igaz történetek szülésről, születésről

1777. nap: A lehető legtermészetesebb (Illés születése)

1777. nap: A lehető legtermészetesebb (Illés születése)

Illés születésére gyakorlatilag már Kristóf születése óta készültem. Valahogy túl kellett tennem magam az előző traumán. Fórumoztam, ha beszéltem a szülésemről, leginkább sírtam. Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy mindenki azt várja tőlem, legyek elégedett, hiszen egészséges a gyerekem, és én is az vagyok, és furcsán néz rám, amiért nem rózsaszín ködben úszom újdonsült anyaként.

Közben legális lett az otthonszülés, és ezzel megnyílt az út számomra is. Lett bábaszolgáltató, és így volt férj számára is elfogadható otthonszülési alternatíva. A várandósság elején elutaztunk a bábákhoz, megbeszéltük a kereteket, és végül már úgy jöttünk haza, hogy a férjem is hajlandó belemenni egy otthonszülésbe. Sok volt a kétely, de a nagyobb fiú miatt is szerettem volna nem kórházba menni, tőle napokra elválni.

Mivel Kristóffal betöltöttem a 41. hetet, amikor született, előre féltem, mi lesz, ha nem férek bele ebbe a törvényi keretbe. Úgy is készültünk, hogy ráhúzok majd pár napot a 40-re, de valahogy csak kivarázsoljuk a 41. hét előtt. Eljött a 37. hét, a bábák meglátogattak minket az otthonunkban, és mondták, hogy elkezdhetem szedni a homeós bogyókat. Három szert szedtem, minden nap másikat, felváltva. Szerdán érkeztek a bábák, és ahogy elkezdtem a kis golyócskákat szedni, szinte összefüggve kis jósló fájásaim lettek. Éjszaka jobban éreztem őket, akkor, ha elaltattam a nagyobbacskámat, befeküdtem egy kád jó meleg vízbe, és ott töltöttem másfél-két órát.

Férjnek pénteken el kellett utaznia külföldre, de nyugtattak a bábák is, hogy menjen nyugodtan, úgysem lesz itt még egy darabig kisbaba. Csütörtök este azért aggódva kérdezte, ahogy rám nézett a kádban, hogy biztos kimenjen? Persze, menjél csak, ne aggódj, hangzott a válaszom.

A hétvége csendesen telt, sokat sétáltunk Kristóffal, játszottunk, kis barátja volt ideát nálunk játszani. Vasárnap reggel már nyákdugóval is találkoztam, de hisz még ez sem jelent semmit, van, akinek hetekkel a szülés előtt már kezd távozni. Azért folyamatosan tájékoztattam telefonon a bábámat, aki egyszer nevetve meg is jegyezte, hogy ti mindig sétáltok? Hát mit lehet tenni, egy két és fél éves nem annyira szeret egyhelyben ücsörögni, legalább is az enyém biztos nem.

Eljött a vasárnap este, menetrend szerint a kádban töltöttem az estét, de most már hajnalban is ott időztem. Próbáltam a lehető legtöbbet pihenni, amikor csak tehettem, becsuktam a szemem, takarékra tettem a testem. Tudtam, nem lehetek fáradt, ha indul a szülés, az nagy munka lesz, kell minden rejtett tartalékom. Férj befutott hajnalban, beszélgettünk, majd aludni mentünk.

Reggel kelnem kellett, mert még nem adtam le a gyerekorvosnak az otthonszülés-bejelentőt, és még szülés utánra sem volt nagy betétem, de még a kórházi csomagom sem volt tisztességesen összecsomagolva. Hát felkeltem, érezgettem egész éjszaka a hasamat, de azért tudtam aludni. Gyorsan a kádba, majd ott összeszedem kicsit magam, és el tudok indulni a városba. Bábával is beszéltem, vidékre indul, elleszek.

