igaz történetek szülésről, születésről

1753. nap: „Mesés szülés” 1.: Viráglány

1753. nap: „Mesés szülés” 1.: Viráglány

Volt egyszer egy király és egy királynő, akiknek leghőbb vágyuk teljesült, amikor fiuk született. A kis királyfinak volt egy aranylabdája, naphosszat azzal játszadozott.

A palotának volt egy sötét, eldugott szeglete, ahol soha senki nem járt. A király ide zárt be hét gonosz varázslót. Szívesen kiengedte volna őket, de attól tartott, hogy embereket falnának fel, úgyhogy szigorú parancsot adott arra, hogy a varázslókat senki ki ne engedje.

A kisfiú egy napon elkeveredett a palotának erre a tájékára, és véletlenül beleejtette aranylabdáját a gonosz varázslók börtönébe. Benézett a rácson és kérte: „Kedves varázslók, adjátok vissza a labdámat!” Az egyik varázsló válaszolt: „Szívesen, de akkor szabadíts ki bennünket!” A királyfi hirtelen megfeledkezett apja tilalmáról, kinyitotta a zárat. A hét gonosz varázsló kijött és visszaadták a labdát.

Mikor a király felfedezte, hogy valaki kiszabadította a varázslókat, haragra gerjedt és kijelentette, életét veszi annak, aki megszegte a parancsát. A király, amikor megtudta, hogy fián kellene végrehajtania ítéletét, szívesen megbocsátott volna, de csak annyit tehetett, hogy nem ölte meg, hanem száműzte a fiát. Elvette tőle királyi díszeit, és a pásztorok között kellett laknia, birkákat kellett legeltetnie.

Egy napon egy távoli ország királya kihirdette, hogy annak a királyfinak adja a lányát, aki az országát rettegésben tartó hétfejű kígyót legyőzi. Másnap sírva hajtotta a legelőre a birkákat a királyfi, bánkódott, hogy ilyen szolgasorból nem próbálhat szerencsét.

Egyszer csak előtte állt a hét gonosz varázsló. Mélyen a földig hajoltak előtte. Díszes ruhát, egy ötlábú, szélsebes paripát és egy hosszú, egyenes kardot adtak neki. Ő felöltötte a ruhát, felpattant a paripára és elvágtatott abba a távoli országba. Mikor a kígyó meglátta a királyfit, így szólt: „No, te aprólék, mit akarsz itt, fél fogammal szétmorzsollak.”

Ő kirántotta a kardját és nekirontott a hétfejű kígyónak. Amint kezdetét vette hatalmas küzdelmük, zuhogni kezdett az eső és fújni kezdett az orkán, és a vihar mindaddig tombolt, míg a királyfi le nem győzte a kígyót. Ekkor elállt az eső és elállt a szél. Fogta a kígyót a királyfi, és mind a hét fejéből kivágta a nyelvét, levélbe csomagolta.

Kisvártatva felfedezte a halott kígyót egy halász, levágta hét fejét és elvitte a királyhoz, mondván, legyőzte a kígyót és kéri érte a királylányt. Egyszer csak ott termett a hét varázsló és kérdezték, hol van a kígyó hét nyelve. De azt bizony nem találták.

Száguldó ötlábú lován megérkezett a királyfi is, és aki csak látta, majd elájult a félelemtől és a gyönyörűségtől. Előmutatta a hét nyelvet, bizonyságul, hogy ő győzte le a kígyót. A hét varázsló eltűnt a csaló halásszal a vadonban. A királyfi pedig feleségül kapta a királylányt.

Több évi távollétem után ez volt az első szülés, amihez Ági hívott. Már az úton mesélte, hogy azon ritka szülések egyike, ahol „az anya” is ott lesz, sőt, ő tartja telefonon a kapcsolatot Ágival, hogy lánya, Éva vajúdásának menetéről beszámoljon.

Megérkeztünk.

A kis lakásban, három pici szobában együtt lakik Éva anyja, nagyanyja, Éva és Vilmos, és egy kutya. A fölöttük lévő lakásban lakik egy másik Éva, ennek az Évának gyerekkori jó barátnője, aki nemrégiben Ágival szülte gyerekét.

Éva anyja csak beszélt-beszélt. Ő abban támogatja a lányát, amit az szeretne. Ha otthon akar szülni, ő mindent megtesz, hogy ez sikerüljön. Valami volt az ő szülésével… vagy születésével? Mi is? Éva szülése volt borzasztó nehéz… talán koraszülött volt…? Igen, igen. Évát nagyon kellett óvni egész gyerekkorában.

