igaz történetek szülésről, születésről

380. nap: Kórházi szülésem története az otthonszülési rendelet után (Attila fiam születése)

380. nap: Kórházi szülésem története az otthonszülési rendelet után (Attila fiam születése)

Első három gyermekemet otthon szültem, az egyik bábával és Geréb Ágival. Mindegyik nagyon jó élmény volt: nyugalmas, minden és mindenki a helyén volt. Laci, a férjem, rengeteget segített (masszírozott, tartott a kitolásnál, szülés után ebéddel kínálta a bábákat).

2010 őszén fogant meg a negyedik kis élet a hasamban. Nem sokkal később (dr.) Geréb Ágnest bebörtönözték.

Felháborodásomban, hátamon a 2,5 éves fiammal tüntettem Ági kiszabadításáért, majd az otthonszülés legalizálásért. Ez utóbbit nagyon vártam, és örömmel olvastam a hírekben, hogy lesz szabályozás tavaszra, mire én szülök. Végre! Úgy szülhetek majd otthon, hogy nem kell izgulni, vajon anyakönyvezik-e a babát, melyik gyerekorvos vállalja el az igazolását, nem hív-e be az ÁNTSZ tanúnak a bábák szabálysértési ügyében stb. Márciusban nagy izgalmak között olvastam a Magyar Közlönyt, hogy én mint édesanya megfelelek-e azoknak a feltételeknek, amiknek egy otthonszülő anyának meg kell. És igen! 40 év alatt vagyok, de már elmúltam 18, nem volt előzetes császármetszésem, nem ikerterhesség stb. Még kicsit aggódtam, hogy ne legyen 4000 g fölötti a baba, és Streptococcus-fertőzésem se legyen, de végül ezek sem álltak fenn. Sőt, a táppénzről is lemondtam (pedig az jóval magasabb összeg a GYES-nél, és akkor éppen rá is lettünk volna szorulva), mert nem akartam, hogy – akár csak papíron – szövődménye legyen a várandósságomnak. Mert persze teljesen egészséges voltam.

Feldobott hangulatban mentem el az Otthon született Gyerekek Találkozójára, hogy megbeszéljem a bábákkal, hogyan fogunk szabályosan otthon szülni. Kiszámoltam, ha beadták az engedélykérelmet otthonszülés kísérésére, akkor még a szabályban előírt határidőben be tudjuk jelenteni, hogy otthon kívánok szülni. Erre az egyik bába közölte, hogy még be se adták a kérelmet. „De miért nem?” – kérdeztem letaglózottan. „Mert még hiányzik hozzá egy csomó minden.” – válaszolta.

Akkor beszéltem Spronz Julival, a jogásszal, aki elmondta, mi minden hiányzik: az újraélesztési tanfolyam, a felelősségbiztosítás, a gyerekorvos-neonatológus, akivel szerződniük kell. Ebből a biztosítás tűnt a legnehezebbnek, és mivel nem akartam belenyugodni, hogy nem szülhetek otthon, segítettem biztosítót keresni, majd gyerekorvost. Közben a minisztériumban azt mondták, hogy a bejelentés ráér a szülés előtt, így kaptam négy hét haladékot.

Eközben igyekeztem kidolgozni B tervet is: felvettem egy doktorral is a kapcsolatot, de neki se volt engedélye (és nincs még most se). Majd keresetem egy szülésznőt a Szent Imre kórházban (a negyedik ért rá és vállalt el), akinek elmondtam, hogy otthonszülést terveznék, de még nem lehet. Pozitívan fogadta szerencsére, a szülőszobát is megmutatta, de valahogy nem kaptam kedvet a kórházi szüléshez. Szép volt minden, a szülésznő elmondása szerint háborítatlanul zajlik a szülés, ha minden rendben van, de valahogy mégsem tudtam megbízni benne (és az ügyeletes orvosban) annyira, mint Ágiékban megbízom. Hiába, ők már bizonyítottak. (A terhesgondozást végző nőgyógyász azt mondta: „Maga hülye lenne kórházban szülni! Maga már bizonyított otthon!”) Meg az az asztalmagasságú és -szélességű szülőágy is elrettentett. Arra én hogyan mászom fel?! Van egy alternatív szoba, de mi van, ha foglalt?!

