igaz történetek szülésről, születésről

1085. nap: Szép, békés szülés lehetett volna (Sára Katica)

1085. nap: Szép, békés szülés lehetett volna (Sára Katica)

Második gyerekünket decemberre vártuk, épp három évvel elsőszülött fiúnk születése után. Első gyermekünk születése nem volt egyszerű, de különösebben traumatikusnak sem nevezhetem, annak ellenére, hogy otthon kezdődött és kórházban fejeződött be. A második babát nyugodtabban vártam, nyilván sokat számított, hogy előre tervezetten fogant, és egy már meglévő családba érkezett. Fizikai szempontból nehezebben viseltem a várandósságot, de úgy tűnik, ennek a szülés menetéhez nincs igazán köze. Mivel első gyermekünket is otthon szerettük volna világra hozni, a második babánál is felmerült az otthonszülés lehetősége, bár a várandósság alatt végig volt fogadott orvosnőm is, akit kéthavonta rendszeresen látogattam. Úgy tűnik, nekem szükségem volt-van egy bizonyos konzultációra, még nem bíztam annyira saját testemben, hogy meg tudjam ítélni, mely tünetek mit jelentenek. Biztonságosabbnak éreztem, ha valaki időnként ránéz a babára, természetesen fontos volt, hogy ez a valaki ne legyen túl feszes-keményvonalas.

A kicsi nemét nem kérdeztük meg, legyen meglepetés. Először azt gondoltam, fiú lesz, mint az első, azután megálmodtam, hogy iker lányaim születnek: Sára és Kata, ekkor már sejtettem, hogy talán mégis lány, de ez persze az utolsó pillanatig titok volt.

Nagyon nehezen sikerült eldöntenünk, hogy hol szülessen a kicsi: otthon vagy a kórházban. Szerettem volna otthon szülni, de mégis féltem tőle, talán az előző szülés „kudarca” miatt. Úgy tűnik, kudarcnak éltem meg, hogy nekem nem sikerült otthon szülni, sok barátnőmnek pedig igen. Próbáltam okokat keresni, de végül be kellett lássam, egyelőre szükségem van a biztonságosnak érzett „apai” kórházi háttérre. Annak ellenére döntöttem így, hogy egy másik álmomban azt álmodtam, hogy Geréb Áginál egészségesen megszületik a kislányom nagy békében és könnyedén. Mégsem mertem bízni az álmaimban és a belső megérzéseimben. Túl soknak éreztem a külső bizonytalanságot: hol és kivel fogunk szülni, ha nem kórházban. A különböző igényeim egymásnak feszültek, és a kórházi biztonság győzött.

A szülés a vártnál egy héttel korábban – szerencsére, mivel a kiírt időpont karácsonyra esett volna –, egy vasárnapi családi esemény után indult be, hajnali fél egykor. Felébresztettem a férjem, aki még reménykedett, hogy aludhat tovább, de sajnos, arcomra nézve be kellett látnia: itt az idő. Riasztottuk a nagyszülőket, akik átjöttek az alvó hároméveshez, összedobáltam pár cuccot, mert persze semmi nem volt előkészítve. Szerencsére, volt nálunk egy kölcsön autó, amit nem tudtunk aznap este visszavinni a tulajdonosának, így nem kellett éjszaka autó után rohangálni. Elindultunk, és akkor láttuk, hogy valami fekszik a hóban, hát a gondosan összekészített pólya feküdt az út szélén, amit előtte az autó tetejére tettünk, és az indulás lendületével el is szállt.

Gyorsan beérkeztünk a kórházba, ahol az aznap megismert és választott szülésznő fogadott bennünket. (Bár orvoshoz jártam, csak utolsó hónapban döntöttem el, hogy kórházban szülünk, és a sokak által ajánlott szülésznőt is épp aznap sikerült megismernünk!) Szóval, a kórház kellemes meglepetés volt: igazából csak egy vizsgálaton kellett átesnem, amin megnézték, mennyire tágultam ki (nagyon), majd magunkra hagytak bennünket: kellemes zene, férj masszíroz, fájdalom elviselhető. Szóval, jól éreztük magunkat, csodálkoztam is, milyen jó kis szülés ez, még élvezem is.

Hajnali fél négy körül egyszer csak szóltak, hogy megvizsgálna az orvos, ő pedig kijelentette, hogy burkot repeszt, hogy ne szenvedjen a kicsi. Próbáltam tiltakozni, hogy nem ezt beszéltük meg, hogy természetes szülés, és nagyon jól haladok, hiszen csak két órája érkeztünk be, de a szülésznő is az orvos mellé állt, szegény férjem meg csak kapkodta a fejét. Persze, burkot repesztettek, és azt úgy éltem meg, mint egy erőszakot rajtam, a babán, mindenen. Most is látom, ahogy jönnek a nagy tűvel, és én fekszem hanyatt és szörnyen érzem magam, kiszolgáltatottnak. Pedig ez csak egy burokrepesztés volt, egy kis gyorsítás…

Ezután persze felgyorsultak az események és a fájdalom is. Közben végig azt éreztem, ez nem az én ritmusom, miért nem lehetett megvárni, hogy végig menjen úgy, ahogy a babának és nekem is jó, a legjobb.

Végül szülőágy, hanyatt fekvés, kitolás. Borzalmas volt, de maga az az érzés, ahogy átbújt a szűk kapun, az utolsó kicsusszanás, az nagyon jó élményként maradt meg. Felemelték, és láttuk, hogy kislány. Még most is bennem van a férjem örömtől sugárzó arca: kislány!

Egyből átszaladtak vele egy üveg mögé, mivel a nyakán volt a köldökzsinór, és kiszívták a nyákot. Utána visszahozták, mellre tettem, majd odaadták az apjának, amíg fájdalmak közepette megszültem a méhlepényt, ami nagy megkönnyebbülésemre egyben szépen kijött.

Majd átküldtek mindhármunkat egy vajúdószobába, hogy aludjunk, pihenjünk. Mivel előzetesen megbeszéltük, hogy a szülés után hat órával hazamegyünk, ezért az orvos javasolta, hogy ne is menjünk fel a csecsemőosztályra, mert akkor nem engednek haza, hanem pihenjünk a vajúdóban. Itt kényelmesen és nagy békességben aludtunk négy órát, amikor szóltak, hogy jó lenne, ha hazamennénk, mivel sok lett a szülés, kell a hely.Katica 2

A gyerekorvos megnézte a kicsit, akivel minden rendben volt, és reggel fél nyolc körül békésen távoztunk. Előtte még vettünk egy Islert a nagyobbiknak, hogy valami ajándék is legyen a kisbabától. Reggel nyolcra otthon is voltunk, a nagyfiunk épp a kakaóját szürcsölte, amikor hazavittük neki a kis Katica bogarat. A baba mellé megkapta az ajándékot is és egy találós kérdést is: „Hoztunk valami finomat. Mi az, csokis és lekváros?” Erre ő felcsillanó szemekkel: „Isten?”

Összefoglalva: úgy érzem, ez egy szép, békés szülés lehetett volna, ha nem történik egy beavatkozás, ami rossz érzésekkel töltött el, és ettől úgy éreztem, elvettek tőlünk valamit, amit nem tudok megbocsájtani. Természetesen azt is tudom, hogy ez belefért a kórházi protokollba, de számomra megalázó volt, főleg annak tükrében, hogy ez egy jó, örömmel teli születés lehetett volna. Mindenesetre voltak benne szép és nagyszerű pillanatok is, és csodálatos volt megtapasztalni, hogy milyen erős, tökéletes kisbabánk született.

R. R.

Levente > > >
Dorka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.