Vilmosról megtudjuk, hogy nem akar jelen lenni a szülésnél. Vilmos lemegy, megsétáltatja a kutyát, beszerzi, amire még szükség van. A nagymama nem hagyja el a szobáját, tévéjét nézi, aggodalmaskodó pillantásokkal kikandikál néha.

Évának magas a vérnyomása már egynéhány napja, ezért csalánteát kellene innia, de nem issza, mert nem ízlik neki.

Ági javasolja a fürdőt, ott is a sötétséget, ezek a megnyugtató körülmények a vérnyomásra is kedvezően hatnak. Éva nagy belefeledkezéssel fogadja a kontrakciókat, belemerül, a végén kinéz belőle. „Mikor lesz az, Ági – kérdezi egy ilyen merülés után felbukkanva –, amit meséltél, hogy más tudatállapotba kerül valaki?” „Hogy mikor? Már réges rég benne vagy” – hangzik a válasz.

Fokozatosan egyre inkább kizáródik a külvilág, a mama messze kerül, csönd van, Éva elmerül, felbukkan, anyja, nagyanyja csak messziről tekintgetnek le rá, suttogva érdeklődnek, ha valamelyikünk kimegy, Évából valódi vajúdó nő lesz, vajúdása kiárad, elárasztja a mindenséget.

És ekkor mesét kér. Meséljünk neki… Bármit lehet, csak ne a Micimackót… Lehunyja a szemét, majd a csempét nézi, kinyújtja ujját, és mondja, itt, a polcomon, itt ez a könyv, ezt kérem. Bemegyek, kicsi a lakás, keressük a családtagokkal a könyvet, kiderül, senki nem tudja, Éva hol tartja a meséit. Kétségbeesve keresgélek, most ezt a könyvet kell megtalálni, ugyanúgy, mint máskor a gyógyszert vagy a takarót vagy a fertőtlenítőt vagy akármit, amire éppen szükség van. Most erre a mesére van szükség.

Végre valahogyan, valahonnan, a gyerekkor egy rejtett sarkából, előbukkan a mesekönyv. Felnyalábolom és visszahúzódok vele a fürdőszoba homályába. Felnyitom a számomra eddig ismeretlen könyvet és csak fohászkodom: meg tudjam találni azt, amire most szükség van, utat mutasson, arról szóljon, amiről kell, és mentes legyen a baljós asszociációktól…

Sikerült. A mesélés ritmusa igazodott a vajúdás ritmusához. Amikor jött a méhösszehúzódás, csönd volt. A fájásszünetben tovább olvastam. Néha Éva elvesztette a fonalat, visszakérdezett, hogy hogy is volt. Egyes részeket emiatt többször is el kellett mondani. A mese szerencsés véget ért, új már nem kellett.

A mese végére a szülés legintenzívebb időszaka elkezdődött. Éva forgolódott a vízben, vége lett a nyugalomnak. Fölállt, föltérdelt, helyét keresgélte. Már nem kellett a víz, bementünk a szobába. Éva állt, és ekkor mindenki körülvette. Anyja és a nemrég visszatért Vilmos is. Eddig valahogy az segített, ha ők távol voltak, de most nagy szükség lett rájuk. Éva testének szüksége volt erre a többi testre, amelyek körülvették. Ránk támaszkodva, tőlünk tartva nyomta ki magából a gyermeket (kislányt).

A végső pillanatokban a mindnyájunkban lévő erők együttesen világra segítették a gyermeket. A fejecskéje már napvilágon volt, de a teste még késlekedett. Ági üdvözölte: kicsi baba. Aztán közöttünk volt már az egész kicsi lány.

Éva gátja berepedt egy kicsit, össze kellett varrni. Eddigre mindenki visszatalált régi szerepeibe, Éva rettegett a tűszúrásoktól, a mamája korholta, nyugalmat parancsolt rá. „Ha eddig rá tudtad bízni magad Ágira, most is bízz benne!” Éva kiabált, aztán már ezen is túl voltunk.

Éhesen írogattunk. Az új család számára megszűnt jelenlétünk jelentősége. Összezárult körülöttük a burok, ami immár minket kizárt magából. A kisbaba egy ritka virágnevet kapott.

F. J.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

Véletlenül kiválasztott mesék.