Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 369. nap: Korábbi félelmem feloldódott a szeretetben (Attila)

369. nap: Korábbi félelmem feloldódott a szeretetben (Attila)

Megjelent: 2011. okt. 9.

Gyermekkori erőszak? Megbocsájtottam, elfogadtam, elfelejtettem.

Született egy fiam, szép volt minden.

Majd jött a második baba.

A „terhesgondozás” során egyre több aggodalommal a vállamon belém költözött a félelem. Vas, görcsök, magnézium, 41. hét, nem jön a baba. Szülni kell, nincs kontrakció, „erősebb vizsgálat”, nincs kontrakció, oxitocin, rettegés, könnyek, burokrepesztés, méhszájtágító. Kislány lett.

Sokáig nem jött a tej, de jött sok-sok szomorúság, elégedetlenség az öröm helyére. Megváltoztam. Éjszakánként hadonásztam, ha a férjem váratlanul megsimogatott, és nagyon féltem. Keserűen elfogadtuk, hogy újabban ilyen vagyok. Sok asszonnyal megesik, hogy házasság után valamikor elsárkányosodik. Nálunk most jött el.

A házasságunk mélypontra jutott, de már a szívem alatt hordtam a hőn áhított harmadik gyermekünket. Eggyel több ok arra, hogy jobbá váljunk, remény, hogy menni fog. Ezúttal otthonszülésre készültünk Geréb Ágiékkal.

Szeretetteljes gondoskodásoddal vettek körül a Napvilág Születésház bábái és doulái. A 32. héten egy személyes beszélgetésre hívott Ági. A beszélgetés célja – egymás megismerésén túl – korábbi szégyen vagy erőszak felszínre kerülése volt, ami megakaszthatja a szülés menetét.

Beszélgetésünk során bukkant felszínre a régen eltemetett rossz emlék. A fáradtságtól majd leragadtak Ági szemei, félálomban jegyzetelte a szavaimat, de szíve-lelke éber volt. A szeretetteljes készülődésben és szülésben feloldódott a korábbi félelmem. Újra megváltoztam: eltűnt a hadonászó, és visszajött az ölelő feleség.

A felkészülés ideje alatt világossá vált előttem, hogy ha majd eljön a nagy nap, nemcsak egy baba, hanem egy új szülőpár is születik. Reméltem, és vágytam is rá, hogy a szülés által előrébb lépjek az önismeret útján, ami mankót nyújt a mindennapjainkban, hogy nagyobb biztonságban járjuk az utunkat.

Vasárnap este jöttek komolyabb kontrakciók. Mikor hívni akartam Ágit, hogy jöjjön, megcsördült a kezemben a telefon. Ő volt az. Kérdezte, mennyire siessenek, egy másik bábával együtt jönnek. Nem sürgettem őket. Tudtam, hogy ha sietnek, én is gyorsabban haladok, és mikor itt kell lenniük, itt lesznek. Így is volt.

Igaz, szerettem volna még egy kicsit kényelmesen sütkérezni az ő jelenlétükben, látni őket, beszélni velük, de alig, hogy elhelyezkedtünk, befele fordult a tekintetem. Szerettem volna a segítőim szemébe nézni, de nem találtam meg senki tekintetét. Még az arcukat sem, az alakjuk is eltűnt, őrangyalokként vettek körül. Az egyetlen, amit még láthattam, a kis örökmécses volt szemben velem a falon a szent családot ábrázoló ikon fölött.

Bezárult előttem a világ, hogy egy új világ bontakozhasson ki.

Két érintés és egy kedves kézpár (a férjemé) folyamatos simogatása velem marad örökké. Az egyik egy erőteljes összehúzódás csúcspontján ért el hozzám, amikor egy meleg, puha kéz szeretetteljesen megérintette, és alig érezhetően megsimogatta a kezemet. Nem voltam egyedül. Látni szerettem volna őt, de kifelé már nem láthattam, mégis tudtam, hogy a másik bábáé volt.

