igaz történetek szülésről, születésről

1842. nap: Megérkezett a béke (Leon születése)

Megjelent: 2015. okt. 21.

Kedvesem ott aludt a gyerekekkel a másik matracon, így megvolt a lehetőségem bármikor felébreszteni, ha szükségem lenne rá. Nina és Noel születésekor kétszáz kilométerre volt tőlünk. Megvártam, vele közösen akartam megélni gyermekeink érkezését, és erőt meríteni abból a forrásból, amelyből fogantak. Most nem kellett várni. Michal egy karnyújtásnyira szuszogott békésen.

Egy méhösszehúzódás ébresztett csütörtök hajnalban is, mint már hetek óta minden éjszaka többször. Pisilnem kellett, sőt volt ott más is. Feltápászkodtam a földön fekvő matracomról és kicammogtam a mosdóba.

Miután könnyítettem magamon sem éreztem, hogy vissza tudnék feküdni. Valami ismerős nyugtalanság vett rajtam erőt, de csak csendben, finoman vont hatalmába, alig észrevehetően. Sétálgattam, le-leültem a nappaliban a kanapéra, és töprengtem: ez vajon az? Még nem volt szó komolyabb, rendszeres kontrakciókról, csak éreztem, hogy valami történik.

Közben megnéztem, mennyi az idő. Hat óra múlt hat perccel. Ekkor Misko félálmából kikandikált rám, én csak járkáltam. Kontrakciók? Intettem, hogy semmi komoly, de beszélni nem tudtam. Visszaaludt.

Mivel semmi megfogható, átadható, elmondható jelét nem találtam a szülés kezdetének, úgy döntöttem, még lefekszem. Nem sokára ismét a mosdóba szaladtam, és azt követően, amikor visszatértem az ágyba, egy igen erős és hosszú kontrakció adta egyértelmű jelét, hogy Leon ma megérkezik.

Miskót szólongattam, miközben a méhem izmai megfeszülten dolgoztak, de csak halkan, mert a gyerekeket még nem akartam ébreszteni, így aztán őt sem sikerült. Bár magamban már szinte biztos voltam, mégis hihetetlen volt, hogy már itt az idő – pedig, hogy vártam már!

Ekkortájt ébredtek Misko és a gyerekek, de innen nem is tudom időrendben felidézni az eseményeket. Emlékszem arra, hogy hívtam a bábát, Valériát, hogy ma biztos szülés lesz, de még van ideje. Kérdezte, hogy azért átjöhet-e, mondtam, hogy persze, de nem kell sietni. Azt mondta, megissza még a kávéját és jön. Ez hét körül történt.

Közben jöttek-mentek a kontrakciók, nem rendszeresen és hol erősebb, hol gyengébbek voltak, igaz a gyengébbek sem voltak gyengék, az erősebbek viszont annál intenzívebbek, de azt gondoltam, még azért előttünk áll pár óra munka.

Valamikor a gyerekek kaptak Miskótól reggelit, mert emlékszem, hogy az egyik méhösszehúzódás során – amit mindig Misko közelsége segített – Noel az asztaltól jegyezte meg, hogy „Nézd, Nina, ölelik egymást! … Mi is összebújunk?” – és valóban összebújtak.

Emlékszem rá, hogy Kinga barátnőmet is felhívtam és sírva beszéltem vele. Úgy terveztük, velünk lesz, amikor szülök, éreztem az ő hangján is a szomorúságot és ugyanakkor az elengedést, a szeretetet, és tudtam, hogy velünk lesz, ahogy tud, és most ez is nagyon jó volt.

Furcsa, hogy sírtam – méhösszehúzódások közben is, ahogy Miskót öleltem. Össze voltam zavarodva, féltem és tudtam, hogy nincs most más választásom, ezen a tűzön keresztül kell mennem, ez az egyetlen lehetséges út most számomra. Rettegtem. Szeretem megúszni a fájdalmat, de most a kisbabámról volt szó, ez nem megúszható. Világra kell őt hoznom! El kell engednem. Segíteni akarom őt ezen az első úton, minden erőmmel.

