Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 406. nap: Csenge születése… a hosszú és rögös út

406. nap: Csenge születése… a hosszú és rögös út

Megjelent: 2011. nov. 15.

Csenge közel hat és fél éves, és eddig még nem tudtam összeszedni magam, hogy leírjam a születésének történetét. (Három évvel fiatalabb öccse, Keve története a szülést követő napokban megíródott.)

Hol is kezdjem… Középiskolai tanulmányaimat egy budapesti egészségügyi szakközépiskolában folytattam. A gyakorlati oktatás részeként jópár hetet töltöttünk szülészeti és újszülöttosztályon, és szívtuk magunkba az ott látottakat. A szülőszobán futószalagon, személytelenül szültek a nők, az egész nagyon boldogtalan és mechanikus volt. Ez az élmény ösztönösen egy hatalmas űrt hagyott bennem. Évekkel később egy budapesti szülész-nőgyógyász orvos asszisztense lettem a privát rendelésén. Itt belelátásom nyílt a „rendszerbe”. Nagyon ijesztő és kétségbeejtő volt.

Az életem elkanyarodott az egészségügytől, majd hosszabb időre külföldre kerültem. Egyik hazalátogatásom alkalmával, 1998-ban egy éjszakai tévéműsorban hallottam Geréb Ágit beszélni az otthonszülésről. A szavakra, amit mondott, már nem emlékszem, csak a végtelen szeretetre és bölcsességre, amit mélyen a szívembe zártam.

Hat mozgalmas év következett az életemben, majd a párommal elhatároztuk, hogy összeházasodunk, családot alapítunk. Néhány hónap múlva eljött az ideje, hogy fölkeressem Ágit: egy kis élet költözött a hasamba.

Igazolnom kellett a várandósságomat a munkahelyem felé. Elővettem a szaknévsort, és hosszas telefonálgatás után találtam egy orvost, aki a telefonban azt ígérte, hogy nem vizsgál meg, csak egy ultrahangot készít. Időpontra mentünk férjemmel a fővárosi kórházba, ahol az orvos az ultrahangos rendelőben fogadott minket. Meglátta a szemüvegemet, és közölte, hogy császárral kell, hogy szüljek, különben romlani fog a látásom. Mindenfajta előzetes bejelentés nélkül hüvelyi ultrahangot készített, bár a kilencedik héten voltam telt hólyaggal. (Kevesen tudják ma már, hogy amennyiben a hólyag tele van, akkor hasi ultrahanggal is lehet látni a kisbabát igen korai várandósságban, akár a hatodik héten is.) Ez annyira megdöbbentő és elkeserítő volt, hogy orvoshoz többet nem mentem ez alatt a várandósságom alatt.

Többször végighallgattam a Napvilág Születésházban a szülésre felkészítő információs hetet, ami választ adott a kérdéseimre, természetes és megnyugtató volt. Kialakult bennem egy mély bizalom az ott dolgozók és tudásuk felé.

Várandósságom problémamentesen zajlott, amit elképzelésem szerint egy gyors és könnyű szülésnek kellett volna követni. Ami persze nem így lett. Azt tudtam, hogy bizonyos megélt életesemények lassíthatják a szülést, illetve komoly megakadásokat okozhatnak – ebből nekem volt jó sok.

(Huszonévesen volt két külön kapcsolatomból egy-egy megszakított terhességem. Az első még könnyebben emészthető volt, húszévesen, nagy szerelem, a fiú időt kért, korai volt neki. De a második 24 évesen egy ikervárandósság volt, ahol a gyerekek apja, az akkori vőlegényem egészen a várandósság 12. hetéig boldogan vállalta a gyerekeket, majd faképnél hagyott. Napokon át próbáltam elhelyezni magamban a történteket, de nem sikerült. Egy motelszobában kötöttem ki nyugtató- és altatófüggő édesanyám készleteivel a zsebemben. Persze nem olyan egyszerű megfutamodni a problémák elől… Végül elvetettem a gyerekeket, hiszen a gyógyszerek és a trauma komoly károsodást okozhattak bennük. Majd jópár évre az Egyesült Államokba menekültem a múltam árnyai elől.)

Várandósságom végén, szándékomban megkérdőjelezhetetlenül megerősödve, a megfelelő információhalmaz birtokában vártuk férjemmel, hogy elérkezzen az idő.

