igaz történetek szülésről, születésről

840. nap: Nagyon puha, csendes, tapintható boldogság (Gizi születése)

Megjelent: 2013. jan. 22.

Valahogy ezek a történetek nehezebben születnek meg nálunk, mint a gyerekek…

Pedig, kedves Ági, nincs nap, hogy ne gondolnék Rád, Rátok, amikor a gyerekeimre nézek. Mindig az jut eszembe, mennyire szerencsések vagyunk mi, és mennyire sokat köszönhetünk Nektek.

Amire rájöttünk az első szülés után, az volt, hogy erről nem lehet mesélni, annyira személyes ügy. Fontos az út, ami odáig vezet. Borzasztó hálás vagyok Nektek, amiért segítettetek nekünk megtalálni a mi utunk és végigmenni rajta. A sok információért. A figyelemért, amivel meghallgattátok minden kérdésünket (a hülyeségeket is). Nem tudom, szándékosan-e, de valahogy mindig mondtatok valamit, akár jelentéktelen apróságot, amit épp akkor és ott kellett hallanunk, hogy továbbléphessünk.

Az utolsó pillanatig nem volt eldöntve semmi. Én rendes voltam, jártam szépen terhesgondozásra (jó orvoshoz), beszéltem szülésznővel stb. Minden rendben volt, csak épp végig úgy éreztem, nem kerülök közelebb semmihez. Ennek ellenére nem nagyon tudtam (vagy nem vettem észre), mit szeretnék. A szülőszoba-látogatás volt az első gyanús élmény. Minden nagyon szép, de én egyáltalán semmit nem szeretnék itt csinálni, menjünk gyorsan haza.

Akkor még volt rá néhány nap, hogy bevalljuk szűkebb környezetünknek a B tervet. Aggódtak. (De jaj, mi lesz, ha…? Nem tudom. Egyáltalán nem tudom, hogy mi lesz.) Sírtak. Én is.

Aznap hajnalban már olyan evidens volt minden. Hogy mikor elmegy a magzatvíz, arra csak annyi választ kapok, hogy „Jó, akkor feküdj vissza, aludjunk még egy kicsit.” Persze, alvásról nem lett szó. Hiszen alig három óra múlva már eggyel többen voltunk! És én még azon aggódtam, hogy legyen otthon mit enni, amikor majd hosszú órákig vajúdni fogok… Utólag még azon is szoktam csodálkozni, hogy vajon melyik lett volna az a pillanat, amikor bementünk volna a kórházba, de az nyilván nem EZ a történet lett volna.

Amúgy kevés részletre emlékszem. Hogy nem tudtál épp jönni, hívjam a másik Ágit. Ha lett volna időm, biztos aggódni kezdek, hogy nem úgy lesz, ahogy elképzeltem, de nem volt, és az a zsigerig megnyugtató érzés viszont még most is megvan, amikor végre megérkeztek. „Hol tartunk?” „Nem tudom, de nekem tetszik.” – felelte Ági, és ettől minden elsimult, kerek lett a világ és benne én, vagyis mi. Világos lett a „feladat” meg valahogy az is, hogy ez menni fog.

Nekem a szülés csodálatos élmény volt, és legszebb emlékem az is, ahogy hetekig velünk maradt az a nagyon puha, csendes, tapintható boldogság, ami vele jött.

És ebben a nagyon jó emlékben már örökre benne vagytok Ti is mind, akik lehetővé tettétek, hogy így lehessen. Nagyon, nagyon köszönjük!

K. L. B.

Piroska > > >
Misusz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.