igaz történetek szülésről, születésről

1576. nap: Bori elintézte

1576. nap: Bori elintézte

Gondoltam, én csak fiút tudok, legyen hát titok, ki érkezik ötödjére. Aztán nem bírom tovább, félidőben kérem M-et, nézze már meg, hátha… „Kis húgunk lesz, hugicánk!” – kiabálja az üzenetrögzítőre Boldi a bátyjainak haza.

Jó volt hagyni, megengedni magamnak azt, hogy lehessen minden úgy, ahogyan én érzem. Egy kedves doktornő, aki azóta is barát, támogat, nem mondja, mit vizsgáljunk, csak válaszol, bólint arra, amit én gondolok. Örökké hálás leszek neki ezért.

Ági(k)tól is mindig kapok mosolyt, biztatást, legyintést azokra a butaságokra, amelyekkel körülvettek mások nap mint nap: hogy öreg vagyok és kövér. Röhögünk rajta, hogy majd mi lesz, ha kiderül, én csak hanyatt fekve, irányítva tudok szülni, ahogyan a klinikán megszoktam. Ági megnyugtat, ha erre lenne szükségem, megkapom. Nyoma sincs az előző várandósságok kellemetlenségeinek, kapok levegőt, nem hízom egy dekát sem, ami adódik, kezelem teával, olajjal, van segítségem, tanácsadóm bőven (Eszter, Éva, Kata, Orsi).

A férjemet azt hittem, ismerem, hogy tudom, milyen érzései vannak a babára várva, hát a várótermin kiderül, érhetnek még meglepetések. Ha lehet, még szorosabban kötődünk azok után a napok után. Julinak ezt köszönöm!

Gábor hagy mindenben dönteni, nem akar sosem beleszólni, nem mutatja, hogy félne. Bízik bennem, és ez erőt ad.

Először szülök majd magamtól, eddig mindig megindították a szüléseket. Azt sem tudom, mi fog történni, hisz én csak ÚGY tudok szülni: burokrepesztés, egy óra szünet, tízperces fájások, aztán egyre sűrűbben.

Színezem: majd sétálok a kertben, amikor elkezdődik, beleülök a kádba, lesz zene, próbálom elképzelni, milyen testhelyzetben fogok vajúdni.

Nyugodt vagyok az utolsó percig, hiszem, hogy elkezdődik majd magától, jön akkor, amikor jönnie kell. Megnyugtat, hogy most nem kell elhagynom a gyermekeimet, nem baj, ha váratlanul jön a szülés, hiszen nem megyek sehova. Belenyugszom, hogy most nem én irányítok.

Ági párszor megnézi, lejjebb jött-e már, de aztán Bori egyszer lent, aztán megint fent, így abban maradunk, ennek nincs értelme.

A gyerekekkel megbeszéltük, nincs szabály, csak egy: ha én azt kérem, menjenek el, elmennek. Egy barátnőm ígérte, jön, ha kell, Boldit, a fiúkat terelni, vagy mellettem maradni, amíg Ági megérkezik. (Aztán persze pont nem ért rá.)

Reggel már éreztem, másképpen fáj a derekam. Gyönyörű napos idő, június közepe, utolsó tanítási nap: a fiúk kirándulni készültek. Mondtam, ma megszületik a húguk, menjenek bátran, minden rendben lesz. Gábor munkába indult, Boldival maradtunk ketten.

A fájások határozottan és erősen 15 percenként jönnek. Vajon szóljak-e már? Felhívom hát K-t, szerinte szóljak-e? Abban maradtunk, szólok, tudjanak róla, valami készül.

Míg telefonálgatok, elmegy a nyákdugó. Beülök kicsit a kádba, nem jó, lefekszem a franciaágyba, így jó. Boldi a közelemben marad, autózik, minden fájáskor ráfekszik a hasamra, hallja a légzésemen, amikor jönnek a hullámok.

Pár perc alatt kiderül, mindenki tárgyalásra megy ma. Jó, de akkor ki jön? Jeges rémület van rajtam: egyedül fogok szülni! Aztán megnyugszom, az nem lehet, jönni fognak.

Szólok a férjemnek is, anyuéknak, jöjjenek, szülök. K. ígéri, kiszalad, ha szeretném. (Arra nem számít, hogy ő lesz a bábám, utólag sokkot kap.) Egyszerre érnek, Boldi anyuékkal el, még megköszönöm anyámnak, hogy mellettem van, és megengedi, jóváhagyja, nem nehezíti meg, rá egy órára kibújik Bori.

Ordítok, ahogyan feszít, úgy érzem, szétszakadok, sosem jön már ki? K. biztat, ráteszi a tenyerét finoman a keresztcsontomra, éppen oda, ahol jó. (Honnan tudja???) Szerencsére a szomszéd flexel valamit, így nyitott ablaknál sem hallatszik, ahogyan kiabálok. Nem is érdekel, nem vagyok ott, magamban vagyok belül, a lányommal, ahogyan jön.

Se séta a kertben, se borogatás, se fürdőzés, helyette rohamszülés, vajúdás oldalt fekve (egyszer próbálok függőlegesbe kerülni, sikítva fekszem vissza, ha állva maradok, kirobog belőlem tíz perc alatt), tán két óra az egész.

Csak a kitolásra állok fel négykézláb, Gábor nyakába kapaszkodom. A burok csak ekkor reped meg. Ezt is tudja a lányom, előbb nem szabad, mert akkor kiderül, mekóniumos a víz, és irány a kórház. Olyannyira az, hogy a köldökzsinór UV-zöld. Ennek semmi más következménye nincsen később, csak hogy még fél napig visszabukja a mekóniummal keveredett szopott előtejet. Orrából kiprüszköli, torkából felköhögi, tökéletes.

Megkapom a lábaim között, K. adja előre, magamhoz ölelem, lefekszünk. Boldogság!

Csengetnek, K. kimegy, a kéményseprő az, ide most nem jön be! A kutya közben átéléssel nyalogatja le a karjáról a magzatvizet.

Megérkezett persze a bába is. Szegény, hiába loholt hozzám. Hálás vagyok, amiért megtette mégis.

Aztán azok az órák a szülés után kitörölhetetlenül belém égtek. Hogy otthon vagyok, nyugalomban, szeretetben, a saját környezetemben. K. megfürdeti Borit, muszáj, mert csupa kaka. Bori alszik közben, amíg gyengéden úsztatja a vízben. Lezuhanyozom a saját fürdőmben, a saját ágyamba fekszem, Bori mellettem, meztelenül szuszog.

K. és a bába közben lejátsszák, ki meddig kompetens, ki nézze meg a lepényt, a gátamat, ki mit írjon hova. Szakmai énem közben hangosan röhög. Helyesek, mindketten alázattal, tisztelettel a másik és a helyzet iránt. Szeretem őket.

A fiúk sorban érkeznek haza: meglepetééééés! Nézem az arcukat, jó így együtt. Minden olajozottan, mintha valaki elrendezte volna, ahogyan kell. Bori elintézte, ahogyan azóta is intéz.

Cs. A.

Doulaként megszülettem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.