam magam. Hosszú, nagyon hosszú volt a tél!

Mit is mondhatnék? Már akkor is éreztem, hogy nincs ez így rendben. Amióta viszont átélhettem a háborítatlan szülést is, képtelen vagyok úgy visszagondolni, hogy ne szoruljon össze a torkom. Jogunk lett volna ugyanahhoz a csodához, amit öcséddel egészen pontosan nyolc évvel később ugyanazon a napon átélhettünk! Úgy érzem, mintha azért született volna Veled ugyanazon a napon, hogy lehetőséget kapjunk a Teremtőtől, hogy „helyre hozhassuk”, ami nem volt a helyén. Biztosra veszem, hogy annak, hogy mindent olyan lassan csinálsz, holott az okos kis agyad pörög, mint a motolla, nagyon is sok köze van ahhoz, hogy mesterségesen siettették megszületésedet! Mélységes félelmeid okát is meg lehetne találni valahol az aznap reggeli ébredésem és a között a pillanat között, amikor a kórházból eljöhettünk végre.

Meg kell bocsátanom magamnak, hogy tudatlan voltam. Meg kell bocsátanom az orvosoknak, akik tudatlanok maradtak, és bocsánatot kell kérnem Tőled, hogy nem adhattam meg Neked, ami pedig Neked is járt: méltósággal megszületni!

L. G.

Sárika > > >
Gergőcske > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.