A kádban már érzem, hogy én már sehova sem megyek. Nem bírok járni, erős menstruációszerű görcseim vannak. Én ezzel nem tudok sétálni, nem tudok gyerekorvossal csevegni, sajnos, férjnek kell mennie, ráadásul gyerekestől. Nem mondja, hogy nem szeretné, teszi a dolgát.

Gyerekorvosnál persze értetlenkedés, így felhív, beszélek a doktornénivel, megnyugtatom, hogy igazából ő majd csak ugyanúgy a háromnapos babához kell, hogy kijöjjön, lesz neonatológus, aki megvizsgálja. Megnyugszik, sok szerencsét kíván. Ismét csörög a telefon, betétet is sikerül férjnek választani, megegyeztünk a mennyiségben is. Elégedett vagyok, minden sínen, bár még csak a 38. héten járok.

Közben már a szoba padlóján fekszem, hívom a bábát, vagyis inkább már ő hív. Kérdezi, mi a helyzet. Mikor meghallja, hogy ott sírok a padlón, azonnal indul. Nem tudom, miért sírok. Félek is, fáj is, és el is kell engednem. Megmondom a babámnak, hogy jöjjön nyugodtan, nem baj, ha fáj, tudom, a kisbabámnak is fájdalmas, csak tegye a dolgát, én engedem.

Hazaér férj is a gyerekkel. Esős, borongós nap van. Nem nagyon tudnak mit csinálni. Kezdetben még elvagyunk egymás mellett, Kristóf nem kérdez túl sokat, hagy magamban.

Megérkezett dél körül az egyik, majd a másik bába is. Bepakolnak egy halom cuccot, nagyon sok táskájuk van. Próbáljuk férjjel kínálni őket, de nem kérnek semmit, azt mondják, mindenük van, ne is foglalkozzunk velük. Ülőlabdán ülök, valamikor van egy vizsgálat, de egyáltalán nem fáj. Csodálkozom, azt hittem, ez iszonyatos lesz.

Aztán bevetem magam a kádba. Magamra csukom az ajtót, néha bejön az egyik bába és szívhangot hallgat. Próbálok pihenni, minimálisan mozgok, a szemem is csukva tartom. Amennyire csak lehet, próbálok lazulni. Számolok a fájások alatt, ahogy számolok, azt mondogatom magamban, hogy mindjárt vége lesz. Hallgatok egy kis zenét is, szeretem ezeket a lemezeket, de most valahogy egyik sem nyugtat meg, elég hamar fel is adom.

Visszamegyek inkább a kádba. A bábák nézik a fájásokat, talán még mindig ötpercesek, egy ideje már ennyi. És még nem is hánytam, mert ugye már az egy újabb szakasz. Aztán egyszer csak hánynom kell. Az egyik bábám tartja a lavórt, csendben, és én közben igen ellenséges vagyok. Megkérdem, hogy most már örülnek? Mindent csendben elhallgatnak.

Úgy gondolják, kicsit ki kellene jönnöm a kádból, sétálni, lépcsőzni kellene. Bíztat a bába, hogy jön velem, segít, de nekem ehhez nincs kedvem, így közlöm velük, hogy az nekem nagyon fáj, és nem akarom, inkább vizsgáljanak meg, hogy hogy áll a folyamat, és ha nagyon muszáj, na, akkor térjünk vissza rá. Megvizsgál a bába, mondja minden oké, csináljak, ami jólesik, a tágulás halad. Éljen, megúsztam a lépcsőzést!

Már nem tudom, mit csinálok, keresem a helyem. Vissza nem akarok menni a kádba, ha kiszállok, fázom, fázni nem jó, meg amúgy is a párától csurom víz a hajam. Férj közben Isten tudja, mit csinálhat a gyerekkel az udvaron. Esik.

Egyszer leülök a szülőszékre, kínálják, próbáljam ki. Ahogy ráülök, úgy ugrok fel, ez nagyon fáj, nem, nem akarom. Négykézláb az előszobánkban, bábák csendben körülöttem. Közben átöltöztek, szép egyenszerkójuk van, egy kék és egy rózsaszín. Mikor öltöztek át egyáltalán?