Egy május végi hétfő este éppen egy vígjátékot néztünk. A nevetések közepette éreztem a méhszájamban egy szúrást, mintha egy kötőtű szúrt volna meg. Elment a nyákcsap, amit úgy értelmeztem, hogy egy napon belül Csenge megszületik. Nagy izgalom hatalmasodott el rajtunk. Gyenge, de rendszeresen ismétlődő összehúzódások kezdődtek, amiktől nem sokat tudtam éjszaka aludni.

Hajnalban várakozással telve ébredtünk egyre erősödő és egyre fájdalmasabb kontrakciók közepette. Az Örs vezér tér közelében egy másfél szobás panellakásban laktunk, ami a szokatlanul forró májusnak köszönhetően kellemetlenül átforrósodott. Napközben órákon át sétálgattunk a környéken, bízva a gravitáció és a mozgás jótékony hatásában. A kontrakciók rendszeresen jöttek, és annyira erősödtek, hogy meg-meg kellett állnom, de a várt áttörés még nem következett be. Este lett. Próbáltam aludni, de az öt-tíz percenként jelentkező kontrakciók minden alkalommal arra késztettek, hogy felüljek. A vajúdásom elejétől pár óránként hírt adtam Ágiéknak. Geréb Ági az egyik hívásnál jelezte, hogy a közelében vajúdik egy másik kismama, így ha én is egyetértek, ő inkább oda menne.

Este 11 felé hívtam a másik bábát, hogy jöjjön, mert ennek már a fele sem tréfa, gyakran és nagyon fáj. Éjfél után érkezett, megvizsgált. Kérdésemre azt felelte, hogy két centire már kitágultam, halad a vajúdásom a maga tempójában. Elkeseredtem. A bába azt javasolta, hogy pihenjünk, mert kelleni fog az energiánk. Felajánlotta, hogy marad, de ha mi is jobbnak találjuk, akkor hazamegy aludni, és szóljunk, ha jöjjön. A következő 12 órában csak perceket tudtam aludni, beletompultam az egyre erősödő és sűrűsödő kontrakciókba.

Délben, amikor már egyre elviselhetetlenebb volt az egész, hívtam Ágit, induljanak. Fél egy után érkeztek Julival, átöltöztek, és elkezdtek borogatni. A hosszú kínlódás után jólesett a törődésük, a szeretetteli érintéseik. Ettem egy kicsit, amit ki is hánytam, és átsiklottam az intenzív szakba, ami minden addig elképzelhető határaimon túlsodort.

A kontrakciók egyre erősebbek, keményebbek voltak, és szinte egymásba olvadtak. Teltek az órák, és nem tudtam átlépni ezt a küszöböt. Hogy az előző megszakított terhességek, vagy az édesanyámmal – aki évekkel ezelőtt meghalt – meg nem beszélt, fel nem dolgozott konfliktusok kötöttek gúzsba, nem tudom. Talán mind összesen. (Nővéremmel úgy nőttünk föl, hogy édesanyánktól útravalónak a következő mondatokat kaptuk, gyakran ismételve: „Fiam, sose menj férjhez, ne szülj gyereket!” „Inkább moziba mentem volna! ‒ Mint titeket szültelek volna.” „Inkább vegyetek kutyát! ‒ Mint gyereket vállaljatok.” Mindezek ellenére, mára nővérem nagycsaládos és én a harmadikat várom.)

Megrekedve, elveszve, fáradtan vártam, hogy mi lesz. Ági és Juli magunkra hagytak minket a nappaliban, és panellakásunk három négyzetméteres konyhájában vertek tábort, hátha van valami titok, amit meg kellene beszélnünk. Nem volt semmi ilyen, viszont én már ököllel ütöttem a falat kontrakciók alatt, hogy nem bírom tovább. – Itt fontos elmondani, hogy a vajúdásom több szinten zajlott. Mélyen magamban ott volt egy magabiztos hang, ami azt súgta, hogy a babával is és velem is minden rendben van. Ezt igazolták a rendszeresen mért magzati szívhangok és az én vérnyomásom és pulzusom is.

Ágiék, miután visszajöttek a nappaliba, bevetettek néhány új ötletet. Mivel minden szülőszék családoknál volt, így a rendelkezésre álló bútordarabokból készítettek egyet. Persze a kontrakciók alatt képtelen voltam egy helyben ülni, mennem, mozognom kellett. Egy idő után Ági kérte, hogy három kontrakciót feküdjek ki a jobb, majd a bal oldalamon, végül a hátamon. A mozdulatlanság tetézte a fájdalmaimat, remegtem és szűköltem, de megjött a várt áttörés, megrepedt a burok, kizúdult a magzatvíz. Megkönnyebbültem.

