igaz történetek szülésről, születésről

16. mese: A vulkán, a háborítatlan és mindent elsöprő erejével (Maja megszületése)

16. mese: A vulkán, a háborítatlan és mindent elsöprő erejével (Maja megszületése)

Huszonhatodikán, csütörtök este „Szülésmozaikok – Szüléstörténetek szóban és képekben bábáktól, szülés körüli segítőktől” programon voltam. Huszonhetedikén erőtlen vagyok. Kicsit már mintha távolodnék a helytől, az időtől. Reggel még reggelizem – hármasban, jókedvben ülünk a konyhában. Délben találkozom egy barátommal, nyugodtan, bizonyításkényszer nélkül, csak vonszolom magam, szállítom magam előtt a hasam. Egy sűrű forró csokit iszom, és mást ma már semmit.

Hazaérve rám tör az átpakolhatnék: amíg Vik és Léna alszanak, pikk-pakk kisuvickolom a fürdőszobát és a padlóját, majd, amikor tovább már nem várhat, Viket ugrasztom, hogy a pianínó és az asztal azonnal cseréljenek szobát, alattuk portalanítok, felmosok. Az asztal az ágyunk mellé kerül. A fészekrakás végeztével végre megnyugszom, erőt vesz rajtam az erőtlenség. Az esti rutinból kivonom magam, ledőlök. Nem faggatnak, békén hagynak. Befordulok. Tudom, mikor fekszik le Léna, és azt is, amikor már alszik. Fél tíz körül.

Amint egyedül maradunk, azonnal dolgomra kelek. Ma is lefotózom az alakomat a tükörben, mint az elmúlt hetekben minden este. Fürdőt akarok venni, fürdőt veszek. Fekszem a kádban, tényleg nem sok minden érdekel, kapcsolok ki, kapcsolok át. Szemem csukva, mozdulatlanul elmerülök a vízben. Vik benéz a fürdőszobába, és mondom neki, ma már többedjére, hogy „Nem tudom, mi van, sehol sem fáj, de valami van”. Megkérdezi: „Igyak egy kávét, vagy inkább aludjak?” – „Kávét?! Mindenképp aludj.”

Maradok tovább a kádban, próbálom odafigyeléssel befogni a testem jeleit, de semmi konkrét. A hasamat úgy érzem, mintha kilógna az „én” zónámból, elállna a testemtől, de sem egy kellemetlen érzet, sem nyilalló vagy váratlan fájdalom nem jelentkezik. Most már álmos is vagyok, el-elalszom a vízben. Akkor határozok úgy, hogy kimászom, amikor rájövök, hogy ha most az éjjel bármi elkezdődik, akkor nem fogom bírni, nekem előtte gyorsan pihennem kell – még nem érzem magamban az erőt. A fürdőszobai tükörben készítek még egy pár közeli fotót.

Megyek, lefekszem. A légzésem már nem nyugalmi, minden kilégzésnél hallhatóan nyöszörgök. Egyhelyben feküdni nem tudok, megállás nélkül mocorgok, kényelmet keresnék, de nem találok, forgolódom. Lábamat behúzom, felváltva és külön-külön is, fordulok balra és fordulok jobbra, hasra, erre és arra, sehogy sem jó. Egyre kevésbé jó.

Vik bement Lénához, aki a hangjaimra megébredt, és hallom: „Mi van anyával?” – „Most születik a kistesód”, de sehogy sem hat rám, igazán le sem reagálom belül, hogy mi van Lénával, hogyan nyugtatja meg Vik, csak eltárolom az infót későbbre (most kilenc hónappal az események után vagyok).

A telefonom mellettem, az asztalon, tudok róla, és folyamatosan készülök, hogy majd mindjárt felhívom Ágit, amint lesz erőm, egy szusszanásnyi levegőm két nyögésre ingerlő hullám között, de nem jön pihenő. Ebben a hullámvölgyben egyáltalán nincs szünet, egymásba érnek a fájások, öt-tíz másodperces váltásokkal. A nyögések erősödnek, a kényelmes testhelyzet keresése mostanra átfordult abba, hogy az egyre fokozódó kényelmetlenség elől menekülök, egyre tehetetlenebbül vergődöm, egyre mélyebbről, egyre hosszabban és egyre hangosabban nyögök.

Most vagy soha, gyorsan felhívom Ágit, halkan szól bele, elmotyogom, hogy „Gyere… egyre erősebbek…, kezd nagyon fájni…”, semmi szépelgés, talán nem is köszöntem, csak tömören átadni az infót az összeszorított fogaim között szívva be a levegőt, erre futja. „Oké, jövök. Sietek”, vagy valami hasonló Ágitól. (Később mondta, hogy abból, amit kontrakció közben motyogtam, semmit nem értett.)

