igaz történetek szülésről, születésről

1039. nap. Olyan szép! (Ati születése)

Otthonszülésről akkor hallottam először, amikor a második gyermekemet vártam. Egy reggeli tévéműsorban beszélgettek róla, arra emlékszem belőle, hogy anyummal mélyen meglepődtünk, csodálkoztunk és el is ítéltük, hogy micsoda felelőtlenség otthon szülni. E véleményemet később jelentősen megváltoztatta a Kismama újság olvasása. Ott láttam először képeken és írásban, hogy is zajlik egy háborítatlan szülés. De akkor még mindig nem merült fel bennem, hogy ezt akár én is átélhetném. Viszont a nővéremben igen, és mondta is, hogy szülne otthon legközelebb. Anyum ezt akkor is még furcsállással fogadta. Bennem viszont egyre érlelődött a gondolat. Olvasgattam az otthonszülős történeteket.

Mindig is szerettem volna harmadikat, de mégis ő meglepetésbaba lett. Nem terveztük, de nagyon vártuk. Ősszel bátorságot vettem és elmentem egy információs estre. Az ott elhangzottak és a családias légkör meggyőzött. Pár szót tudtam beszélni Ágival is, aki megnyugtatott az engem foglalkoztató egészségügyi problémák kapcsán. Igen, erre vágytam, ilyen hozzáállásra a terhességgel kapcsolatban – mondtam magamban boldogan hazafelé a metrón.

Végigjártam az információs hetet. Tudtam, hogy otthon fogok szülni. Egészen biztos voltam benne. A gond az volt, hogy nem tudtam, hogyan mondjam ezt meg a páromnak, aki akkor nem is hallott még erről. Hetekig gondolkodtam rajta. Míg végül vettem egy nagy levegőt és egy szuszra elmondtam neki mindent. Meglepődött, de pár kérdés megválaszolása után meg tudtam győzni.

Harmadik gyermekem reggel óta készülődött. A kisebbik fiam éppen itthon volt velem betegség miatt. Egész nap tettem a dolgom, főztem, játszadoztam vele és végre elmentünk, hogy megvegyük a szüléshez szükséges felszereléseket. Délben már nem tudtam fiammal aludni, már erősödtek a fájások. Tudtam, hogy még el kell hoznom a nagyobbat az iskolából. Ott – rá várva – támaszkodtam jobbra-balra, már fájt, erősen.

Buszon hazafelé, majd gyalog sétálva vajúdtam, közben felhívtam Ágit, hogy ma szülés lesz. Azt mondta, nem ér rá, épp orvosnál vannak. Mindig is ettől féltem, hogy rossz időben fogom zavarni, hogy nem fog tudni eljönni. Erősödött bennem a dac, akkor megcsinálom egyedül! Mondtam neki, hogy felhívom később.

Otthon megmondtam a gyerekeknek, hogy ma meg fog születni a testvérük. Ők leültek rajzolgatni, míg én beültem a kádba. Sokáig ültem ott, ők végig csendben voltak (mondanom se kell talán, hogy ez mekkora ritkaság nálunk, megszeppentek kissé).

Lágyan hullámoztam a vízben, újra és újra meleget engedve hozzá. Arra eszméltem, hogy hazajött a párom. Furcsállotta a dolgot. Ma szülni fogok, erősítettem meg benne és kértem, hogy hozza ide nekem a telefont. Újból felhívtam Ágit, aki már éppen ráért, érezte a hangomon, hogy ez már komoly. Nemsokára megérkeznek (jaj, de jó, Julit hozza magával, ő volt az egyetlen doula, akit ismertem, mekkora szerencse vagy áldás kellett ahhoz, hogy éppen ő érjen rá). Már kifürödtem az összes meleg vizet.

Kiszállok a kádból, sétálok egy kicsit a lakásban, majd vissza a fürdőbe. Feltétlenül meg kell viszont győződnöm arról, hogy hol tart a tágulás. Megkérem Ágit, vizsgáljon meg. A maga természetes egyszerűségével mutat a vécére, hogy üljek rá a deszkára. Mennyivel másabb ez a helyzet, mint nehézkesen felmászni egy vizsgálóágyra és széttárni a lábunkat!

