1712. nap: Szülések – ma és nem ma
Nyolc éve sütött a nap, és az ecetfa virágai tündöklően vöröslöttek – ragyogásuk azt üzente, hogy az élet rendben van… akkor ez volt a szalmaszál, amit két kontrakció között a szobánk ablakán keresztül megragadhattam, mert akik körülvettek, megtartottak magamban.
Ma esik. Korán reggel a szürke égboltot simogatták a sűrű esőszálak. Mélységesen fáradt voltam, hajnal óta telefonvégen. Forgalom alig, az utakon vízfolyások, az ablaktörlő rendre jár.
A kórház folyosóján is alig van forgalom, négyen várakozunk, hármunk látszódik – a negyedikért vagyunk itt. Apa a telefonnal, anya az összehúzódásokkal. A szülőszobán helyzetek vannak, várunk.
A házunkban egy helyzet van, mindenki körém rendeződik, én meg a gyerekem köré, aki bentről vár.
Kedves szülésznők nyitják az alternatív szobát, hisz ezt itt lehet, csak hát nem szokták kérni – tudom meg. Van itt minden, kád, labda, képek, zene és türelem… no meg zaj. Mondom is Nikinek: „Nyugodtan engedd el magad, a folyosón lévők is ezt teszik.” Csörög, röhög, csapkod, kattog.
A házban finom érintések, csend, figyelem.
Jön a fájás, elkínoz, tartja magát, tartom magam, laza száj, csípőmozgás – minden pontosan, fejből… nem halad… ma sem, nyolc éve sem.
Percek, órák, masszázs, borogatás, illat, érintések ma is, nyolc éve is.
A méhszáj makacs, nem adja, ami még nem jár, nincs itt az idő, nincs meg a lépés, a fájás jön, elgyötör, de nincs gyönyör, nincs megnyílás. Ma oxitocin, nyolc éve bor és homeopátiás bogyók.
A baba ma nem bírta jól, hát kivették… a dúlát kinevették. „Te beleszülnél az ágyadba?” – egymást kérdezgették. Majd rám céloztak – a házamba szültem bele, igen, én, igen, akartam és igen, volt ott három olyan nagyszerű bába, akik látták a láthatatlant, és átsegítettek oda, ahová egyedül nem jutottam el. Ez a lépés az erőm lett, az erő, amihez azóta is nyúlhatok, az erő, ami a ma szülőnek nem adatott…
B. T.
(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)