Érzem, hogy innen most azonnal kell föltápászkodnom, mert ez az utolsó pillanat rá. Föltápászkodási igyekezetemben félúton kipróbálom, milyen négykézlábra állni, de rettenetes, rosszabbra nem is lehetne. Nyomban igyekszem tovább, helyváltoztatásra alkalmas helyzetbe, és amint engednek az erők, spuri, kihurcolom magunkat a fürdőszobáig. Zutty a vécére…

Kiver a víz, tépem le magamról a hálóinget, ráhajolok a fürdőkádra, sugárban hányok, szemem csukva. Minden külső körülményre minden érzékszervem, az egész lényem csukva, ahogy belül mindenem nyílik, ürül. (Vik most mondja, hogy ő ekkor ért be a fürdőszobába. Lénát az ágyban hagyta. Ébren van és izgatott, szeretett volna kijönni, de Vik meggyőzte, hogy próbáljon meg inkább aludni.)

A lábam közé nyúlok, jön az első tolófájás, hatalmas dudort tapintok (hihetetlen érzés! Vik is megtapintotta). Dagadnak az erek a nyakamon, az egész testem dagad, pulzál, deformálódik, átalakul kitörni készülő vulkánná, a gyomromból oroszlánüvöltések törnek föl, a torkomat szétfeszítik, a fejemet égetik, aztán jön egy gondolatszikra és megpróbálom befogni az elemi erejű dübörgést, robajlást, és mély „aaa”-zássá alakítani, ami segítségemre lehet, gondolom… és mintha tényleg. Hangosakat és súlyosakat lihegek. A gátam a seggemig tágul, feszül, úgy érzem, mindjárt széthasad, miközben kiokádom, oroszlánbőgöm, hogy „jööön jöööön JÖÖÖÖÖN”, és Vik ott van mögöttem, egy fej meg, érzem, ahogy kicsusszan belőlem.

Úristen, micsoda megkönnyebbülés, ellazulás az eddigiekhez képest. Pár pillanatnyi pihenőre számítok, de nem, most már nincs megállás. Vik hangja ismeretlenül vékony: „Kint van a feje, nem kéne felsírnia?” – „NEEEM” – hörgöm kifacsarva, a megkönnyebbülés pillanatában, terpesz-támadóállásban: fenékkel, babafejjel a vécé környékén, a kád végébe meg kapaszkodva, fölé hajolva. Alig pár másodperccel később már jön is a végső kitörés: nyomul előre a babaváll, kitágítva a gátat a babanyak körül, hogy mellette kizúduljon a magzatvízözön, belőlem meg az oroszlánüvöltés: „Fooogjaaad, fooogjaaaad!” És kipréselődik belőlem, ledob magáról a babatest. Vik kezeibe érkezik a mázas kis test, a pólójával aláfog, hogy ki ne csússzon a kezéből.

Felsírsz, és sírsz, és én a kádra ernyedek, halkabban, könnyebben lihegek, a fejem lezuhan. „Egy… pillanat… várj… mindjárt…”, mondom tagoltan, és pillanatok alatt visszatér belém a jelenlét, a kontroll. Magamnál vagyok. Félig fölegyenesedem, hogy átemeljem a lábaimat a kádba, meg a köldökzsinóron, és leguggolok. Kezembe veszlek, nem tudom még, ki vagy, mintha fiúcska. Nagyon sírsz, biztos vagyok benne, hogy fázol, még nem volt időnk felfűteni a fürdőszobát, de Vik máris intézkedik. Közben benéz Lénához. Elaludt.

2Hoz kifogó pelenkát a tested köré, és törölközőt a hátamra, hogy neki tudjak támaszkodni a hideg fürdőszobacsempének. Simák az idegeim és a vonásaim, tudok beszélni, tudok guggolni, csak egy kicsit csíp. A köldökzsinór húzódik lefelé, nehezedik, lábaim közül vércsík rajzolódik a lefolyóig, érzem, a lepény már félig kint. Vik felhívja Ágit: „Megszületett a baba.” – „És, felsírt?” – „Igen.” – „Akkor minden rendben.”

Én meg itt és így jól vagyok, nem csinálok semmit, mindennel megvárom Ágit. Vik ezerrel takarítja a padlót. Nem emlékszem a látványra, de Vik később elmondta, hogy nem szarozott felmosóronggyal, a pólójával és a nagy törölközővel itatta fel az özönvizet, hogy minden volt ott: vér, kaka, magzatvíz. Hogy én ezt hogyhogy nem láttam?

Újra megnézlek, baba, és már nem herezacskóknak látom a két kis párnácskát. Te kislány vagy. Maja vagy.

Ági fél órán belül megérkezett és kézbe vett minket. Addig is rendben voltunk, de ő kényelembe is helyezett, elrendezett minket és mindent. Leterítette az ágyra a vízhatlan lepedőt, amit a kölcsönkapott, otthonszülős csomagból kotort elő. Bekísért lefeküdni, és én gond nélkül mentem saját lábon, most egyáltalán nem esett le a vérnyomásom, mint három éve a j-i kórház folyosóján, a két-három órás Lénával a kezemben. Fektemben elvágta a köldökzsinórt és megvizsgált. Csak egy kis, öngyógyulni képes repedés keletkezett a gátamon.