Már egy ideje, amikor jöttek a méhösszehúzódások, azt mondogattam magamban, hogy „tágulok, tágulok”, és elképzeltem a megnyílást, láttam, ahogy nyílik a méhem. Tudatosan igyekeztem megélni, ahogy a testem és én készülünk erre az utazásra, aminek a végén vár ránk, rám és Leonra a csodálatos egymásra találás, amit már hosszú hónapok óta annyira vártam. Most is igyekeztem erre koncentrálni.

Közben apukám is felébredt, aki azért is volt velünk, hogy ha hamarabb történik a szülés, ott lehessen harmadik kisunokája érkezésén. Ahogy kijött a szobából, Nina szaladt hozzá, és izgatott hangon újságolta neki, hogy „A mami azt mondta, hogy lehet, hogy ma megszületik a kisbaba!”.

Hálát éreztem, hogy ez csak így megtörténhet velünk a maga természetességében, és hogy nem kell mondani semmit a papámnak. Hallottam csodálkozó hangját a hátam mögül, majd néhány pillanat múltán csendben ott termett mellettem. Nem kérdezett semmit, tudta, hogy most nincsenek szavak.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy csípő feszítést érzek lent a szemérmem tájékán. Levettem a pizsimet, bár még egy bugyi is volt rajtam, azt hagytam – nem akartam az apukám előtt sokat meztelenkedni.

Emlékszem egy gondolatra, hogy de hiszen ez már nagyon a vége… Ezt azonban hitetlenkedés követte. Nina 12 órán át, Noel 10 óra alatt bújt ki. Mindez egy pillanat volt csupán, egy átsuhanó gondolat, és én nem a gondolataim síkján mozogtam.

Emlékszem egy-két nagyon intenzív kontrakcióra – ekkor már bementem a nappaliból a hálóba, az ágyamnak szolgáló matracra kuporodtam. Ezt a sarkot találtam a legvédettebbnek a lakásban. Emlékszem, hogy a párnámat gyűrögettem, vertem és kiabáltam. Nagy sóhajok kíséretében engedtem ki magamból mindent, ami jött. Azt mondogattam, hogy „Édes Istenem!” Aztán később csak azt, hogy „Édesem, édesem, édesem!” – és ez hol Istennek, hol Miskónak, hol a kisbabának szólt. Valamikor azt is mondogattam, hogy „Kisbaba, kicsi kisbaba, kicsi babácska…”

Már nem bújtam Miskóhoz, azt kértem tőle, hogy amikor jönnek a fájások, nyomja a keresztcsontomat minél nagyobb erővel. Emlékszem arra is, hogy kértem Miskót, hogy hívja fel még egyszer Valeriát, hogy merre jár, ezzel is jelét akartam adni annak a bizonyos átsuhanó gondolatnak, hogy vészesen közeledik a kitolási szak – ekkor Valéria már úton volt.

A másik ágyon apukám a gyerekeknek olvasott egy könyvet, amiben egy kisfiú meséli el a testvére születését. A kontrakciók között boldog voltam – egy álom volt valóra válóban.

Aztán már nem tarthattam vissza a folyamatot, amit gyakorlatilag én magam készítettem elő, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy megtörténhessen úgy, ahogy megtörtént. Már nem voltak kétségeim, tudtam, hogy jön a baba. „Hol van már ez a Valéria?!” – kérdeztem türelmetlenül, összeszorított fogakkal. Apukám, hogy megnyugtasson, mondta, hogy már autóban ül és felénk tart… mire én összeszorított fogaim közül sziszegtem: „Hát az édes kevés!!!” Közben Misko megpróbálta elérni Valériát még egyszer, aki azzal a jó hírrel szolgálhatott, hogy perceken belül érkezik. Ekkor már tudtam, hogy ezt nélküle fogom végigcsinálni.

És valóban… percek sem teltek el, amikor ezt üvöltöttem: „I am giving birth!!!” Közben valamikor lefeküdtem az oldalamra, talán a bugyimtól akartam megszabadulni, de csak a térdemig toltam le. Emlékszem, hogy többször megpróbálták levenni, de csak odakaptam, és mondtam, hogy „just leave it!”.