Juli hozza a hasam felé a forró vizes borogatást, amitől óriási görcseim lesznek, el is húzódom és mondom, hogy ne. Megkínálom még őket borsófőzelékkel, szabadkozom, hogy talán nem annyira sikerült. Legnagyobb örömömre elfogadják. (Bizonyítva ezzel, hogy nemcsak kapok ezen a napon, hanem adhatok is.)

Aztán hosszasabb egyedüllét. Erre vágyom, igen. Ráhajolok a mosógépre. Ott vajúdom sokáig. Amikor az információs héten mesélték, hogy sokan táncolni kezdenek vajúdás alatt, akkor elmosolyodtam, na, én biztos nem, sosem szerettem, sosem tudtam és sosem akartam táncolni. Mégis azt veszem észre, hogy mozgatom a csípőmet.

Juli észrevétlenül jön be és nyúl föl a lábam között a hasamhoz, hogy hallgassa a baba szívhangját. Nem veszem észre őt, csak a kattogó hangot. Ennyire vigyáznak, hogy magamban maradhassak. Ági is bejön a fürdőbe és csendben megjegyzi, hogy ilyen hűvösben nem szoktak megszületni a babák, kellene valami hősugárzó.

Telefon anyukámnak, hogy szerezzen egyet, óriási roham. Nemsokára Anyum megérkezik a készülékkel, Ágiék félnek a látogatótól, mert én nem akartam őt idehívni, nem a kapcsolatunk miatt, hanem mert nem akartam, hogy izguljon, hogy féltsen. De ők hárman nők, nagyon jól elbeszélgetnek. Ági emlegeti később még sokáig anyumat.

Közben vajúdok tovább a mosógépen, gyerekek a szobában párommal. Azt veszem észre, hogy könnyebbé válnak a fájdalmak: kettő nehéz, egy könnyebb fájás. Majd megérkeznek a tolófájások, szólok Áginak és Julinak. Bejönnek, leülnek, ki ide, ki oda, ahol helyet találnak. Várnak. Kérdezek pár dolgot, nyomhatok-e meg ilyesmit. Biztatnak, hogy persze. Ám de már nagyon elfáradtam az órákig tartó állásban, remegnek a lábaim. Ági felajánlja, hogy guggoljak elé, ő fog hátulról.

És jön a nagy feszítő érzés, elmegy a magzatvíz. Én nem látom, nem figyelem, csak Ágiék, de nem szólnak, nem ijesztenek meg. Készenlétben a szívóka. A baba egyre lejjebb és lejjebb, már kint a feje, és a következő nyomásnál kint van a teste is. Egy párnára csusszan háromnegyed kilenc körül, Juli rögtön leszívja, majd Ági is, talán nem volt elégedett.

Azonnal elkérem (később bánom, várni kellett volna még, eszmélni és tisztulni egy kicsit). Magamhoz ölelem, megnézem a tenyerét, megvannak a vonalak (előttem nem sokkal a legjobb barátnőm Down-os babát szült), fellélegzek. Fiú lett, mint ígérték, de tényleg percekig meg sem néztük.

Kivisszük a kanapéra, ott mellre teszem, a köldökzsinór még pulzál, várjuk, míg elvágható lesz. Megszülöm a lepényt, és míg varrnak (csak kicsit és csak a Juli, de azért fájt), addig a baba bent a családnál. A párom fogja meg először, Attila első pillantását apjára veti, és ezzel egy életre meghatározza a kapcsolatukat. Anyum is egészen ellágyul a friss újszülöttől. Sír is. A tesók is megnézegetik. Visszakapom a babát, fekszik a mellkasomon.

Ági – később kiderül meglehetősen pontosan – megbecsüli a súlyát és a hosszát. Kitölti a papírokat. Beszélgetünk. Mielőtt elmennek, átölelnek, ami nagyon jólesik. Egészen különös, mély kapcsolat alakult ki azzal köztünk, hogy együtt szültünk otthon. A baba később, a szülés utáni beszélgetésen, hét hónaposan meglepően sokáig és hosszan nézi Ágit, szerintem megismerte.

Éjfélkor, miután elmennek, nem tudok aludni, fekszik mellettem a legkisebb, csak nézem és suttogom: „Olyan szép!”, noha a baba helyesen formás, tudom, hogy nem csak rá, hanem az egész nap eseményeire gondolok, a szülés, a születés átélt csodájára, a szeretetre és bizalomra, amit Ágitól és Julitól kaptam szinte ismeretlenül, és főképp érdemtelenül.

H. B.

Norbi > > >
Bálint > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.