igaz történetek szülésről, születésről

1675. nap: Maximális gömbölyűség, avagy habnak a tortára

Megjelent: 2015. máj. 7.

Valamit sejtettem. „Ááá, dehogy!” – hessegettem magamtól még a gondolatot is. Nem lehet, hiszen a legkisebb sincs még egyéves, szinte csak szopik, meg hát egyébként is fönt van az a spirál. Hát de. Van, akinek ez mind nem akadály.

Zokogtam. Nem vágytam már vagy még gyerekre. Bele fogok pusztulni. Nem fogom kibírni a terhelést. Túl sok. Túl kevés vagyok.

A férjem azt mondta, még sosem örült ennyire gyereknek. Hát Te nem vagy teljesen komplett, gondoltam, én csak annak örültem, hogy sírhatok és kimondhatom, amit érzek. Ha ő borult volna ki, én tartottam volna magam(ban). Azt mondta, érti, ha el akarom vetetni, bármennyire is boldog ő – mekkora ajándék, hogy lehetek bármilyen, elfogad és szeret engem…

Még mindig zokogtam, még mindig, még mindig. Aztán a sírás mögül egyszer csak előbújt az öröm, ott volt, a félelem mögött ott volt a boldogság: hát jöjjön, ha már ennyire akar, átadtam magam az egésznek újra, és elfogadtam, hogy van olyan is, hogy egy gyerekem megfoganásáról nem én döntök. Örültem neki, hogy még valaki hozzám szeretne születni.

Nyugodt, békés várandósság volt. Nem dobáltak hullámok, nem cincáltak érzelmek, nem ámokfutottam. Biztos bent is jó volt, mert 42 hétig nem akaródzott kijönni a legkisebb királyfinak. Az ötödik gyerekemet várva jutottam el odáig, hogy minden porcikámmal éreztem, hogy bárhogy lesz, úgy lesz jó. És odáig is, hogy úgy rettegtem a szüléstől, mintha fogvicsorgató oroszlánok fogtak volna körbe egyedül állva a szavanna közepén, tudva, hogy semmi reményem menekülni vagy segítséget kapni.

Folyt a magzatvíz már a 39. héttől, sok-sok este volt, amikor olyan kontrakcióim voltak, hogy biztos voltam benne, aznap éjjel megszülök. Tippelgettünk a gyerekekkel a naptárban, mikor érkezik, de már mindenki háromszor tippelt újra. Bénítóan féltem a szüléstől, az előző szülés fájdalmát még mindig föl tudtam idézni, és eszem ágában sem volt arra vágyni, hogy újra átéljem. Fárasztó volt ez a készenléti állapot, a fél kezemet adtam volna azért, hogy túllegyek a szülésen, hogy a (fél)kezemben tarthassam végre a kisbabám.

Péntek reggel nyolc. Elfolyt a víz. Újra az ismerős illat. Hogy örültem neki, amikor először éreztem! A szüléseim fájdalmai, traumái vagy isten tudja mi miatt már nem az öröm volt az első érzés, hanem a félelem. De a szülés még mindig nem indult be, úgyhogy délutánra megint ott tartottam, hogy akkor ez sem a szülés jele, megint sosem szülök meg. Délután már majdnem el is indultam a nagyfiaim iskolai előadására, amikor jött egy olyan kontrakció, ami kicsit gyanús volt, hogy hátha azért mégis lesz valami.

Fél hétkor tűnt el a színről a másfél éves kislányom, onnantól a semmiből hirtelen, percenként cincáltak szét a kontrakciók. Negyed nyolckor érkezett a bába, a kettő közt nyolc centire tágultam. A gyors szülés nekem nem jó szülés, mint ahogy az ékszíj bekapja a hajat, úgy rántott be, mint gyorsvonat után, úgy rohantam, hogy elérjem a belső folyamataimat. Haladtam, száguldottam egy órát, aztán megint éreztem azt, amit már előző szülésemnél is: megtorpant a folyamat, valami nem stimmel. Egyszerre éreztem tágulási és kitolási fájdalmat. Éreztem, hogy valami megint nem jól halad, illetve nem halad, hanem stagnál.

Két órán át küzdöttem kanapén, vécén, földön, lógva, térden, szőnyegen, háton, csak a fejem tetejére nem álltam. De a holtpontról nem mozdult(unk) el. Egy ideig belül is, kívül is türelem volt, aztán ahogy elöntött a reménytelenség, úgy a bábám arcára rátapostak a rossz szívhangok, a férjem helyzetnek szóló dühe jólesett – ahogy nekem lehet önmagamnak lenni, nekik is, ettől látható és átjárható energiák keringtek. De a gyerekem nem mozdult, megint nem, nem jött lejjebb, elakadt ez a szülés is. Ahogy az előző kettő. Még szerencse, hogy a kognitív énem elküldtem itthonról, így csak utólag tudtam belegondolni, hogy mekkora egy rohadékság az élettől, hogy négy szülésemből a legkönnyebb az volt, amikor kettőt szültem.

Jött a döntés: megint kórház. A férjem pakolni kezdett. Nem volt bennem rossz érzés, ha helye van, rendben van.

Aztán a viszonylagos jó szívhangok miatt kaptam még egy kontrakciólehetőséget, még egyet itthon. A bábám föltolta a térdem a fülem mögé… és igen, igen, igen! Éreztem, hogy jön, hogy sikerülni fog, meg fogom tudni szülni, megszülni itthon, megint, úristen, sikerülni fog! Sikerült!!! Kibújt, megszületett, megérkezett, sikerült!!!

Megcsináltam. Megint. Utoljára. Nem akarok többet szülni. Nem akarok többet gyereket várni. De ő még kellett, habnak a tortára.

Szagolgattam. Tizenegy éve, utolsó otthonszülésem óta nem éreztem ezt az illatot. A kórházban összekeveredik a kisbaba illata vegyszerek és idegenek szagával. Ott is van boldogság, ott is van bódító babaillat, de még a legkedvesebb körülmények közt is háborított mindkettő. Háborítatlan illatot éreztem újra, minden molekula ismerős, minden molekula saját volt megint. Sikerült.

Nem szülök többet – az első szülésemmel kerek lett a világ, most meg lett maximálisan gömbölyű.

H. D.

Samu és Fülöp > > >
Lotti > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.