Aztán feltérdeltem, és kizúdult a matracra belőlem valami víz. Ez baj? Villant fel bennem a kérdés – ami jól mutatja a tudatállapotomat, Misko is valamiféle transzban volt nyilvánvalóan, mert ő is mintha kérdezett volna valamit, de a papám megnyugtató kijelentése gyorsan érkezett: „A magzatvíz!”

Következő pillanatban ezt mondtam: „Kapd el a babát!” – de már közben nyomtam is, közben valamikor Miskónak mondtam, hogy „Cut it off” – ez a bugyimra vonatkozott. Nyomás közben apukám elképedt hangját hallottam, miközben ezt mondta: „Fantasztikus!!!” – és a második nyomással már kint is volt.

„Add ide!” – sürgettem a papám, mert látni akartam, magamhoz ölelni, érezni azt az elmondhatatlan leírhatatlan, határtalan szeretetet, ami korlátoktól és feltételektől mentes, és lehetővé teszi a lehetetlent, ha a gyermekeinkről van szó, mert a leghatalmasabb erő lakozik benne. De Apu csak a lábam között tudta volna odaadni Leont, és a bugyi még ott volt, azonban pillanatok alatt lekerült rólam egy olló és Michal segítségével.

Végre ott tarthattam a kezemben a kisbabámat, a kicsi embert, aki eddig bennem élt, és akivel a kapcsolat végre egy személyesebb szintre kerülhetett! Mégis, ekkor egy pillanatra elbizonytalanodtam: most mit kell tennem, mi lesz, ha nem akar lélegezni?! Kis magatehetetlennek tűnő, enyhén lilás testecske volt a kezeimben, térdeltem, a köldökzsinór vége a lábaim közt a hasamba futott.

Aztán valami azt mondta bennem: minden állat tudja… megszülted, te is tudod – semmi baj nem lehet. Fogtam őt az egyik kezemben, a másikkal gyengéden megpaskoltam a hátát, nagyon finoman. Köhécselt, majd nyögdécselni kezdett. Magamhoz öleltem, és takarókat kértem, hogy teljes biztonságban tudhassam kicsi kis testét.

A gyerekek bejöttek az erkélyről, ahová Nina javaslatára szaladtak ki, amikor Noel megijedt a kiáltásaimtól. Most a szekrény mögül kukucskáltak óvatosan, kíváncsian, félelemmel vegyes izgalommal. Az utolsó percekben magukra maradtak, és én már alig vártam, hogy újra és így most először együtt lehessünk, és egymásra csodálkozhassanak.

Ekkor érkezett meg a bába, akit Misko akkor engedett be, amikor a Leon épp bújt ki, sőt mivel a belső kapu ki sem nyílt, ezért kétszer is el kellett mennie a kaputelefonig. Valéria kérdések nélkül érkezett. Odalépett és segített lefeküdni. Kaptunk takarókat, tett alám tiszta dekubituszlepedőt és párnákat a hátam mögé. Kényelmesen elhelyezkedtem, és egy már ismert, határtalan, boldogság lebegett körül.

Nina és Noel is közelebb merészkedtek, amikor meggyőződtek róla, hogy minden rendben, mindenki biztonságban. Hónapok óta azt hallották, hogy Valéria fog nekünk segíteni, amikor kibújik a kisbaba, és most Valéria nem jött. Hallották, hogy Misko többször is hívta, érzékelték az extra feszültséget. Noel még napokig kérdezgette, hogy de Valéria miért nem jött segíteni?!

A méhlepény is hamarosan elengedett, Valéria kicsit megnyomogatta a hasamat, hogy ezt a folyamatot segítse, és néhány vérrögtől is megszabadultam.

Semmihez nem fogható a boldogság és erő, belső béke, amit a gyermekeim születését követő pár órában megéltem. Az, hogy ez alakalommal már minden úgy lehetett, ahogy ezt megálmodtam volna, ha mertem volna, az megerősítette a hitemet. Otthonunkba Leonnal béke érkezett, megnyugvás, ami most is itt van velünk.

H. L.

Noel (doulamese) > > >
Nina > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.