Elindultak a tolófájások – délután négy óra volt. Fáradt voltam, és aludni akartam, az izmaim viszont tolták kifelé a kisbabámat. Minden energiámmal azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam a tolófájásokat. Ágiék bíztattak, támogattak, hiszen fizikai szinten minden rendben volt. Egy-egy tolófájást hagytam átáramolni a testemen, és akkor haladt is szépen a baba. De újra és újra ellenálltam, miközben azt hajtogattam, hogy fáradt vagyok és aludni akarok. Egyszer csak Ági azt mondta, hogy látja Csenge fejecskéjét, hosszú fekete haja van. Javasolta, hogy simogassam meg, erőt fog adni. Nagyon fura érzés volt megsimogatni a csúszós-selymes fejecskét.

Elértünk az utolsó akadályhoz, át kellett jutnia a gáton. Szépen el is indult, de amikor kezdett átbújni, kezdtem újra a kontrakciók ellen dolgozni. Ez azzal járt, hogy a kontrakciók közötti szünetekben a fejecske égetően feszítette a gátamat, így Ági újra és újra visszamozgatta, beljebb terelte a baba fejét. Ezzel az oda-vissza dologgal is eljátszottunk egy darabig. Ekkorra Ágiék felkészültek egy esetleges oxigénhiányos újszülöttre, előkerültek a sürgősségi dolgok, az oxigénpalack a hatalmas bábabőröndből. Én remegtem, Ágiék lelkesen bíztattak, férjem kiabálva buzdított, mint Vitray Tamás Egerszegi Krisztinát az olimpiai aranyfutam utolsó hosszán. Én pedig igyekeztem az ujját leharapni, és ezen a ponton kicsusszant Csenge rózsaszínen, egészségesen. Utána nyúltam, így egy rövid törölgetés és ellenőrzés után már rajtam is feküdt az a gyönyörű kis test, és el is kezdett szopizni. A gátam nem sérült, nem repedt, ép voltam testileg és lelkileg.

Minden olyan eufórikusan szép volt és harmonikus, békés. Ott feküdtem, Csenge szopizott, férjem, Ági és Juli körülöttem ültek az ágyon, és a várandósságom alatt felhalmozott csokit ettük. Minden kín és fájdalom eltűnt, lelkemben a bogok kioldódtak, és elkezdődött az új időszámítás.

A köldökzsinórt körülbelül egy óra múlva a férjem vágta el, miután a szokásosnál egy kicsit nagyobb vérzés mellett, állva engedtem el a méhlepényt. Ági megmutatta, hogyan masszírozzam a méhemet a hasfalamon keresztül. Megitattak, ágyat húztak, összepakoltak, a szennyest beletették a mosógépbe, mindezt szinte észrevétlenül.

Két óra múlva átadták a terepet anyósoméknak, apukámnak és a nővéremnek, akik meleg ételt hoztak, és akik végigizgulták az elmúlt napokat. Megvacsiztunk, és miután mindenki elment, mindhárman szorosan összebújva lefeküdtünk aludni. Kerek lett a világ.

Végtelenül köszönöm Ágiéknak, hogy a hosszú, akadozós, nehézkes vajúdásom ellenére bíztak bennem és a kisbabámban, és megengedték, hogy a lelkemben jó mélyen elásott fájdalmaimat felfejtsem és feldolgozzam. Így született meg az új énem, az anya, aki a múltból bele tudott lépni a jelenbe.

A vajúdásom során számtalanszor villantak be képek arról, hogy ha kórházi gépezetbe kerültem volna, milyen beavatkozásokkal igyekezték volna mihamarabbi szülésre kényszeríteni a testemet. Úgy hiszem, hogy a császáros statisztikákat erősíteném.

Mára Csenge elmúlt hatéves, öccse, Keve pedig hároméves. Tél végére várjuk a harmadik babánkat. Reméljük, hogy neki is sikerül háborítatlanul megérkeznie erre a világra.

Ezúton szeretném mély hálámat kifejezni Ágiéknak és a háborítatlan szülések segítőinek, hogy biztonságos, szerető védőburokban válhattam eddig kétszer is anyává.

Cs. Gy.

Keve >
Regő > > >