Támogató kezek segítségével elindultam a gondosan előkészített ágy felé. Félúton még megpihentem, aztán még egy lépés, és megtaláltam a helyemet. Jólesett, ahogy Geréb Ági masszírozott. Mint ahogy sajgó szívnek is vigaszt nyújt a zene, úgy vigasztalta fájó testemet a finom ujjak harmonikus játéka.

„Csípést érzek valahol a hüvelyemben” – mondtam. És Geréb Ági betakarta az ujjával a már hetek óta érzékeny pontot minden további kérdés nélkül. Egyik ámulatból a másikba estem. Ez is egyike volt annak a két emlékezetes érintésnek.

Közben érkezett a muskotályzsályás borogatás, ami szintén elvett a fájdalom éléből. Ezekkel a gyengéd érintésekkel körülölelve készülődött egyre lejjebb szállni a kisbabánk.

Amikor úgy éreztem, hogy szétszakadok, meleg kezek tartottak lentről, és vigyáztak ránk. Éreztem, hogy jó kezekbe és jó helyre érkezik, hiszen fogantatásától kezdve együtt készültünk a fogadására. Ezt el is mondtam neki, és dúdoltam egy rövidke dallamot bátorításként magunknak.

Elérkezettnek tűnt a pillanat, a kis fejét is megérintettem. Éreztem, hogy nem is kellene erősebben nyomnom, mint ahogy a testem diktálja, csak egy röpke pillanattal tovább tartani, és kibukna a fejecskéje, de nem tettem. Kissé erőszakosnak tűnt ez a gondolat, inkább vártunk egy következő hullámot. Mintha engem akart volna kímélni, és időt adni további tágulásra. Hálás voltam érte.

Következő nekifutásra ugyanez megismétlődött. Jó volt még egy percre visszaengedni. Különös érzés volt, hogy a függőleges testhelyzet ellenére (térdeltem az ágy előtt) teljesen visszabújt megszokott otthonába. Éreztem, hogy a következő hullám hozza el őt közénk, és ezt el is mondtam, bár mindenki tudta.

Mérsékelt erejű, különös dallamú hangkíséret közepette előbújt a kis fejecskéje és a teste, de éreztem, fél lábbal még megtorpan a küszöbön, úgyhogy a csöpp kis lábfejeket ki kellett tessékelnem. Ez idő alatt fejthette le Geréb Ági a babánk nyakára tekeredett köldökzsinórt.

Majd bábaszáj tapadt a babaszájhoz, szippantás, egy köpés, és már tiszták is voltak a légutak. Bár tudtam, hogy így lesz, mégis mikor megtapasztaltam, mérhetetlen hálát éreztem, és csodálattal töltött el ez a szeretetteljes bánásmód.

Biztonságban tudtam a kisfiamat, aztán eltévedtem az érzelmeim sűrűjében. Kértem Csabit, aki szintén nagyon meg volt illetődve, hogy vegye magához a kisfiunkat, míg összeszedem magam az első öleléshez. Mindenki mögöttem volt, senkit nem találtam, csak lihegtem hatalmas erővel, és izgultam, hogy ebben az önmagam által keltett légörvényben megnehezítem a kicsikénk első levegővételeit. Bugyután feltápászkodtam, segítséget is kaptam, nyújtottam a kezem érte, érkezett a kisfiunk. Én még próbáltam csitítani a szuszogásomat.

Ekkor történt meg a csoda, ami porrá zúzta a hirtelen támadt bizonytalanságomat: a kis Attila rám nézett. Mellénk ült Csabi, és ő felváltva hol engem, hol az édesapját nézte nyílt, tiszta tekintettel. Szívesen fogadta ezt az új világot, ami mérhetetlen örömmel és boldogsággal töltött el minket. Ahogy alábbhagyott a köldökzsinór pulzálása, lágyan elpityeregte magát, majd jött vigasztalódni az anyai mellre.

Köszönjük.

B. M. R.

Gergő > > >
Gergő – visszaemlékezés > > >
Enikő > > >
Két év távlatából > > >
Bendegúz > > >