igaz történetek szülésről, születésről

1086. nap: Dorka illegalitásban (Belőlem fakadt, a sajátom, rólam és a babáról szólt)

1086. nap: Dorka illegalitásban (Belőlem fakadt, a sajátom, rólam és a babáról szólt)

Harmadik gyerekünket várva természetesen ismét felmerült, hogy otthon próbáljunk meg világra hozni. Már az első gyerekünk 15 évvel ezelőtt is otthon próbált megszületni – sikertelenül. A fiunk végül hosszú, Ágival való vajúdás és egy autós karambol után kórházban született meg. Nehéz volt, de végül minden rendben lett. A második gyerekünket is otthon terveztük világra hozni, de akkor meg nem volt otthonunk: sokan laktunk kis helyen (az érdi Születésház épp bezárt), bonyolult lett volna a család többi tagját télen, éjjel költöztetni, és valószínűleg szükségét éreztem a kórház nyújtotta biztonságnak. De ekkor is az utolsó hetekben dőlt el, hogy végül kórházba megyünk. Jó szülés volt, de nem háborítatlan, történt egy beavatkozás (burkot repesztettek), amit én nehezen éltem meg. A lányunk szép volt, egészséges és erős. A szülés után négy órával, orvosi engedéllyel távoztunk. Végül harmadik gyerekünk születését szeretném itt elmesélni.

A 2011 izgalmas év volt az otthonszülés történetében, a törvényhozás éve, Ági perei. Az otthonszülés állandóan napirenden volt, nem csak szűk baráti körökben beszéltünk róla, hanem társadalmi szinten is kikerült az árnyékból és beszédtéma lett. Ebben az időszakban fogant harmadik gyerekünk. Természetesen őt is otthon akartuk szülni, most már tényleg és végleg. Sokat dolgoztam azon, hogy le tudjam győzni a belső félelmeimet és a külső fenyegetettséget. A babát szeptemberre vártuk, pár nappal az én születésnapom előtt.

Volt kórházi orvosom, szülésznőm is a biztonság kedvéért, de soha nem mentem be megnézni a kórházat, valahogy nem vitt rá a lélek. Velük megbeszéltem, hogy még nem döntöttem el, hogy kórházban vagy otthon szülök. Az orvos adott egy határidőt, a 36. hetet, hogy addig döntsem el, mit szeretnék. Én ezt korrekt megoldásnak éreztem és el is fogadtam.

Bábám is volt, vele rendszeresen találkoztunk. A férjem mindkét választásomat támogatni tudta volna, szóval nekem kellett döntenem. Az otthonszüléstől, bármennyire vágytam is rá, visszatartott annak illegális volta. Az otthonszülést szabályozó törvény már megszületett, ugyanakkor annak a bábák nem tudtak megfelelni, így törvényesen senki nem vezethetett otthonszülést. Tehát tudtam, hogy senkinek nem mondhatom el, a szűk baráti körön kívül, hogy otthon szeretnék szülni, hivatalosan nem tudok gyerekorvost választani, aki kijön a babához szülés után, később pedig nehéz lesz a gyereket anyakönyveztetni, hazudni kell, hogy spontán szülés történt – erre is volt már számos példa. Úgy éreztem, hogy számomra túl nagy teher egy ennyire ellenséges, bürokratikus külvilág, nyugtalanná tett, elbizonytalanított.

Ezek mellett természetesen a kilencedik hónapban sikerült csak beköltözni új lakásunkba, amit nem éreztem teljesen az otthonomnak. A baba is a szokásosnál később fordult be, a 35. héten még nem volt biztos a fekvése. Szóval, ott álltam a kilencedik hónapban, egy költözés kellős közepén, és még nem tudtam, hol fog megszületni a kisbabám.

Augusztus végére a költözés szerencsésen lezajlott, elment az utolsó mester, nagyobb gyerekeink edzőtáborban, a hőmérséklet hetek óta 39 fok felett, és akkor elhatároztam, hogy egy napot a pihenésre és magamra szánok. Így is lett. És másnap hajnalban beindult a szülés a 38. héten. Végül a baba döntött arról, hol szülessen meg, úgy tűnik, őt nem zavarta az illegalitás. Ugyanis mind az orvos, mind a szülésznő szabadságon volt, így az általam még sosem látott kórház szóba sem jöhetett.

Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valami folyik. Ez számomra hatalmas élmény volt, mivel a nagyobb gyermekeinknél nem folyt el a magzatvíz, mindkét esetben burkot repesztettek, így nem tudtam elképzelni, hogy milyen érzés lehet a magzatvíz távozása. Olyan érzésem volt, hogy ez egy gyors szülés lesz, ezért egyből hívtam a bábát és a doulát is, hogy mi történt. Persze, ők nyugalomra és alvásra intettek, ami többé-kevésbé meg is történt.

