igaz történetek szülésről, születésről

1710. nap: Rohanás az események után (Ráhel)

1710. nap: Rohanás az események után (Ráhel)

Samu gyönyörű születése után nehéz dilemma előttünk álltunk, újra átéljük a csodálatos, háborítatlan szülés élményét, a gyermekvállalás csodáját, és teljesítsük legmerészebb álmainkat (öt gyermek), vagy érjük be ennyivel, szép lezárása a gyermekvállalásnak, és a hideg racionalitás alapján maradva neveljünk fel négy gyermeket. Elsőre a hideg fej döntött, védekeztünk, de a feleségem születésnapja kissé meggondolatlanná tett minket, majd néhány hét múlva már tudtuk, hogy a szokásos kétéves ritmus újra bejött.

Most először nem az önfeledt öröm volt az első érzésünk, hanem a félelem. Mi lesz most? Hogy fogjuk őt is felnevelni? De ha most is vállaljuk, akkor mikor lesz vége? Meddig megyünk még el? Egyetlen gyermeket sem utasítunk vissza, ha jönni akar hozzánk, de hogyan tovább? Kb. ez volt az az időszak, amikor a szívnél egy ér eltévedt…

A családban sem volt egyöntetű az öröm: „a négy is sok, de az öt már túlzás” . Mi már megbarátkoztunk a gondolattal, és tudtunk örülni neki. De ekkor már késő volt… Ráhel is megijedhetett.

Minden szükséges orvosi vizsgálaton részt vettünk. Minden rendben volt, átléptük a 37. hetet. Majd a 38.-kat, a 39.-ket, a 40.-ket. Na, mi lesz már? Átesünk a ló másik oldalára, és most azért izgulunk, hogy szülessen már meg, mert mehetünk megint a kórházba?

A szülést megelőző napon felkeres minket a bába az otthonunkban, csinál egy CTG-t. Minden rendben. Várjunk türelemmel.

Nem kell sokáig várni. Másnap – kedd reggel – megint felkelünk, ez az éjszaka is úgy telt el, hogy nem történt semmi. A gyerekeket összekészítjük az intézményekbe, én pedig elindulok értekezletre az irodába. Már a vonaton ülök, amikor hív a feleségem, hogy elindult Ráhel, de ne forduljak még vissza, mert lehet, hogy vaklárma. „Minél többedik szülés, annál több a vaklárma” – visszhangzik fejünkben. Jó, továbbmegyek.

Épp kihúz a vonat az állomásról, amikor hívom, de már csak óriási ordítást hallok a telefonban. Előbb kellett volna hívnom, még le tudtam volna szállni, és „postafordultával” visszaértem volna. Ha szerencsém van, a következő állomáson elérem a visszajövő vonatot, ha késik egy picit. Nem késett, lemaradtam róla. 30 perc várakozás, 25 perc menetidő, 20 perc gyalog haza. Ez a kilátás.

Próbálom hívni a feleségem, felveszi, de csak sír és ordít a telefonban a fájdalomtól. Hogyan juthatok haza? Talán a bábákkal. Meg is beszéljük a helyszínt. Ők kocsival vannak, biztos gyorsabb, mint vonattal. Miért nem jönnek már? Beleőrülök a várakozásba. Tehetetlen vagyok. Végre megjönnek, egy telefonhívás, de csak sírást hallok, a feleségemét. Most már mindhármunknak diónyi a gyomra. Mi lesz most? Egyedül van. (Ekkor már megvolt a baba.)

„Nem tudunk valakit segítségül küldeni? Esetleg szomszéd?” Reménytelen, nincs senki, aki jöhetne és tudna segíteni. Már majdnem otthon vagyunk, amikor ő hív. Derűs a hangja, jól van, és egy masszív gyereksírás hallatszik még a telefonban. Minden rendben, de jöjjünk, mert lehet, hogy le kell szívni, kicsit szörcsög. „Jó hangja van!” – mondja az egyik bába.

Már az utcába hajtanánk be, ha nem tűzcsapot építenének a vizesek. Kerülő. Én kiszállok és hazarohanok. Ott vannak a kádban. Nagyon szép a kicsi Ráhel. Kisvártatva jönnek a bábák. Leszívják a vizet a légutakról, de nem javul az állapota. Kisegítik a kádból a kanapéra őket, egyre gyengébben pulzáló köldökzsinórral. „Nem tetszik nekem ez a baba!” – mondja az egyik bába, olyan hangsúllyal, amit nem fogok elfelejteni soha.

Kap egy kis oxigént, amitől mintha jobban lenne, de sajnos nem. Hívni kell a Cerny mentőt. Sajnos nem tudnak jönni, most raknak le valakit a Péterfyben, utána tudnak indulni.

Harminc perc mire odaérnek, kiviszik a mentőbe, és elkezdődik a protokoll. Nem engednek be, nincs elég hely. Hát jó, nem akarom akadályozni őket.

Másfél óra múlva jön be a doktornő. Nem tudják, mi a baj, semmire nem reagál, lélegeztetőre rakták, a szívével van valami, ezért beviszik a G-be. Több lehetséges kimenetelt rajzol fel, egyik sem túl bíztató. Műtét, speciális lélegeztető… Ne hibáztassuk magunkat, ha kórházban születik is, ez az állapot lenne. Elkéri a számomat, felhív, ha megtud valamit.

Elviszik, magunkra maradunk a fotóval, amit tőlük kaptunk. Riadó anyósomnak, hogy jöjjön vigyázni, mert megyünk a kislányunk után.

Megcsörren a telefon, sajnos néhány ér eltévedt, súlyos oxigénhiánya van, műteni is fogják, most átviszik a B-be, ott tudunk érdeklődni utána. Délután van, mire megjön anyósom, és mi indulunk is, először a B-be.

Mire odaérünk, közlik, hogy visszavitték a G-be, mert nem tudják stabilizálni az állapotát, és így el fogják veszíteni. Csak ők tudják megmenteni. 50-50% az esély, de ő a rosszabbik kalapban van. Irány a G.!

A G-ben olyan oázisra találunk, ami párját ritkítja a magyar egészségügyben. Úgy bánnak velünk és kislányukkal, hogy a folyamat végén hálánk legjobb kifejezéseképpen jelölöm őket az Astellas Díj-ra 2014-ben, mint csapat (De Chatel Rudolf-emlékdíj), és amit meg is nyernek.

Sajnos Ráhelt nem tudták megmenteni, 21 órával születése után visszament Teremtőjéhez. A tüdőből a szívbe visszajövő erek rossz helyre mentek, ráadásul a vér nem tudott a tüdőből kimenni, így a folyamatos oxigénhiány felemésztette a szervezet tartalékait. Ám így elveszteni egy gyermeket egészen más. Szép várandósság, felemelő szülés és méltó búcsú. Ezek sok erőt adnak ma is.

Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy lekéstem a szülést, nem tudtam egyszer sem megölelni őt. Mindössze néhány puszi, egy-két simogatás, ennyi volt az én részem, ezért a búcsúztatásban való aktív részvétellel igyekeztem részben gyógyítani sebeimet. Megadatott, hogy a kis testét én öltöztethettem fel egy szép kis ruhácskába, és én áshattam ki a sírt, ahova végül eltemettük. Korábban ezt olyan idegennek gondoltam – amikor erről „társadalmi vita” volt néhány éve –, de magamra nézve már csak ezt tudom egyetlen méltó eljárásnak elfogadni.

M. P.
Ráhel születése anyaszemmel > > >
Mese > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.