Ahogy telt az idő, beláttam, hogy szabályosan otthonszülni nem fogok tudni. Kevés idő volt a szülésig, annyi idő alatt nem kaphatnak engedélyt a bábák. Akkor Spronz Julit kezdtem el hívogatni, hogy milyen lehetőségeim vannak, melyik eset milyen jogi következményekkel jár. A férjem nem akart kockáztatni, nem akarta, hogy jogilag büntethetők legyünk, vagy az ÁNTSZ marasztaljon el. Én pedig nem akartam kórházban szülni, idegen bábával, idegen orvossal, idegen helyen lenni három napig.

Végül abban állapodtunk meg, hogy itthon kezdem a szülést, kihívjuk az egyik bábát, és vele bemegyünk a kórházba a kitolási szakban. A szülés után pedig hazajövök. Ennek a kompromisszumnak a „megszülése” több napomba, álmatlan hajnalomba, jogásszal történt konzultációmba került.

A bába bele is egyezett, de a kórházzal probléma adódott. Egyrészt ahhoz, hogy ambulánsan szülhessek, kérnének egy igazolást a gyerekorvostól, hogy ő beadja a BCG-oltást hat héten belül, de az orvos ilyet nem ad, mert tizes kiszerelésű az oltóanyag, és nem biztos, hogy hat hét alatt összejön tíz oltandó gyerek a körzetében. Hohó, megértem mindkét oldal álláspontját, de akkor én hogyan megyek haza szülés után?! Mindegy, majd lesz valahogy! Először szüljünk meg.

Kérdezem a szülésznőt, hogy bekísérhet-e a bábám a kórházba, mondja, hogy meg kell kérdeznie a főorvost. A főorvos egy hét múlva válaszolt: Nem! Állítólag személyes ellentéte van evvel a bábával, de ehhez nekem mi közöm?! Én csak szülni szeretnék olyasvalakivel, aki ott volt az előző szüléseimnél, és akiben megbízom! Mindez körülbelül egy héttel a szülés kiírt időpontja előtt történt. Akkor hol is fogok szülni?!

Közben beköszöntött a június, amikortól egy új anyakönyvezési szabály szerint, ha nem tervezetten szülök otthon, azt nem elég gyerekorvosnak igazolnia, hanem nőgyógyásznak kell. Elképzeltem, ahogy bemegyek (az egyébként nagyon rendes és az otthonszülésemet nem ellenző) körzeti nőgyógyászhoz, és megkérdezem: „Doktor úr! Ha véletlenül otthon szülnék, kijönne, és aláírná, hogy nem terveztem, csak úgy kiesett belőlem itthon a gyerek?” Ezt nem mertem meglépni. Mindenesetre így az a titkos vágyam is elszállt, hogy véletlenül szülök itthon, átverve a férjemet, mert a jogi következményektől én ugyan kevésbé féltem, de azt, hogy az anyakönyvezés simán menjen, én is nagyon fontosnak gondoltam.

Végül abban maradtunk a bábámmal, hogy a Szent Istvánba megyünk, oda már többször beengedték, és nem kérdezünk meg semmit előre, nehogy valamit is megtiltsanak.

Közjáték: ismerős anyuka meséli kórházi szülései történeteit, amik nem voltak ugyan rosszak, de jobbak is lehettek volna. Eddig ezeken a (rém)történeteken felülemelkedtem, mondván, otthon ilyen úgysem történik. De mi lesz most, hogy bemegyek a kórházba?

Háromnegyed 5-kor kezdődtek a fájások, még mindenki aludt. Lacit 5-kor megpróbáltam felkelteni, sikertelenül. Negyed 6-kor újra próbáltam, de most már erélyesebben, mert egyre jobban fájt a hasam. Laci lemérte: ezek már ötperces fájások voltak. Hívtuk a szüleimet, hogy jöjjenek vigyázni a nagyokra, majd a bábát, hogy siessen, mert már hátul is érzem a nyomást. „Büdös bábával kell beérnetek, mert nincs idő fürdésre” – mondta a másik bába, mert az előző bábám nem ért rá. Ennyit a tervezésről…

Vajúdás közben átjött Máté fiam, és csendesen figyelte az ismétlődő fájdalmakat, néha kérdezett valamit. Egy idő után visszakérdeztem: „Máté, mi leszel, ha nagy leszel? Szülész-nőgyógyász?” „Nem, Anya, én már mondtam neked, hogy rendőr leszek!”