Reggel nyolctól már ötperces fájásaim voltak, de alapvetően kedélyesen, beszélgetéssel és teázgatással telt az idő kb. délig. Természetesen közbejött pár apró történés: szombati nap lévén mindannyian esküvőre voltunk hivatalosak: a bába, a doula és mi is, persze külön-külön. A férjem a nagy izgalomban salátát gyártott a konyhában, hátha mégis el tud menni a legjobb cimborája esküvőjére – úgyis gyors szülést ígértem –, a doula szabad perceiben a fiai ünneplő nadrágját varrta, a bábám pedig szervezte a helyettesítést, mivel neki muszáj volt elmennie. Természetesen, szombat lévén a szomszéd lakásban felújítási munkákba kezdtek: ütve fúróval és légkalapáccsal… Egy pillanatra úgy éreztem, ez talán egy kicsit sok nekem a háborítatlanságból és a nyugodt otthoni körülményekből. Inkább a klórszagú kórházat kellett volna választanom.

De egyszer csak elkezdődött…

Délután egy óra lehetett (addigra felszámoltam a gyors szülés illúziójával), amikor minden megváltozott. Hirtelen erős fájdalmaim lettek, már nem tudtam és nem is akartam kifelé figyelni. Abban a pillanatban az addig jelenlétükkel támogató segítők tevékeny részesei lettek az eseményeknek. Gyors, határozott mozdulatokkal ágyaztak, átrendezték a szobát, vizet melegítettek. Nagyon jólesett és bizalommal töltött el határozottságuk és készenlétük. Egy szekrénynek támaszkodtam, és masszírozni kezdték a derekam. Úgy éreztem, ez minden, amire vágyom, de egy idő után kétségeim támadtak, hogy biztos mindjárt abba fogják hagyni, mivel az nem lehet, hogy addig csinálják, amíg nekem jó, mert az a végtelenségig fog tartani. Vártam, és nem hagyták abba, és csinálták, amit kértem: végig szeretettel és végtelen gyöngédséggel. Ez az én napom, mondták, most az történik, amit én szeretnék. Rólam és a babámról szól minden.

Egyszer felnéztem és láttam, már más bába van velünk, de akkor már nem számított, mert ő is jó volt, határozott és olyan, mintha mindig ismertem volna. Egyáltalán nem volt könnyű, nehéz volt és fájdalmas, és féltem, hogy nem fogom tudni kinyomni a kisbabát, és féltem, hogy soha nem lesz vége, de mindezek mellett kétségem nem volt, hogy sikerülni fog, most meg tudom itthon szülni a kisbabánkat, mert ő is ezt akarja, és készen vagyok rá. És mellettem állnak olyan asszonyok, akik támogatnak ebben. A férjem ezalatt kivonult, nem érezte túl jól magát, ez nem az ő ideje volt.

Délután öt körül úgy éreztem, széthasadok, a szívhangok romlottak, a bába szólt, hogy most már ki kell tolni a kisbabát. Szóltak a férjemnek, hogy jöjjön ő is, és akkor már meglett a helye és ideje az ő jelenlétének is: mögém ült, én rá támaszkodtam, és próbáltam nyomni. A bába mondta, hogy már látja a fejét, szép hosszú haja van. Kit érdekel a haja, gondoltam, csak jöjjön már ki belőlem!

ÉS egyszer csak jött az ERŐ, amit még nem tapasztaltam meg ilyen élesen és tapinthatóan, de jött és mindent vitt, azaz kivitte a mindenséget, a kisbabát, aki ott lógott alattam – a bába kezében – és csak nézett és nézett felénk. Gyönyörű volt, szurtos és fáradt. Kislány.

Én meg ültem, és olyan fáradtnak éreztem magam, fájt mindenem, az ágyra alig bírtam átvánszorogni. Odaadták, hogy szoptassam meg, de én csak arra tudtam figyelni, hogy kijön-e a méhlepény rendben, vagy mégis kórházba kell menni. Szerencsére kijött elég hamar, és akkor végleg megnyugodtam. Már tudtam a babával és a világgal is foglalkozni.

Véget ért a szülésem és a kislányunk születése. Nehéz volt, hosszú, de az enyém. Végre úgy történt, ahogyan belőlem fakadt, a sajátom, rólam és a babáról szólt. Kettőnk története és a segítőké, akik lehetővé tették a támogatásukkal, a bizalmukkal és a türelmükkel. Köszönöm.

R. R.

Levente > > >
Sára Katica > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.