Néha panaszkodom, hogy ez nagyon fáj, nem hiszem, hogy mondanak valamit is, de látom a szemükben, hogy megértik, tudják. Jólesik a megértésük. Mondják, van még egy kis perem, annak el kell még tűnnie. Négykézláb vagyok a szobánkban, fáj, fáj, nagyon fáj.

Aztán kapok valami meleget a hasamra. Egy törölköző, és meleg, és olyan jó. Tartják, de én is szorítom a hasamhoz, ez nagyon jó! És pattan valami, és folyik a víz, és kiáltok, hogy jaj, az új szőnyeg! Sietve törölnek, rakják alám a takaróréteget, megnyugszom, a szőnyeg megúszta, és jöhet a kitolás.

Kezdődik, de félek nyomni. Aranyerem van. Félek, hogy ha nyomok, még jobban kifordul. Tudom, hogy nyomnom kell, de mégsem merek. Az egyik bába tartja az aranyeret, és közben oxitocinba mártott helyes kis vattadarabokat nyomnak az orromba.

Férj bejön, meglát, csodálkozik. Kérdi, mi legyen, elmennek a gyerkővel, mert már túl vannak a garázson és a teraszon. Én ordítom, hogy menjenek ki, bába férjnek, hogy ne menjenek messzire, mindjárt megszületik a baba.

A kitolás nem csendes. Senki nem szól rám, hogy halkabban, csak becsukják az eddig nyitott ablakokat. Férj a gyerkővel a teraszon hallgatja a hangokat, figyeli az esőt.

Eltelik egy kis idő, talán a dokumentáció szerint negyed óra, és megszületik a mi kis Illésünk. Többnek tűnik, de végre kint van. Negyed hét van.

Babával az ölemben átsétálunk a hálóba, lefekszem az ágyra. Ahogy megszületik a pici, azonnal szólok, hogy hívják be a többieket, az egyik bába szemem sarkából látom, hogy azonnal startol. Jólesik, tényleg figyel rám, és fontos, amit kérek.

Az ágyon fekszünk, nézegetjük egymást, nagyobbacska is nézegeti a kisebbecskét. Férj vágja el a köldökzsinórt, megszületik a lepény, minden rendben mindenkivel.

Fejlámpa a bábán, hát ez vicces. Megtekinti az alfelemet, és van, amit varrni kell. És varr. Nyavalygok, nem fáj, de nem kellemes. Szeretnék már végre elmenni fürödni. Alig várom, hogy befejezze.

Cicizik a pici, majd amíg méregetik, gyorsan a kádba huppanok. Tele van gyógynövénnyel, végre fürdök, azt hiszem, hajat is mosok. Az egyik bába velem van, beszélget velem, és nekem annyi energiám van még! Szívesen csacsogok. Egyszerűen szárnyalok.

Férj vacsorát készít, talán ő is szárítja meg a hajam. Közben babuci elaludt, én eszem a rántottát. Végre van kedvem enni, iszom is. Szívószállal adják az italom, nem értem, miért, én olyan jól vagyok, az meg olyan betegágyas.

Eltelik a megfigyelési időszak, bábák hazamennek. Hiányozni fognak, olyan természetes volt, hogy itt vannak, mintha nem másodjára jártak volna a házunkba. A picike pihen, én a nagyot elaltatom, aztán már férj is alszik a pici mellett. Én meg egyszerűen nem tudok aludni.

Még mindig az események hatása alatt vagyok. Itt a picuri, és mindenki más velem együtt. A házunkban mintha semmi sem változott volna, és mégis. Minden olyan harmonikus, a lehető legtermészetesebb, úgy ahogy annak lennie kell. És még telefonálok, SMS-ezem, és talán 11, éjfél, mire én is úgy érzem, hogy képes vagyok elaludni. Pihennem kell, hiszen a java még most kezdődik.

N. F. É.

Kristóf > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.