Amikor pedig már kiabáltam a fájdalomtól, ő meg már elunhatta a figyelést, megkérdezte: „Anya, mesélsz nekem Kukori Kotkodát?”

Amíg a bába kiért, többször voltam vécén: kakiltam is, hánytam is. Örülök, hogy ezekre itthon került sor, nem a kórházban.

Megérkeztek a szüleim, majd a bába is. Megvizsgált (a 36. heti találkozásunknál is ő vizsgált meg, nem a másik bábám), majd mondta, hogy ha be akarunk menni a kórházba, most induljunk. Laci kivette a gyereküléseket a kocsiból, betette a kórházi cuccokat (egy egész sporttáska kellett, nem volt elég a hátizsák), majd az aktuális fájás után besegítettek az autóba. Anyukám még utánam kiabált: ugye, ez lesz az utolsó szülésed? És én lelkesen bólogattam, mert épp nagyon fájt.

A bába odaült a hátam mögé, és simogatta-masszírozta a derekamat. Vasárnap reggel lévén üres utakon mentünk a kórházba, de a piros lámpák még így is soknak tűntek. Ahogy átdöccentünk a parkolóba, az igen fájt, és amikor kiszálltam a kocsiból, el is folyt a magzatvíz. A liftbe, majd a szülőszobába a bába és Laci támogattak. Az orvosi szobából kiszólt valaki, hogy menjek oda vizsgálatra, de a bába mondta, hogy már mindjárt kint van a baba. Bekísértek a szülőszobába, és kérték, hogy feküdjek fel az (asztalmagasságú) szülőágyra. Mondtam, hogy nem tudok. Végül Laci és a bába emeltek fel, és a szülésznő rám tette a CTG-t. Közben alá kellett írnom a papírokat, hogy beleegyezem a császármetszésbe stb., de hogy pontosan mibe, fogalmam sincs, mert két fájás között nem volt időm olvasni.

Közben a CTG lassú szívhangot mutatott, így arra kértek, négykézláb helyett feküdjek a hátamra. Hátra? Kitoláskor? De akkor hogy jön ki a gyerek?! Végül hátra fordultam, és nem is volt olyan rossz, mint elsőre hittem. A baba szívhangja is normális lett. Még az orvost is megkérdeztem, hogy hogy hívják, mondta, hogy Árpád. Én meg mondtam, hogy a baba meg Attila lesz.

Innentől már nem telt el sok idő a megszületésig, de ez alatt kicsit veszekedtem a szülésznővel és az orvossal. „Nyomjon!” – mondták sokszor. „A nyomás nem sokat ér, jön az magától is!” – gondoltam. „Nyissa szét a lábát!” – mondták ők. „De akkor nem tudok nyomni!” – mondtam én. „De akkor nem látom a babát!” – mondták ők. „Nem is kell.” – gondoltam lázadva, de közben éreztem, hogy mindannyian a babáért dolgozunk. És már ki is csusszant ő: először a feje, majd minden más.

Rögtön odatették a hasamra, együtt pihentünk, de nem szopott a pici. Később se, még jó darabig. A szülésznő és az orvos kimentek, egyedül hagytak Lacival és a bábával. Aztán a bába is elment, hármasban maradtunk Lacival és Attilával. Csendesen elbeszélgettünk, Laci értesítette a gyerekeket, a nagyszülőket, a sógoromékat az örömhírről.

Negyed 8-kor bújt ki a pici, 2,5 óra volt a szülés, ebből kb. negyed órát voltunk a szülőszobán.

Később visszajöttek, kérdezték, megfürdessék-e a picit, és én kértem, hogy igen, mert közben bekakilt. Elfelejtettünk rá pelust adni, mint Máténál.

Végül két napot voltam bent a gyermekágyas részen: volt egy kis nyugalmam, és a vérvétel és a BCG is el lett intézve.

Sz. I.

Szabi > > >
Máté > > >
Lackó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol