igaz történetek szülésről, születésről

1065. nap: Végre víz (Naomi születése)

1065. nap: Végre víz (Naomi születése)

Éjjel görcsök, egyre erősebbek… Azért Samut megszoptatom. Reggel hívjuk a mentőt. Méhen kívüli terhesség gyanújával visznek egyik kórházból a másikba a Balatonnál. (Lehetetlen!) Végül találnak egy vesekövet és már engednének, amikor megérkezik a laboreredmény: egy baba is van bennem – és jó helyen… Nahát!

És a vége: csak ne április elsején szüljek! (Hanna és Samu a 37-38. héten születtek, gondoltam, most is így lesz.) Készenlétben a nagyi, a szomszéd, esténként búcsú Hannától… Végül májusban lett a nagy nap, 42. hét. Már két hete kétujjnyira nyitva voltam, próbáltuk serkenteni a babát a kibújásra – nem sok sikerrel. Mindig mondták, hogy picit több a magzatvíz – szerintem jól érezte magát benn, volt helye mocorogni. Az új szülésznőm és a doki kicsit már türelmetlenek voltak, hogy miért nem engedem a babát megszületni… De vártak.

Persze, szerettem volna megvárni, hogy elinduljon természetesen, de én is egyre kíváncsibb voltam, hogy hogyan alakul a szülés. Csak néha fogott el az aggódás, egyébként jól voltam. A szülésznő bízott bennem – ezt éreztem, de figyelmeztetett, mi fog rám várni, amikor befekszem: amnioszkópia, és nem fognak sokat hagyni… Másnap beindítják. Na, ekkor megijedtem, hogy teljesen kiveszik kezünkből az irányítást és nem hagynak szülni.

Végre eszembe jutottál, Ági, hogy hátha segítesz egy jó tanáccsal, és köszönöm(!): beindult az ananászbeszerző hadjárat. Este be kellett feküdnöm, és pár óra alatt a család hozott három friss ananászt, amit egyébként utáltam… De most jólesett. Izgatottan felöltöztem a virágos kismamaruhámba (másba már nem nagyon fértem bele), anyukám és húgom hozott egy csokor orgonát és bevittek a kórházba. Ünnepélyes hangulatban voltam – megyek szülni! CTG: rendszertelen fájások, kétujjnyi, az amnioszkópiát valahogy elfelejtették, én nem reklamáltam… Ismerős doki az ügyeletes – ez jó, tud rólam.

Hálát adok, hogy jól indul… A méhszájról leválasztja a burkot vizsgálatkor. Nem éreztem semmit. Aztán kapok egy üres szobát a gyermekágyas osztályon, ahol a szülésznőm az ügyeletes. CTG-vel a hasamon jó ketyegést kíván. Picit alszom, próbálom felfogni, hogy nemsokára ebben a szobában itt lesz velem a kislányom.

Hiányoznak az otthoniak, a Szirénázó szupercsapat fülbemászó dallama megy a fejemben, ami csak azóta nem megy az idegeimre. Éjjel kimegyek vécére és visszafelé meglep egy fájás. Izgatott leszek, és nagyon örülök. Lefekszem, pár perc múlva a következő! Hívom Kriszt, hogy jöjjön! Hanyatt fekve CTG – ez a fél óra a leghúzósabb, mert tíz centi kéne, hogy elérjem a vizet, fáj, nem mozdulhatok, Krisz sehol… De doki jön – az elmaradt amnioszkópia miatt muszáj burkot repeszteni, hogy lássa, milyen a víz. Szép tiszta, mehetek az alternatív szobába! Végre!

Kádba csobog a meleg víz, én kapaszkodom a szélébe, és fájások között fülig ér a szám. Úgy szeretnék egy jót szülni! Krisz eltévedt a kórházban… Ráérősen indult be hozzám – ő se hitte, hogy ilyen gyorsan is tudok szülni… Azért jó, hogy a tolófájások előtt beesett. Beszálltam a meleg vízbe és már éreztem, hogy nyomnom kell. Nem akartam szólni, féltem a vizsgálattól, de hát nem tudok mást mondani, ha megkérdeznek. Persze, éppen jött és kérdezte…

A víz nagyon jó volt! Körülvett, betakart. Én belebújtam és ellazított. Még egy vizsgálat… El se hiszem, hogy már itt tartunk: bújik ki a fejecske. Következő fájást, gondolom, megvárjuk, és kész, de a kis halacska nagyon ficánkol, így nem várunk. Nyomás kifelé! Megvan! Jó lett volna hagyni úszkálni…

4.2

Nem láttam, megkaptam a meleg kis testecskét, hálaéneket dúdolok Jehovának, extázis! Nem nagyon próbál levegőt venni, de nem aggódom, ott a köldökzsinór, leszívják, nyöszörög, fájdalmasan veszi első levegőjét, lila, én csókolgatom, sírdogál, lila, akkor nem is tűnik fel egyáltalán. Nekem gyönyörű és ott van a kezemben.

Csak örülök, ölelem, boldog vagyok az egésztől. Hogy végre nem a végkimerülésig tart a szülés, hogy végre vízben vagyok! Szerettem volna még ebben a finom állapotban elégedetten pihenni, gyönyörködni. Szép volt a vörös „víz” is. Nem hétköznapi látvány volt.

Jön a csecsemős nővér, Apa vág, baba még mindig lila! Csak most látom a fotókon, meg van egy videó is, amin egy fehér csipesz látszik a zsinóron. Azt ki tette oda? Mikor, miért? Ilyen hamar? Így is lila szegénykém. Vagy attól lett? Nem tudom, de gyötör a lelkiismeretem, hogy itt is jobban kellett volna vigyázni…

Oxigénhiány. Dévény torna.

Csak egy nyugtatóm van: bízom a Biblia ígéretének beteljesedésében, és alig várom már, hogy érezzem a saját bőrömön a békét és az igazságosságot!

„És letöröl minden könnyet a szemükről (a miénkről), és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak.” (Jel. 21:4)

Ezt kívánom mindenkinek!

H. N.

Hanna > > >
Vetélés > > >
Sámuel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.