A magzatburoknál fogva feltartotta a placentát, a Majával közös testrészünket. Kint, a fürdőszobai fényben Viknek alaposabban is megmutatta, mit kell rajta nézni. Aztán papírozott, dokumentált mellettem, az ágyon fekve. Maját nem méricskélte, minden paraméterét saccoltuk. Még a születése időpontját is. Ennyi elszalasztott, homályba vesző adat, ez szokatlan tőlem. Három óra körül hazament. Léna az emeletes ágyán aludt a kis szobában, mi meg itt, a nagyon a nagyban tértünk nyugovóra.

Alvás után és később is, érdekes módon, üresség volt bennem, extázis helyett. Bár olvastam már ilyenről, mégis furcsa volt ez a hiányérzet. Hol a katarzis, az „Ezt jól megcsináltam (igen, ’én’)” élmény? Helyette volt a „Hát akkor ennyi lenne egy szülés? Tényleg?”. Ilyen az, ha a szülés a hétköznapunk, az életterünk része? Ha nem kell sehova sietni, amikor „itt az idő”? Ilyen az, ha nem kell megmozdulni és utazni, külső emberekkel találkozni, minden és mindenki mással is foglalkozni, hozzájuk alkalmazkodni, kérdésekre válaszolni, semmit sem tisztázni? Ha nincs semmi és senki más, csak a résztvevők: te, én és a háborítatlan feltörő vulkán? Meg a háttér, aki mindig a szükséges pillanatban az éppen szükséges segítséget adja?

Egyszerre csalódást okozott és űrt hagyott maga után a születés eseménye, ez a két óra. Nem erre, nem ilyenre számítottam. Még hogy illóolajok, kényeztető, lazító masszázs, együtt ringás, meghitt zene, félhomály, gyertyafény és várakozás… nesze nekem „Pihenj, és légy hálás” szak… videózás, meg fényképezés, na persze. Örülök, hogy egyáltalán levegőt kaptam, és… hogy az utolsó pillanatban kijutottam a csempére és fölkaptam a fürdőszobaszőnyeget. Az információs héten pedig elhangzott ez az eshetőség is, és nem véletlenül jegyeztem meg, hogy a szülés lehet akár puritán, hétköznapi esemény, mindenféle ünnepélyesség nélkül.

Hogy szép szülés volt-e? Végigment rajtam és Maján a vulkán a háborítatlan és mindent elsöprő erejével. Vajon lehet-e ezt szépnek nevezni? Egy biztos, ez után megértettem, hogy nem én végeztem a „szülést”, Maja meg a „születést”. Mi a jelenlévők voltunk, akiknek egyetlen utunk volt: megadni és átadni magunkat az erőnek, és elmerülni benne, hogy a végén mindketten megszülessünk. Ebben az időzített csapdában nem maradt helye félelemnek, sem bizakodásnak. Nem volt helye agyalásnak, mivel nem volt jelen az ego. Élet-halál találkozása, születés van.

Melyik szülésem volt jobb? Egészen mások – aki egynél többször szült, az ezt már tudja. Lénával, az kooperatív, leszervezett és szerencsés volt, ezáltal ünnepélyes és felemelő, hálával teli. Majával viszont, ez most nyers volt, háborítatlan, csupasz, intim. Szinte bizarr, hogy mennyire. Az otthonunkban történt családi esemény, röpke két óra leforgása alatt, ahol előtte és utána egy-egy órával tiszta lakásban békés embereknek csöndes éjszakájukat töltötték. Másnap is felkelt a Nap, és ott talált egy alig pár órás embergyermeket, változatlan környezetben, a közös takarónk alatt. Ennyi a születés.

Min múlt, hogy nem értek ide a bábáim? Szerintem azon, hogy az események tempójához képest sokáig halogattam a telefonálást Áginak. Oké, hogy a szünet nélküli fájások miatt nem bírtam felhívni, mégsem ismertem föl az előrehaladottságot.

3És talán más is volt mögötte. A 37. héten tett látogatásukon, Edinával és Ágival az asztalunk körül beszélgettünk, négyesben. Utána a vizsgálathoz le kellett vennem a bugyimat, hármójuk előtt. Ettől zavarba jöttem: a saját szobám közepén közönség előtt vizsgálatra levetkőzni. Átfutott az agyamon: így hogyan fogok szülés közben mez- és fesztelenül flangálni előttük a lakásban? Mikor szóljak majd Áginak? (Tudom, tudom, bármikor, amikor úgy érzem.) Mit fognak ők itt csinálni, ha túl korán érkeznek? Nem akarom húzni az idejüket. És ha unatkozni fognak itt?

A befelé fordulásomnak feküdt az egyedüllét, és Vik közelsége. A jó pillanatokban bukkant föl, nekem pont ennyi kellett. Őelőtte biztosan nem akartam viselkedni.

Azt hiszem, a bábák személyére a fölkészüléshez, a biztonságérzethez és támogatásnak volt szükségem. Elérhetők voltak számomra, amikor kértem, a hangjuk, a szavaik, a válaszaik és a kérdéseik is, mindig jótékonyan hatottak.

Köszönöm ezúton is, nagyon-nagyon, nektek, Ági és Edina!

K. Sz.

Léna >>>

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.